Örökös balerina a celluloidon, a kőben, a ravatalon

2019.02.17. 14:38

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 2/102. levélária

 

Kedves Tatjána Néném!

 

Megint választani kell majd... A Magyar Állami Operaháznak egy nem túl régi szabályváltoztatás nyomán nem 30, hanem immár 34 örökös tagja van. Egyfelől persze, az élet törvénye, hogy mindig új tagokat kell választani a távozók helyére, másrészt viszont megszokhatatlanul szomorú kötelesség évente egy, néha kettő vagy több alkalommal a ravatalhoz állni, és búcsúzni azoktól, akik – életkorukból fakadóan – még mindenüket, a teljes pályájukat rátették az operai munkára.

Ezzel dehogy akarnám a mai kollégák erőfeszítéseit kicsinyelni, ellenkezőleg: harcolni a testtel egy balettművésznek ma is éppúgy kell, sőt, talán még maximalistább próbavezetés, még meredekebb lépéskombinációk közepette. De mintha Örökös Tagjaink ma már kissé távoli világának mintha nagyobb részét töltötte volna ki a munkahely, amelyet hivatásuk helyének tekintettek. Még volt klubélet az előadások után (mert volt klub, viszont nem volt – ennyi – tévé), a munkajogi szabályzást csak hírből ismerte a kommunista rendszer (így éjjel-nappal lehetett dolgoztatni), és a felemelkedés látványos lehetőségét ígérte a törvényszerű címlapos, televíziós-rádiós ismertséggel járó művészpálya. A külföldi utazások csodaszámba mentek a vasfüggöny mögül, néha kijárni kellett, máskor kiérdemelni a lehetőséget, de olyan is akadt nem kevés, akit muszáj volt kiengedni a kvalitásai meg a demokratikus látszatok okán.

Kun ZsuzsaForrás: Operaház Archívuma

Idős balettművész urnájánál állni, és egy 135, vagy inkább (a jogelődség miatt, elvégre 1884-ben csak új épületünket avatták fel, opera- és balett társulatunk már jóval előtte működött) 182 esztendős intézmény nevében személyes szót szólni nekem nehéz. Nem láthattam táncolni élőben: visszavonulásakor 7 esztendős ha voltam, és messze vidéken eltemetve élve az Édenkert gyermeki örömeit. No, de Kun Zsuzsa nevét még a magamféle elfajzott zenész is tudja: „Lakatos Gabriella, Kun Zsuzsa". Esetleg: „Kun Zsuzsa, Lakatos Gabriella". Párosban jártak a fejünkben ezek a nevek, a nagymamám is tudott róluk, noha esélye sem volt az Operaházba vagy legalább az Erkelbe eljutni. Ugyanígy párosban tanultuk meg otthon Kincses Veronika és Kalmár Magda nevét is. Ma már persze világos, hogy ezek a „párok" nagyon más karakterű, de egyaránt magas kvalitású művészeket jelentettek, a két szoprán esetében az is tiszta, mennyire más hangkarakter, és így szereplista, pályakép várt rájuk. De ez Veszprémből, a tévéből és a rádióból vagy a Film, Színház Muzsika, esetleg a Nők Lapja oldalairól számunkra aligha derült ki.

Forrás: Ficsor Zoltán/Operaház

Most, amikor életének 84. évében búcsúznunk kellett Kun Zsuzsától, az Opera balett-társulatának egykori emblematikus prímabalerinájától, már kissé (aláhúznám: kissé) felvértezettebben keresek utána a művésznek, akit személyesen az elmúlt években sem ismerhettem. Csak egyetlen egyszer láttam, 2003 márciusában (valamiért forróságra emlékszem, és mintha a kilencven körül járó Márk Tivadar bácsi valamilyen nagyon nyári szettben lett volna, könnyű, fehér kalappal... Mindenesetre ott még megjelent Kun Zsuzsa is).

