Puccini: az opera utolsó nagy klasszikusa

Vágólapra másolva!
Giacomo Puccini 160 éve született és 94 éve halt meg. Életműve tíz operából áll, ezek közül nem is mindegyik bizonyult örökzöldnek. Mégis ott van a legtöbbet játszott és a legnagyobbak között emlegetett operaszerzők között. Már javában tomboltak a különféle izmusok, amikor Puccini modern hatásokat beépítve ugyan, de olyan érzelmekkel teli, drámai történeteket komponált zeneművé, amikkel könnyen azonosulhat a közönség. Ő lett a zenetörténet utolsó olyan mestere, aki a műfaj iránt érdeklődőket kivétel nélkül meg tudta szólítani. A Magyar Állami Operaház 2018/19-es évadának mottója: „Puccini Itáliája”.
Vágólapra másolva!

Valahol a 19. század végén, a 20. század elején húzódik egy határvonal, ahol a korábban keletkezett komolyzenét minden külső kényszer nélkül kedvelők ízlése már megoszlik. Ezt a szerzőt (vagy adott szerzőnek ezt vagy azt a művét) még értem, szívesen hallgatom, de az a másik már nekem sok. Kevés vagyok hozzá – ez a szerényebb indoklás. Egyszerűen fülsértő – ez a szókimondóbb. Giacomo Puccini (1858–1924) valami olyan valószínűtlen tünemény, ami ott lebeg az egész jelenség felett, ahogy a kortárs művészetek provokatív gesztusokkal maguk ellen fordították potenciális közönségük jelentős részét.

Puccini egész életében igen tájékozott volt a zenei élet újdonságai iránt, ezek némelyike hatott is rá, mégis olyan népszerű, mint a 19. század korábbi nagy operaszerzői.

Megnyújtotta az opera műfaja számára a dicsőséges 19. századot. De ez nem véletlenül alakult így. Puccini kemény munkával és nem kevés tépelődés, bizonytalanság árán tudta az alkotásaival megújítani az operát, és közben nem elveszíteni a közönségét.

A villik, Edgar

Puccini dédapja a luccai hercegség udvari karmestere volt, zenekarának első hegedűse egy időben maga Paganini volt. Puccini nagyapja öt operát komponált. Puccini apja egy zeneiskola igazgatója volt, de korán meghalt. Szigorú nagybátyja kezdte meg a gyerek Puccini képzését, de az volt a véleménye, hogy unokaöccse nem örökölte felmenői zenei tehetségét. Kellett egy találkozás egy olyan tanárral, aki önbizalmat tudott neki adni.

A család rossz anyagi körülményei miatt már igen korán rákényszerült, hogy pénzt keressen mint táncmulatságok zongoristája és templomi orgonista.

1883-ban kapta meg zeneszerzői diplomáját Milánóban, ekkorra már sok személyes kapcsolata volt a zenei életben, ígéretes tehetségnek tartották. Még 1876-ban látta Verdi Aidá-jának előadását, ennek hatására eldöntötte, hogy operákat akar írni. A tanulmányai során más műfajokban született műveit beledolgozta később az operáiba.

Giacomo Puccini Forrás: puccinifestival.it

A tekintélyes Ricordi zeneműkiadóval rivalizáló új céget alapítottak, és fiatal tehetségeket akartak befuttatni, a felkutatásukra operapályázatot hirdetettek. Fernando Fontana librettója alapján dolgozott Puccini, a történet ugyanaz, mint Adolphe Adam francia zeneszerző 1841-es balettjében, a Giselle-ben. Az északi-népek mitológiájában léteznek az elhagyott lányok lelkei, ezek a misztikus lények az erdőben élnek és halálra táncoltatják az odatévedő hűtlen vőlegényt. Az operát egy darabig Lidércek magyar címen játszották, aztán bevett lett így: A villik. Németül van ilyen szó, de magyarul nincsen, mert a folklórban sincsen ilyen lény. Magyarul van olyan, hogy „villő”, a szlovákban meg „vila”, de ezeknek nem sok köze van a német „Willi”-hez. A mitológia bonyolult dolog. A pályázat elbírálóinak nem nyerte el a tetszését Puccini első operája, de mivel veszteni valója nem volt, beadta a konkurenciához.

