Hogy lett ebből operaházi tagság?

1990 januárjának közepén, miután már vagy három hónapja nem látott, Vali néni levélben rendelt be az órájára, azzal, hogy egy hét múlva vizsga van. A megbánás jele nélkül ültem végig az órát, mely után Vali néni azt mondta: bemondták a tévében, hogy pár nap múlva előéneklés van az Operaházban. Valika néni hozzátette: azon nekem kötelező részt vennem. Kérdeztem, miért, hiszen csak egy konzis növendék vagyok! Azt felelte: „Nem baj, legfeljebb megszégyenülsz, de ott legalább autentikus személyek megmondják, hogy érdemes-e vesződnöm veled, vagy nem.” Kemény csaj volt.

Megszeppent?

Azt mondtam: jó, legalább mehetek Budapestre, plusz az Operába, ahol még sosem voltam.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Tényleg nem?

A halasi általánosnak csak az Erkel Színházba volt bérlete, oda jártunk évente kétszer egy balettra és egy operára. Szóval, az esélytelenek nyugalmával vágtam neki az első fordulónak, melyet az intézmény házi színpadán tartottak. Hárman voltak a bizottságban: Kovács János, az Operaház vezető karmestere, Medveczky Ádám, aki akkoriban az intézmény fő-zeneigazgatója volt, valamint az Operaház direktora, Petrovics Emil. Annyi gondom volt, hogy hiába a jeles alkalom, én csak az Éj Királynőjének a második áriáját, a bosszúáriát tanultam be, ám azt is csak félig. De végül szerencsém volt.

Szerencséje?

Kovács János évekkel később Japánban mesélte, miként nézett ki az ő szemszögükből a felbukkanásom. Bement a terembe egy csitri, csókolommal köszönt, mire kérdezték tőle, hogy mit keres ott, az óvoda a szomszédban van. Mondja nekik a csitri, hogy ő énekelni jött, mire kérdezik, hogy mit fog énekelni? A lányka mondja, hogy az Éjkirálynő bosszúáriáját. Nagyon nevettek erre. Aztán belekezdtem, láttam, hogy változik az arckifejezésük. Mire éppen eljutottam oda, ahonnan már nem tudtam tovább az áriát, arcukon széles mosollyal leállítottak. Így jutottam tovább a nagyszínpadi megmérettetésre.

Valika néni mit szólt hozzá?

Kérdezte, mit énekeltem, megmondtam, mire majdnem lekevert egyet. Mi ugyanis addig csak különféle dalocskákkal foglalkoztunk, nem áriákkal. Mindenesetre felkeltettem az érdeklődését, közölte, hogy a második fordulóra elkísér. Ugyanakkor kikötötte, hogy addigra tanuljam meg az elejétől a végéig az Éjkirálynő mindkét áriáját.

Aztán a bizottságnak ismét fülig ért a szája?

Az Operaház nagyszínpadán már az első áriát kérték. Úgy éreztem – be sem voltam énekelve, semmi gyakorlatom nem volt a dologban –, hogy borzalmasat produkálok. Ebben utóbb Valika néni is megerősített. Összeomolva ültem fel a Napfény expresszre, mentem vissza Szegedre, ahol egyik konzis társammal laktunk közös albérletben egy tízemeletes épületben, a Retek utcában. Zokogtam a paplan alatt, és arra gondoltam, hogy apámnak igaza van: nem lesz belőlem semmi.

Miként derült ki, hogy téved?

Este fél kilenckor csöngetnek – még nem volt mobiltelefon –, kinézek az ablakon, ott az egész család a kapuban, anyukám vadul lobogtat valamit. Mikor feljöttek a lakásba, kiderült, hogy az Operaház táviratát szorongatja, amiben megírták: másnap reggel jelenésem van a művészeti titkárságon, ahol alá kel írnom a szerződésemet.

Szóba került valaha, hogy miként zajlott a második forduló a bizottság szemszögéből?

Kovács Jánost kérdeztem, hogy jó voltam-e ott a nagyszínpadon? Azt felelte: zseniális. Magyarázhatja a dolgot, hogy mivel nem voltam beénekelve, nagyon meg kellett küzdenem a feladattal, mert a szerep nagyon összetett, háromféle szopránt kell megszólaltatni benne. A lényeg, hogy amit én küzdelemként éltem meg, s amit az engem mélyebben ismerő Vali néni is megérzett, abból másoknak nem jött le semmi. Hát, így lettem a magyar Operaház történetének legfiatalabb magánénekese.

Fotó: Polyák Attila - Origo

 

1991 januárjában Papagéna szerepében debütált Mozart A varázsfuvolájában, s hamarosan az Interoperett-koncertek állandó szereplője lett a Vigadóban. A következő évben Hamari Júlia meghívására fellépett a Mester és a jövő című brüsszeli nagykoncerten, ahol Bellini I Capuleti e i Montecchijéből énekeltek részleteket – s nem mellesleg külföldön is bemutatkozhatott. Sokan szerették, s bizonyára voltak olyanok is a szakmájában, akik nem. De látszólag ment minden, mint a karikacsapás.

