Már nem tizenöt-húsz évre, hanem a holnapra, a következő tavaszra gondol

A Kossuth-díjas színész negyvenhét éve tagja a Vígszínháznak. A hetvenkettedik évében járó Lukács Sándornak – saját értékelése ez – pályája legmeghatározóbb előadása egy vidéki produkció, egy 1974-ben Gyulán színre vitt darab volt. Mindemellett anyaszínházában is főszerepek sorát játszotta, és ott is akad olyan előadás, amely megidézi benne a gyulai produkció különleges élményét. Most Veszprémben is játszik, a Tartuffe egyik főszerepét. A rendező egykori igazgatója, Marton László, aki másfél évvel szexuális zaklatási botránya után rendezett ismét. Lukács Sándor az Origónak adott interjújában beszél még vígszínházi ragaszkodásának okairól, Darvas Ivánhoz, Latinovits Zoltánhoz kapcsolódó emlékeiről, a színészi hivatás titkairól, az apaszerepről, negyven éven is túljutott házasságáról, és persze életének más meghatározó epizódjairól is. Sztankay Ádám interjúja.

Köztudott, hogy versesköteteket is publikál. Recenzensek szerint: mindegyikkel bizonyította, hogy nem verselgető színész, hanem költőként is míves alkotó. Sikerrel futó önálló estjének címét az utolsó előtti versgyűjteményétől kölcsönözte: Az elűzött álom. Finoman szólva is keserédes felütés.

Istennek hála nem érzem magam annyinak, amennyi vagyok, de mégiscsak átléptem a hetvenedik évet. Bizonyos dolgok kapcsán csak innen nézve kap kontúrt mindaz, amit korábban sejtelemnek hittem. A vers ugyanakkor lehetőséget ad rá, hogy nyers egyszerűség helyett metaforikusabban beszéljek róluk. A kedvesen keserédesnek nevezett hangvétel jellemzi legújabb kötetem, A kezdetek utcája verseit is.

Mégis: mi a gond?

Például az: megváltozott az emberi kommunikáció. Amikor nem autóval megyek, akkor a buszon, villamoson azt látom: szinte mindenki a kütyüjével van elfoglalva. Zsinórok lógnak ki az emberek füléből, zsebéből, miközben apró monitorjaikat bámulják lehajtott fejjel. Mindeközben leszűkült a köznapi nyelv. Minap, amíg a villamossal eljutottam a Széll Kálmán tértől a Vígszínházig, óhatatlanul is végighallgattam néhány gimnazista fiú beszélgetését. Nyolc-tíz perc alatt nem esett szó másról, mint LED-falakról, appokról, arról, mit hova kell bekötni, illeszteni. Mintha eltűnőben lenne a nyelv sokszínűsége, a témagazdag párbeszéd, amelynek egyik alapja az irodalmi műveltség. Persze én is hasznát látom olykor a kommunikációs technológia fejlődésének. De amikor a barátaimmal beszélgetünk, a mi szavainkban ott vannak az anyanyelv színei, árnyalatai. Számomra a levélírásnak is rítusa volt. Ha egy szerelmemnek levelet fogalmaztam, a helyes központozás mellett arra is ügyeltem, hogy a tartalmas gondolatokat minőségi nyelven fejezzem ki.

Lukács Sándor, Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színész, költő, érdemes és kiváló művész Fotó: Polyák Attila - Origo

Ha jól tudom: édesapja volt az, aki sokat formált gondolkodásán, kifejezőkészségét is trenírozva, kreativitását erősítve.

Így van. Édesanyám szigorúbb volt, amúgy pedig vitte az idejét a családi ügyek, hétköznapi feladatok elvégzése. Én a hallatlan türelmű édesapámmal töltöttem több időt. Mindketten a Bükki Erdőgazdaságban dolgoztak, apám újítási előadóként. Amikor délután négykor befejezte a munkát, szinte csak velem foglalkozott. Illetve a többi sráccal is, akik átjöttek a miskolci házunk udvarába. Csodálatos színtér volt: előttünk csilingelt el a Fő utcán a Diósgyőr felé tartó villamos. Az udvarunk mögötti Vászonfehérítő utcában meg Utrata bácsi tehéncsordája vonult a szénaraktárak előtt, nyakukban kolomppal. Gyerekkorom a város és a vidék találkozásánál telt. Apám udvarunkon fociiskolát vezetett, atlétikai pályát alakított ki. Miatta lettem sportőrült, foci- és teniszrajongó. A bokszot is szeretem nézni, ha az művészi szinten űzött ökölvívás. Apámnak köszönhetően tornáztam is, ráadásul a sporthírek is korán érdekelni kezdtek. Hatéves voltam az 1952-es helsinki olimpia idején, de már roppant lelkes, hogy Magyarország tizenhat aranyat nyert. Ugyanakkor apámnak köszönhetem az irodalom szeretetét is: korán megismertette velem Arany János, Petőfi Sándor költeményeit. Még nem tudtam olvasni, de már kívülről mondtam a Toldi és a János vitéz részleteit.

Ez vitte a színház felé?