Giulio Ricordi (1840–1912) menedzsere, barátja, sőt nem túlzás, hogy alkotótársa lett Puccini-nek.

Rögtön megvette A villik jogait, és a színházi bemutató sikere után újabb operát rendelt a fiatal szerzőtől. Puccini lassan haladt az új művével, mert kétségei voltak Fernando Fontana szélsőségesen romantikus librettóját illetően, aki Alfred de Musset egyik drámája alapján dolgozott. Puccini munkatempóját egész életében lassította, hogy ha csak tehette, ellenőrizte, hogyan folynak műveinek a próbái egy-egy színházban. Nem a premiereken akarta magát ünnepeltetni, inkább az érdekelte, hogy az adott helyen megfelelően értelmezik-e az ő szerzői szándékait. Már A villik nemzetközi sikere érdekében is sokat utazott.

Óriási megtiszteltetésnek érezte, hogy személyesen találkozhatott Verdivel, aki részletesen véleményt mondott már befejezett és készülő operájáról, önzetlenül tanácsokkal látta el a kezdő kollégát.

Végül 1889-ben bemutatták az Edgar-t a milánói Scalában, ahol közönségsikert aratott, a nézők ünnepelték a nagyszerű zenét, nem zavarta őket a hevenyészett szövegkönyv (más operáknál már megtanulhattak beletörődni az ilyesmibe).

Giulio Ricordi szobrot kapott Milánóban Forrás: AFP

Viszont Puccini elhatározta, hogy ezentúl csak akkor kezd dolgozni egy operán, ha száz százalékig elégedett a librettóval. Ő nem néhány slágert akar írni, hanem olyan egységes zeneművet, amely a szereplők jelleméből és a drámai szituációkból bomlik ki.

Ricordi elküldte Bayreuth-ba is Puccinit, hogy autentikus Wagner-előadásokat lásson. Ez nyilván hatással volt rá, de Wagner világának komor fenségessége és misztikuma távol állt az ő életszemléletétől.

Ahogy érdekelte a verizmus is, de autonóm személyiség volt, nem mozgalmi alapon alkotott. Az irodalomban dívó naturalizmus hatására megjelentek az úgynevezett verista operák. Viszont az opera eleve a valóságtól elemelt művészeti forma, nehezen egyeztethető össze a naturalizmussal. Könnyű rávágni, hogy Parasztbecsület (1890), Bajazzók (1892), de fajsúlyos művekkel aztán már nehéz folytatni a felsorolást. Még hogy A Nyugat lánya verista opera lenne? Az alapjául szolgáló darabból némafilm és hangosfilm is készült: ezek egy az egyben westernek a műfaj összes kellékével.

Az opera a szélsőséges élethelyzetek és a végletes érzelmek műfaja, hogy milyen a szereplők társadalmi státusza, az igazából másodlagos.

Puccini nem írt uralkodókról operát, de arra mindig törekedett, hogy valamilyen érdekes közegben játszódjon a cselekmény, amely látványban és zenében is lehetőségeket nyit meg a produkció előtt. Ahogy Verdi is nemes alapanyagokhoz nyúlt (Shakespeare, Schiller, Victor Hugo), Puccini is törekedett arra, hogy a pszichológia és a logika szempontjából stabil lábakon álljon a történet és legyen benne líraiság is. Az inkább csak véletlen, hogy életműve meghatározó figurája a szerelméért magát feláldozó nő lett. Kényelmetlenné is vált ez számára, hogy ilyen szempontból ismétli önmagát, de ha hosszas keresgélés után elég erős történetet talált, csak ennek a motívumnak a felbukkanása miatt nem mondott le róla.