Nézem a gyönyörű, naiva arcú lányt a tévéfelvételen, követem a portréfilmet, olvasom Kaán Zsuzsa interjúkötetét, és a Néném által küldött írást, Horeczky Krisztina színvonalas nekrológját (annyiban azért nem elegáns, hogy senki sajtóravatalánál nem lenne szükséges mérgezett nyilakat küldeni a mai operavezetés irányába, arra kérünk továbbra is külön cikkeket szentelni!). Pompás táncolás ez, Horeczky szavait még én is le tudom fordítani mozgóképre: „Intelligens, emancipált, pontos, pallérozott, sallangtalan, érzékeny. Ezek ugyanannyira jellemzői voltak, mint a kiváló spicc technikája, a nagy ugrásai, a kifinomult karmunkája, a dinamizmusa, a tiszta technikája, a drámai-lírai-melankolikus alkata, komolysága, előadóművészi ereje." Gyönyörű ez a tánc!

A magam laikus módján azzal toldanám meg, hogy bármikor el tudnám képzelni Kun Zsuzsa művészetét az Opera színpadain, ami annak fényében nem magától értetődő, hogy a kifinomult sportokkal közeli rokonságot ápoló klasszikus balettra is lehetne mindig igaz: a mai sportolók gyorsabbak, jobb technikával nagyobbat ugranak, edzésmódszereiket és étrendjüket think-tankek tervezik, teljesítményüket számítógépekkel, ultragyors kamerákkal elemzik. Hajós Alfréd ma nem nyerne, de Kun Zsuzsa táncolhatna!

Tavaszi áradás, 1963Forrás: Operaház archívuma

A kései portréfilm is egy faxni nélküli, igen őszinte idős hölgyet mutat. Éppolyan magától értetődő természetességgel beszél ezért és azért tönkrement házasságairól – önmagát nem felmentve! –, ahogy arról a gyötrelmes 7 évről is, amikor lesérült, és visszatérni már igazán nem képes sztárbalerinaként azonnal az Operaház épületével szemközt, az akkori Népköztársaság útjának másik oldalán álló Balettintézet élén találta magát. „Nem vagyok vezető típus!" – mondja, és szembe megy az átlagos dokumentumfilmek mindent kifényesítő, glóriába vonó divatjával szemben.

Én is ezeket említem a rövid beszédben, amely egy kiváló családi barát összefogott, választékos szavai után hangzik el, hogy mögöttem majd a híres pályatárs, Szakály György a hivatásban lévők és a (ma már) Táncművészeti Egyetem nevében is búcsúzzon. Hozzáteszem: a közönségnek szerencsére (?) fogalma sincs arról, miféle félelmek, görcsök, fájdalmak és szorgalmak vezetnek az alapvető tehetség és szerencse mellett azokra a bizonyos operai deszkákra – Kun Zsuzsa elmondja, hogy alkata korántsem volt hibátlan, és ízületeinek gyengeségei ellen is folyamatosan kellett küzdenie. Ezekből a titkos könnyekből, reccsenésekből, lázakból és rándulásokból épül az igazi Operaház, nem kőből és aranyhabarcsból! És Kun Zsuzsa nem disszidált, mint a balettkarból negyvenen, szólistatársai közül is sokan, és bizonyára számos londoni vendégszereplése alkalmával is megtehette volna, de hazajött, és itt maradt Magyarországnak, a családjának. Harmadik, immár idilli házassága is téma, fiatal felnőtt fiának halála pedig mint árnyék suhan át a filmeken, írásokon, beszédeken.

Kedves Néném! Hamarosan tehát újra választani kell, az új szabályok szerint most megint a hivatalban lévő főigazgató jelöl, amely döntést az Örökös Tagok testületének támogatnia kell. Nehéz szívvel veszem majd elő ezt a kérdést, de persze, nem most. Most az emlékezés ideje van, a keresőbe való „Kun Zsuzsa" begépeléseké, a Kaán-könyv újrakiadásáé. És ha egyszer az Operaház ormán nem 16 idegen nációból való zeneszerző álldogálna, hanem a nemzeti intézmény számára legfontosabb, immár a kor okozta távolság bölcsességével szentté avatott bálványok, talán előadóművész is elférne ott, nemcsak alkotó. Én oda biztosan Kun Zsuzsát szánnám.

„Zsdu átvéta, kak szalavej léta!"

Szilveszter

2019. február 17. Budapest