De még éppen csak kezdődött, amikor 1968-ban találkozott egyik nagy idoljával, a francia színpadok akkori királyával, Pierre Brasseurrel.

Barátnőmmel, a legendás színházi fotóssal, Keleti Évával mentünk ki Párizsba. Akkor voltak a diáklázadások, miközben a nagypolitikában rettentő fagyos volt a légkör, már háború volt Vietnámban, s még mindenki élénken emlékezett a pár évvel korább kubai rakétaválságra; vagyis benne volt a levegőben, hogy kitör a harmadik világháború – ami igen rövid lesz, de alapos. Tökéletes időzítés életem első nyugati útjához. Egy normandiai parasztasszonynál laktunk a Montparnesse-on. Két szoba volt egy szinten, fürdőszoba nélkül, azért külön kellett fizetni. Éva egy nap megkért, hogy sétáljak el a Saint-Chapelle kápolnához, és nézzem meg, mikor van nyitva. Elmentem, majd mondtam, hogy sajnos csak kedden látogatható. Kedden visszamentünk, és kiderült: akkori franciatudásommal csak azt nem vettem észre, hogy van ott egy szócska, ami arra utal: csak kedden nem látogatható. Szerencsére volt Párizsban egy ismerősöm, bizonyos Giovanni Chiuto, aki bulvárújságíróként dolgozott ott. Százötven magas, kopasz kis figura, aki egyszer Dubrovnikban szólított meg azzal, hogy újságíró. Chiuto ide vagy oda, magyar volt a pasas. Ő szerzett jegyet egy bulvár darabra, amelyben Pierre Brasseur játszotta a főszerepet. Szörnyű előadás volt, de Brasseur remekelt. A darab végén Giovanni bevitt Brasseur öltözőjébe, amelynek előtere olyan volt, mit egy elegáns polgári lakás szalonja. Kis várakozás után megjelent Brasseur, vörös, selyem háziköntösben, kezében pohár bor, minket persze nem kínált meg. Sugárzóan nagyképű volt. Álltam ott fehér ruhában, arany övvel, mint falusi kislány Pesten, és eldadogtam, hogy milyen nagy hódolója vagyok. Aztán mondtam, hogy ősszel Ibsen darabjában játszom majd, és hozzátettem, hogy milyen remek Solness lenne. Akkor derült ki, hogy mi egy céh vagyunk. Fellengzőssége azonnal elpárolgott, kezdett panaszkodni: tudja, hogy a darab, amiben láttuk, az úgy rossz, ahogy van, de neki sajnos túl magas a gázsija, ezért nem képesek mellé megfelelő partnereket biztosítani. Vagyis, rögtön kolléga lettem. Hasonló átváltozásra különben a párizsi Hair után is volt példa. Elmondjam, vagy untatná?

Ugrat, vagy incselkedik?

Csak figyelmes vagyok. Giovanni szerzett jegyet a Hairre is, amiben azonnal kiszúrtam a Bergert játszó színészt. Legalább olyan karizmatikus fiú volt, mint a filmből ismert Treat Williams. A fő számában – I got life – ágyékkötőig dobta le magáról a cuccot, aztán szemtől szembe beleereszkedett egy nő ölébe a közönség soraiban, és előhúzott egy rózsafűzért az ágyékkötőből. Számomra ott ő volt a lázadás, a Nyugat, a csoda. Mit ad isten, amikor előadás után beültünk Giovannival egy bárba, kisvártatva a párizsi Berger is belépett a társaságával. Rózsaszín, pamut indiai kurta volt rajta, millió lánc, lobogott a haja – olvadtam el a széken az ásványvizem mellett. Kiszúrta Giovannit, akivel ismerték egymást, odajött hozzánk. Csodálattal néztem. Giovanni kezdte magyarázni, hogy ki vagyok, említette őszi Ibsen-bemutatómat. Abban a pillanatban ez a Nyugat-lázadás-csoda férfi zavartan azt mondta: „Elnézést a jelmezemért.” A kurta mondat egy szempillantás alatt kiábrándított. Rájöttem: ő is a céh tagja.

Itthoni dolgaira visszatérve: a vígszínházi csoda elmúltával könnyű volt igent mondania Vámos László hívásra, aki akkoriban – 1984-ben – a Nemzeti Színház művészeti vezetője, egyben főrendezője volt?