Puccini elfogadta a verizmus elveit abból a szempontból, hogy ne legyenek felszínesek az érzelmek, de abba a zsákutcába nem ment bele, hogy társadalmi rétegek problémáiról akarjon operát írni. Ő kivételes, egyedi figurák történeteit mutatta be, nem félt attól, hogy romantikusnak bélyegzik ezért. A közönség pedig a mai napig nem unt rá a romantikára, állítsanak bármit is finnyás kritikusok. Az érzelmek nem mennek ki a divatból. Puccini így volt a bel cantóval is. Idejét múlt dolognak számított az énekest csak hangszernek tekinteni, a vokális bravúroknak alárendelni az adott mű stílusegységét.

Viszont az operaénekesek szeretnek jó szerepeket kapni, a közönség meg szeret jól éneklő művészeket hallgatni. Puccini meg tudta adni az énekesnek is, a közönségnek is, amire vágyott: a zene örömét.

Jó ízléssel, mértéktartással. Már első műveitől kezdve dolgozott egy sajátos technikán, és egyre biztosabban használta: ez nem secco recitativo, nem is a wagneri énekbeszéd, hanem a sajátos Puccini-féle parlando. Visszatérő motívumok szövedéke az egész opera, amelyben organikus egységbe olvadnak áriák, kettősök és átkötések. Puccini műveiben semmi sincsen véletlenül: lassú, elmélyült munkával dolgozta ki az operáit. De ez elsősorban nem zeneelméleti kérdés, mert ő színházi hatásban gondolkodott. Ezt átélni pedig nem kell semmilyen előképzettség. Puccini valamennyi művét jobban fogadta a közönség, mint az úgynevezett kritika. Tessék megnézni a világ operaházainak műsorát manapság: egy-egy évadban hány este adnak elő Puccini-operát.

Manon Lescaut, Bohémélet, Tosca

Puccini talált két embert, akik sajátos tandemben dolgozva készítettek neki librettókat. Luigi Illica (1857–1919) más zeneszerzőknek is készített szövegkönyveket, de Puccini esetében az ő munkájához segítséget nyújtott Giuseppe Giacosa (1847–1906), aki drámáival aratott sikert. Illica feladata volt egy első verzió papírra vetése, Giacosa egyrészt dramaturgiai és pszichológiai szempontból tett észrevételeket, másrészt ő verselt biztosabban kettőjük közül, ő lett a „dalszövegíró”. Aztán jött a türelmüket sokszor próbára tevő Puccini a problémáival, és határozott igényei voltak, hogy milyen finomításokra van szükség. A munkába bekapcsolódott Giulio Ricordi is, hiszen ehhez joga volt mint a szerzőknek előleget folyósító megrendelőnek, de egyébként érzékeny, művészi hajlamú ember lévén hasznát is vették.

Puccini addig dolgoztatta librettistáit, amíg egy olyan dramaturgiai szerkezet nem állt a rendelkezésére, amelyre a zenét tudta alapozni. Passzív időszakaiban gyakran panaszkodott: folyamatosan szeretnék dolgozni valamin, de ha nincsen librettóm, tehetetlen vagyok.

Akadnak a zenetörténetben, akik csak szükséges rossznak tekintették a librettót, nem izgatták magukat annyit miatta. Puccinit sokan keresték meg szövegkönyvekkel, de maga is egyfolytában kutatott az inspiráló történetek után. Előfordult az is, hogy mások operái között. Egy 1884-ben bemutatott francia opera nem lett különösebben sikeres, Puccini vállalta a versenyt vele szemben, hogy a révén felfedezett 18. századi, teljesen elfelejtett regényt használja kiindulási alapnak. Ki emlékszik ma már Antoine François Prévost d'Exiles regényére vagy Jules Massenet operájára? Viszont Puccini 1893-ban bemutatott műve, a Manon Lescaut máig szerepel az operaházak műsorán. A címszereplő nyitja meg a szerelmükért akár az életüket is feláldozó Puccini-hősnők sorát. Ahogy számos európai operaház, így a budapesti is bemutatta a Manon Lescaut-t egy évvel az ősbemutató után, ekkor járt először Puccini Budapesten.