Ütő Endre éppen abban az évben váltotta az Operaház élén Petrovics Emilt, amikor odakerültem az intézményhez. Nem tudom, miként alakul a sorsom, ha nincs ez a váltás, de tény, hogy Ütő Endre felismerte: egyedi eset vagyok, a szerint is kell kezelni. Odafigyelt a képzésemre, másként is segített abban, hogy megszokjam a közeget. Minden este operát nézhettem, beírattak nyelvet tanulni az Olasz Intézetbe és az Osztrák Intézetbe. Kijelölték mellém énekmesternek a Liszt-díjas László Margitot, játékmesternek pedig az ugyancsak Liszt-, valamint Kossuth-díjas Komlóssy Erzsébetet. Főként a játékmesteremtől kapott tudás volt megfizethetetlenül értékes: szerintem a Zeneakadémián sem tanítják olyan alapossággal mindazt, amit Komlóssy Erzsébet nekem átadott. Arról, miként kell viselni egy abroncsos ruhát, palástot, egyebet; milyen stílust, mozgást igényel egy-egy karakter, a hozzá tartozó jelmez. Mindent megtanított arról, amit a színpadi jelenlét kapcsán tudni kell.

Közbevetőleg: részt vett egyéb színészi kurzuson is?

Hamari Júlián keresztül ismertem meg Gálffi László színművészt, aki 1995-ben indított osztályt a Színművészeti Főiskolán, és megengedte, hogy bejárjak hozzájuk szerepgyakorlatra. Abban az évben kaptam meg, huszonöt évesen Donizetti: Lammermoori Luciájának főszerepét, amelyet Valló Péter rendezett, ami ugyancsak felért egy színészi kurzussal. A pályám és a színpadi gyakorlat szempontjából is szerencsés vagyok, hogy korán bíztak meg nagy feladatokkal. A már ön által említett 1991-es A varázsfuvola után fontos feladat volt Johann Strauss A denevér című művének Adélja 1992-ben.

Külhoni karrierje egyértelműen onnan datálható, amikor ugyanabban az évben Hamari Júlia meghívta a brüsszeli nagykoncertre?

Részben. Akkoriban még kicsi, emberközeli ügynökségek működtek az opera világában. Engem első külhoni fellépésem után kipécézett egy düsseldorfi ügynök, akinek nagy szerepe volt abban, hogy mindjárt a nívójában a mai napig legstabilabb német színházhoz, a mannheimi teátrumhoz szerződhettem. A következő évben, 1993-ban felléptem Stuttgartban, 1994-ben Kölnben. Mindeközben Budapesten jöttek-mentek az igazgatók az Operaházban, de távolléteimet mind humánusan kezelték, büszkék voltak a külhoni megmutatkozásaimra. Úgyhogy nem mondták fel a szerződésemet, amelyet végül én bontottam fel a kilencvenes évek végén. Akkor már túl voltam – 1996 és 1997 között – a philadelphiai Academy of Vocal Arts ösztöndíjas Masters kurzusán, illetve – a 96-os, 97-es tanévben – a Milánói Scala ösztöndíjas képzésén. Főként utóbbi nyitott meg olyan lehetőségeket, amelyek mellett már nem tudta volna teljesíteni az itthoni Opera által joggal elvárt előadásszámot.

Fotó: Polyák Attila - Origo

 

Hogy lesz valaki ösztöndíjas a milánói Scalában?

Akkoriban már az első férjem menedzselt, ő hívta fel a figyelmemet, hogy a milánói Scala évtizedek után újraindítja az ösztöndíjprogramját. Nemzetközileg nagy port kavart a dolog, akkoriban a világhírű karmester, Riccardo Muti volt a Scala fő-zeneigazgatója, aki a világ legnagyobb mestereit, énekeseit, korrepetitorait kérte fel tanítani. Világos volt, hogy aki oda bekerül, annak tuti a nemzetközi karrierje. Mondtam is a férjemnek: elment a józan eszed, ide engem biztos nem vesznek fel, tizennégy hely van, hét csak olaszoké lehet, a többire jelentkeznek vagy öt-hatezren. Mire az akkori férjem: miért ne vennének fel, te vagy a világ legjobb Éjkirálynője. Közöltem: Zoli, pénzünk sincs ilyesmire, lényegében nincs semmink. Amit addig kerestem, belement a budafoki lakás árába, meg a felújításba. Zoli erre azzal jött, hogy van egy lakásunk, azt eladjuk, két évig kint leszünk Olaszországban, aztán engem úgyis várnak a nagyvilág legmenőbb operaszínpadai. Én zokogtam, hogy alig került saját tető a fejünk felé, de csak eladtuk az otthonunkat, a pénz egy részéből vettünk egy autót, azzal mentünk ki a felvételire. Hamar kiderült, hogy a Kodály-módszernek köszönhetően messze verek mindenkit az olyan vizsgatárgyakból, mint zeneelmélet, összhangzattan, szolfézs, hasonlók. Énekből Muti is felvételiztetett, aki az Éjkirálynőt kérte, de rákérdezett: el tudnám-e énekelni úgy, hogy a második áriát kellett énekelnem elsőre, azt követte az első. Magamban azt gondoltam – ezt főként énekesek érthetik –, hogy a szerep felépítése miatt ez lehetetlen. Persze azt mondtam: hogyne tudnám elénekelni. Elénekeltem, felvettek.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!