Titkon találkoztunk Vámossal, mert nem akart zavart okozni a vígszínházi létezésemben. Utána hazamentem, beszámoltam az uramnak az ajánlatáról, aki azt felelte: azonnal menjek át a Nemzetibe. Egész éjjel sírtam, hol a nappaliban, hol a teraszon, közben végig ugyanaz a lemezt forgott a bakelites lemezjátszón. Megvirradt, reggel lett, akkor bemenetem a Vígszínházba, felmentem Horvaihoz, és közöltem, hogy elmegyek. Rám förmedt: „Hova?” Mondtam, hogy a Nemzetibe. Mire ő: „Most nem tudok beszélni!” Soha többet nem beszéltünk, de évekkel később egyszer megölelt egy bemutató után. Amikor a fölmondásom napján hazamentem, megnéztem, mit is hallgattam egész éjjel. Leonard Bernsteintől volt A pulyka ügetése.

A Magyar Rádió stúdiója, Béres Ilona, Domján Edit, Gombos Katalin és Sinkovits Imre színművészekForrás: Fortepan/Szalay Zoltán

Második nemzeti színházas korszaka Malonyai Dezső igazgatása alatt kezdődött, akit egy rövid időre Csiszár Imre váltott. Majd a rendszerváltást követően Ablonczy László került a színház élére, aki 1991 és 1999 között vezette a teátrumot – amely lassan kikerült az érdeklődés fókuszából.

Ablonczy Lászlónál becsületesebb igazgatóm soha nem volt. Mondok példát. Korábban nagy, konfliktusos vitába keveredett Szinetár Miklóssal, amely vita négy héten át nyilvánosság előtt zajlott az ÉS-ben. Alapja egy kritika volt, amit Ablonczy írt Szinetár Tartuffe-rendezéséről. Amikor aztán Ablonczyt kinevezték a színház élére, Hámori Ildikó kolléganőm – a színház tagja, egyben Szinetár Miklós felesége – azt gondolta: most akkor az ő pályafutása véget is ér a Nemzeti Színházban. Ám Ablonczy azonnal hívta Szinetár Miklóst, hogy elmondja: konfliktusuk semmiképpen nem érinti Ildikót, aki tehetséges művész, akire a színháznak szüksége van. Említek egy másik esetet is. Ablonczy kinevezése idején a saját felesége a Párizsi Magyar Intézetnél dolgozott, Laci pedig kijárt telefonálni az utcára – még a mobilkorszak előtt vagyunk –, mert nem akarta államköltségen hívogatni a párját. Miközben kolléganők Amerikába telefonálgattak. Nagyon becsülöm Lacit, de sokan visszaéltek a tisztaságával, naivitásával. Ráadásul újságíró volt, aki még a világnézetét is vállalta – amiért az akkori sajtó egy meghatározó része úgy lőtt minket, hogy lövészárokban éreztük magunkat.

Volt olyan előadása annak a korszaknak, amely igazán a szívéhez közeli?

Mindjárt az 1991-ben bemutatott Cseresznyéskert, amelyet a román Victor Ioan Frunza rendezett. Korszakos előadás volt, amelyet meghatározó kritikusok szedtek ízekre, azzal a felkiáltással: „Éljen Kaposvár!”

Mondta egyszer: a hajdani kaposvári színháznál ön szerint hercegek és hercegnők dolgoztak. Dekódolná?

Kiváló színészek is voltak Kaposvárott, ahogy jó előadások ugyancsak. Másfelől legtöbb produkciójuk ma is megnézhető archív tévéfelvételekről, ki-ki eldöntheti, hogy tetszik-e neki. Annyi biztos: kaposvári színészként szinte egyenes út vezetett a Kossuth-díjig – miközben kiváló, ám körön kívüli kollégák mentek el úgy az életből, hogy legalább egy Érdemes művész-kitüntetéssel elismerték volna kiemelkedő tehetségüket. Szerintem nincs is mit dekódolni a nyilvánvalón.

Frunza rendezését észrevette valaki, aki meghívta egy szerepre – amely után ön igen kapós lett a fiatal, olykor alternatív rendezők körében is. A sajtó egy része ezen csodálkozik, de szerintem természetes.

Zsótér Sándor a Cseresznyéskertet látva döntötte el: meghív a Görög című darab szfinxszerepére. Aztán dolgoztam Gaál Erzsivel, Kovalik Balázzsal, Balázs Zoltánnal – lényegében az úgynevezett alternatív szcénában. Ám magam is úgy gondolom: a színészi hivatás mégiscsak egy mesterség, és ha valaki ért hozzá, akkor a tudására bárhol szükség lehet, ahol színházat csinálnak. Ezen tényleg nincs mit csodálkozni. Az már meglepőbb, hogy a honi színháztörténet legnagyobbjai mentek el úgy, hogy évtizedekig nem hívták őket filmezni sem. Pedig nem pereltek be senkit.