Kiri Te Kanawa és Placido Domingo a Manon Lescaut-ban Forrás: Pinterest

Puccini egész életében fáradhatatlanul nézte a prózai színházak előadásait, bárhol is járt a világban. Soha nem fáradt bele, hogy méltán elfeledett irodalmi műveket olvasson, hátha ráakad valami érdekesre. A vele egyidős Ruggero Leoncavallót mindig is szövetségesének és barátjának tartotta Puccini, és sorstársnak az alaptörténetek utáni kutatásban, akik konzultálnak egymással. A múlt homályába vész, hogy melyikük ajánlotta a másik figyelmébe Henri Murger 1851-ben megjelent, egyáltalán nem jelentős regényét, amelynek Jelenetek a bohéméletből a címe. Leoncavallo azért kezdett el dolgozni az anyagon, mert Puccinit nem érdekelte.

Aztán meggondolta magát, és Leoncavallo hiába tiltakozott, Puccini meg is előzte a maga bemutatójával.

Torinóban 1896-ban mutatták be a Bohémélet-et. Leoncavallo művét 1897-ben Velencében, ezt Bohémek magyar címen szokás emlegetni. Mindkét opera sikeres lett, de aztán ahogy telt az idő, Leoncavallo művét lassan elfelejtették. Ő egyébként egész további életében nem volt hajlandó szóba állni egykori barátjával, Puccinivel. 1898-ban a párizsi közönség is jól fogadta a Bohémélet-et, ami fontos siker volt. Ezek szerint hitelesen sikerült megteremteni a párizsi miliőt, ahol fiatal művészek fűtetlen padlásszobában laknak, különböző trükkökkel szereznek pénzt, hogy aztán abból művészkávéházakban mulassanak.

Abból is látszik, hogy milyen módszeresen dolgozott Puccini, hogyan építette bele következő művébe az előzőekből leszűrt tapasztalatokat, hogy egyre erősebb operákkal állt elő. A Tosca alapanyagáért is harcolnia kellett. Sarah Bernhardt (1844–1923) korának egyik legnagyobb sztárja volt. 1872-ben lett a Comédie Française színésze, hét év alatt olyan hírnévre tett szert, hogy saját társulatot alapított, és ezzel turnézott Európában. A kor neves íróitól rendelt a maga számára főszerepeket. Victorien Sardou egyes vígjátékait játsszák időnként a magyar színházak, de mindenféle műfaj elismert szakembere volt. Melodrámába hajló, a napóleoni háborúk korában játszódó politikai krimit írt, középpontjában egy szenvedélyes szerelemmel. Az intrikus rendőrfőnök letartóztatja a festőt, aki nemcsak művész, de igaz forradalmár is, és akkor jön Tosca, az erős nő, aki bármire képes, hogy megmentse szerelmét.

Nemcsak Sarah Bernhardt kapott egy nagy ziccert Toscával, de most már több mint száz éve az operaszínpad szopránjai is.

Sardou darabjának 1887-es bemutatója után állt elő az ötlettel Fernando Fontana, amikormég Puccini librettistája volt. Sardou nem akarta eladni a darabját, mert ezzel Sarah Bernhardt-nak ártott volna. Teltek-múltak az évek. Volt egy időszak, hogy maga Verdi mérlegelte, hogy miután nyolcvan éves volt a Falstaff bemutatójakor, belevágjon-e még egy utolsó nagy munkába. A markáns figurák, a feszültséggel teli jelenetek számára is ígéretesek voltak. Amikor Ricordi végül megvásárolta Sardou-tól a jogot, hogy opera készülhessen a műve alapján, akkor először Alberto Franchetti-t akarta megbízni, aki szintén nála volt szerződésben. El is kezdődött a munka, de emberi és művészi nézeteltérések merültek fel Illica és Franchetti között. Puccinit egyelőre lefoglalta ebben az időben a Bohémélet, de ezen a ponton közbeavatkozott. Újabb két ellenséget szerzett magának: Fontanát, aki hozta az ötletet, de se Ricordi, se Puccini nem akart vele dolgozni többé, és Franchettit. Az operairodalom viszont nyert egy remekművet.

Kattintás után Puccini további remekműveiről olvashat...