Részben. Az is fontos epizód volt, amikor negyedik-ötödik elemista koromban az osztályfőnökünknek, Héczey Kati néninek óra közben át kellett mennie valamiért a tanáriba, ezért kezembe nyomta a Kincskereső kisködmön-t, kiállított az osztály elé, kérve, hogy amíg visszajön, olvassak fel belőle. Bele is kezdtem, a többiek dumáltak, ám egyszer csak elcsendesedtek. Még azok a menő csibészek is rám figyeltek, akiket az óraközi szünetekben áhítattal vettek körbe a hozzám hasonlóan átlagos fiúk. Óriási élmény volt. Először tapasztaltam: én vagyok a figyelem centrumában.

Mi volt az első igazi színházi élménye?

Mint a polgárcsaládok esetében gyakori: A diótörő az Operaházban. Gimnazistaként pedig a Horvai István rendezte Brecht-darab, az Állítsátok meg Arturo Uit! az ön édesapja, Sztankay István címszereplésével a Miskolci Nemzeti Színházban. Az volt az első drámai mű, amelyet színházban láttam, és mindjárt egy olyan színészi alakítással, amely ugyancsak a színészet felé lendített.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Nem tudtam, bár ezt aligha hiszi el bárki is rólam. Mindegy. Az Állítsátok meg Arturo Uit!-ot 1961 decemberében mutatták be. Annak az évnek júniusában végezték ki az utolsó 56-os forradalmárt, a Baross téri csoport vezetőjét, Nickelsburg László műszerészt – miközben már megkezdődtek az amnesztiák. Különös kor egy polgárcsalád számára.

Ráadásul gyerekkorom egy része még a legsötétebb Rákosi-érában zajlott. Az általános iskola alsó tagozatában minden tantárgyat egyetlen könyvből tanítottak. Belső borítóiról Rákosi Mátyás és Joszif Visszarionovics Sztálin bámultak ránk. Csak utánuk következhetett az olvasás, a számtan, a környezetismeret. Anyám is hívő volt, de különösen apám volt erősen vallásos. Mindig elvitt a vasárnapi misékre, ministráltam is. A Szent Anna templomba jártunk. A Rákosi-kor beköszönte előtt volt egy kántora, aki mindig felrótta, ha késtünk a miséről. A kántor 1945 után egyszer csak orosztanár és párttitkár lett az iskolámban, amely átellenben volt a Szent Anna templommal. Ő adta a rossz pontokat, ha kisdobosként, úttörőként elkéstünk egy őrsgyűlésről. Azt is figyelte, kik járnak templomba. A hittanórákat hajnalban tartották, mert a hajnali leselkedéshez szerencsére lusta volt. Már kiskölyök koromban megtanultam: otthon bármiről lehet beszélni, de házon kívül észnél kell lenni. Iskola volt az élethez, szakmához.

Tizenhat éves volt, amikor családjával Pestre költöztek. Két évre rá jelentkezett először a színművészeti főiskolára. Aztán még háromszor.

Eleinte talán görcsös voltam, esetleg nem elég jó. Vagy csak nem voltam szimpatikus. Utólag nem bánom, hogy volt pár gyakorlatos évem. Előbb Kazimir Károlynál voltam fellépti díjas segédszínész. Beírták a személyi igazolványomba is, büszke voltam, alig vártam, hogy igazoltasson a rendőr. Aztán egy évad után átvettek a Nemzeti Színház akkor induló stúdiójába, amely lehetőség minden aspiráns előtt nyitva állt, aki átjutott a színművészeti felvételijének két fordulóján. Erős képzést kaptunk, a színház is nagy korszakát élte. Akkoriban játszották a Marat halálá-t Kálmán Györggyel, akkor ment a bőrruhás Lear király Básti Lajossal. Törőcsik Mari és Sztankay István abban az időben játszották a Varsói melódiá-t a Nemzeti kamarateátrumában. A színház stúdiójából pedig olyan kollégák kerültek főiskolára, mint például Andorai Péter, Bánsági Ildikó, Hámori Ildikó, Szacsvay László. Két év után engem is felvettek. Bánsági Ildikóval együtt Simon Zsuzsához kerültünk. Azok voltak a szerencsések, akiket Várkonyi, Kazimir vagy Ádám Ottó választott ki, hiszen ők fővárosi színházaknál voltak vezető pozícióban.

Simon Zsuzsa viszont főként pártvonalon volt erős.

Nem mindenben értettem egyet vele, de nem volt rossz pedagógus. Az alapokat meg lehetett tanulni nála. Ugyanakkor velünk párhuzamosan indult egy rendezőosztály is olyan nevekkel, mint Ascher Tamás, Valló Péter, Szőke István, Illés István. Az ő vizsgáikban is dolgozhattunk. Szőke Pista híres vizsgájában, a Büchner-darabban Leonce-t játszottam Kútvölgyi Erzsivel és Bánsági Ildikóval. Aschernél én voltam Admétosz Euripidész Alkésztisz-ében.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Várkonyi ezekben a feladatokban figyelt fel önre?

Abban is szerencsém volt, hogy indult egy film- és televízió rendező osztály is, ahová felvették Várkonyi fiát, Gábort. Ő csinálta velem a Párizsba disszidált román szerző, Marin Sorescu monodrámáját, a Jónás-t. Gábor a vizsga előtt behívta az édesapját, nézze meg. Várkonyi akkor ismert meg, és aztán rajtam tartotta a szemét. Így esett, hogy harmadikos növendékként gyakorlatra hívott a Vígszínházba. Diplomázva aztán le is szerződtetett.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!