Egy fiatal filmrendezőt kérdeztem egyszer arról, hogy miért nem dolgozik a színháztörténet – akkor még jóval nagyobb számban köztünk élő – legendás színészeivel. Azt felelte, ő a maga részéről tart a „nagy bölényektől”. Talán nemcsak arra gondolt, hogy esetleg öntörvényűek, hanem arra is: tükörként is működnének, amibe nem mert belenézni.

Pedig tanulni sosem késő. A gyávaság ráadásul árt a tehetségnek. Legalábbis azt gondolom.

Azt miként élte meg, amikor a Nemzeti Színházat átnevezték Pesti Magyarnak?

Meggyászoltam Sík Ferencet, akinek megszakadt a szíve. Sinkovits Imre annyit mondott: „Mi vagyunk az augsburgi sereg.” Aki nem érti, olvasson utána. De idézhetem Kálmán Györgyöt is, aki korábban azt mondta: „A Nemzeti Színház ott van, ahol én vagyok.” Egyikőjük sincs már köztünk. Nekem pedig hat éve felmondott a színház akkori igazgatója. Ezt sem fogom elfelejteni, miközben ma már élvezem, hogy a magam ura vagyok. Azt vállalom el, ami felkelti a kíváncsiságomat. Voltam már vendég az új Nemzeti Színházban is. A Pesti Magyar Színház jelenlegi igazgatója, Zalán János egy emberi gesztussal elérte, hogy az ő teátrumában is újra színpadra álljak – pedig a felmondás idején megfogadtam, hogy oda a lábamat sem teszem be többé.

Béres Ilona A székek című előadásban a Pesti Magyar SzínházbanForrás: Magyar Színház/Juhász Éva

Tudható: most megjelent verslemezét egy baráti házaspár biztatására készítette el. Színészi énje mennyire volt jelen a megszerkesztésénél?

Nagyon szeretem például Ladányi Mihály Danolva című költeményét, ám azért is választottam, mert erősen él bennem egy színházi emlék. Akkoriban, amikor még a Hevesi Sándor téri teátrum volt a Nemzeti Színház, az egyik előadás előtt Sinkovits Imre felajzottan rohant be a társalgóba. Ladányi Miska Dobszóló című kötetét lobogtatta, és tudtunkra adta: „Megjelent egy csoda!” Visszasírom azt a korszakot, amelyben vezető színészek kortárs költők köteteit lobogtatva érkeztek a színházba. Egy másik szerzőt, Váci Mihályt viszont nemcsak színészként, hanem munkásszülők gyermekeként is fontosnak éreztem. Versei átszőtték a fiatalkoromat, hiszen akkoriban hivatalosan is koszorús költőnek számított. Művei ma is több figyelmet érdemelnének. A Méltó hatalmat című költeménye került a lemezre. Persze egy objektív irodalmi szerkesztő bizonyára másként építette volna fel ezt az összeállítást. De amit a versek így kiadnak: az vagyok én.

Ismerek korosztályához tartozó művészt, akiben – pusztán évei száma miatt – elkopott a játékkedv, emberek közé sem szívesen megy. Ön évek óta sikerrel játssza Tordai Terivel A Szkalla lányok című darabot különböző színtereken. Fodor Tamással alkotott kettősük pedig a Magyar Színházban vonz telt házakat a tavasszal bemutatott Ionesco-darabban, A székekben. Most pedig itt ez a lemez, amely összegző jellege mellett azt is sejteti: még mindig él önben a kíváncsiság, a világra való nyitottság. Vitalitása pusztán genetikai adottság, vagy elhatározás kérdése is?

Én is érzem az éveket, nem titok, hogy hetvenhét éves vagyok. Ám a korhoz jó esetben társul némi többlettudás is. Számomra világos, hogy a színészt néha elhagyja a szakma, de színész nem hagyhatja el a szakmáját. Ahogy a múlandóság tudata sem feltétlenül csillapítja az életkedvet. Talán az lesz a legjobb, ha ennek kapcsán megidézek két hozzám közel álló költőnőt, akiket személyesen is ismertem, de nem fértek rá a lemezre. Rab Zsuzsa írja Lelet című versében: „Úgy nézek néha tárgyaimra,/ golyóstollra, órára, késre,/ mint valaki háromezerben,/ ha majd az agyagból kivéste./ Lelet lesz koponyám is./ Amikor tenyerembe bágyad, érzem a bőr alatt / a múzeumi tárgyat -/NŐI KOPONYA XX. SZÁZAD (akkor még pusztított a rák) -/adják hírül/ ki tudja milyen hieroglifák.” Ez gyönyörű és igaz. Amikor viszont a Művészeti Akadémián tartottam székfoglalót, Nemes Nagy Ágnes Mesterségemhez című verséből választottam mottót: „Mesterségem, te gyönyörű,/ ki elhiteted: fontos élnem.”