Pályakezdetek, avagy miért nem szorulunk mezzoszoprán-importra?

2019.02.25. 12:41

Kedves Tatjána Néném!

 

Én vagyok a könnyű keresztény: egy nap alatt kialszom a haragot, csalódássá szelídül, idővel pedig hajlamos vagyok minden bántást elfelejteni. Egész egyszerűen ezek a mérgező cseppek – néha vödörnyi toxinok – képesek párologni, szóval nem olyan nagy szó, ha megbocsátok. Így lesz a minapi balett-külföldizéssel is, ami egyben a pont két évvel ezelőtti hullámverés remake-je volt, úgy látszik, ennyi időbe telt, míg körbeért a földön, ami eszerint mégis mozog és gömbölyű. A válasszal sose maradok adós, mert a mi hitünkben bár a Bárány központi szimbólum, mégse követel birkatürelmet: úgy emlékszem, Jézus vérnyomása se rögtön állt helyre, amikor a kufárokkal találkozott. Mert az igazság fontos.

Nem mondom, kicsit csüggesztő, hogy nincs rend a fejekben: a nemzeti kultúra intézményeiben, vagy hovatovább az ország területén lehet attól még számos külföldi személy (és nem idehaza készült termék is), hogy a hazánkat büszkén hívjuk, érezzük és tartsuk Magyarországnak. És magyar országnak.

Most írok pár rettenetesen triviális dolgot. Azért mennek majd a gyerekeink nyelvtanulni külföldre most már állami szervezésben, hogy kapcsolatokat építsünk. Vagy kanyarodjunk vissza: él itt egy csomó nagykövet, mindenféle náció, családokkal meg konzulokkal, első és sokadik beosztottakkal felszerelve, az országaink közti kapcsolatokon munkálkodva, ami jó. És tanul itt egy halom diák a szélrózsa minden irányából, s ez se rossz nekünk, sőt, megint csak jó – primer, anyagi értelemben, meg szekunderként is, mert megtanul magyarul, része leszünk az életének, a meséinek, a vágyainak, a legendás fiatalságának: és abból rengeteg ideutazás, vendégéjszaka és költés, költés és újra költés keletkezik, meg becsben tartás, tisztelet is, már ha rendesen bánunk velük. Talán majd az ő gyerekük is idejár, hogy a kör még egy újabb, teljes fordulatot vegyen.

Aztán a mozik, tévék játszanak külföldi filmeket is, a könyvespolcokon nem magyarok által írott kötetek milliói ugyanúgy lapulnak, de nem az ügynöki aktiválást várják, legfeljebb az olvasót, a kölcsönzőt. A hangversenyeken bizony, játsszunk Schubertet, Debussyt, sőt Csajkovszkijt és újabban Tan Dunt is, az Operában Mozartot, Purcellt és Janaceket, sőt Rautavaarát ugyanúgy, ráadásul már nem magyarul, mert azok az idők elmúltak mindenfelé, hogy feltétlen erőszakot tegyünk a szerző által választott nyelv szövegén, prozódiáján – cserébe viszont Bartók Kékszakállúját is magyarul törik szerte a világban. De magyarul iparkodnak, és nem adtuk fel Erkel ügyét sem!

Fodor Bernadett az ÁlarcosbálbanFotó. Csibi Szilvia

És igen, táncolunk Petipát, Balanchine-t, Forsythe-ot, Kyliánt is, és ezt manapság kb. felerészben külföldről idevonzott balettművészekkel tesszük, annyival kilógva a nagy nyugati együttesek sorából, hogy nálunk még legalább van 50 elsőrangú magyar balett-táncos. (És lesz is, csak a sajátos „balett-demográfiai” hullámvölgyből kell kinövekednie magát a szférának, de hát ezen küzd három éve a mi Magyar Nemzeti Balett Intézetünk is, erről (is) szólt a hétvégi ütésváltás.)

Énekesekkel viszont még jobban állunk, de kb. 10%-ot itt is importálni kell, ráadásul csakis a főszerepekre – ugyanakkor előfordult már, hogy külföldi Éj Királynője prózázott magyarul, vagy önmagát inkább románnak tartó művészt tudtunk csak a Bánk bán egyik szerepébe osztani: kiválóan helytállt egyébként, magyarul.

No, de ez a nemzetek és tehetségek közötti átlapolás, forgás, néha eseti (beugrásos) segítség nem része-e az európai kultúrának, vagy akár a magyar történelemnek? Hibáztathatjuk-e Hunyadi Mátyást és az ő reneszánsz udvarát, hogy Bonfini és más „idegenek” is sürögtek benne? Bem apó és néhány az aradiak közül elvett belőle, vagy hozzátett a szabadságharchoz? Nem emelt-e az ifjú Gustav Mahler hatalmasat a rogyadozva induló pesti Operaházon? Dicső eleink idején nem járt-e itt Puccini, Mascagni, Caruso, Toscanini, Furtwängler vagy Karajan? Ki mutatta volna be Bartók színpadi műveit, ha nincs itt Egisto Tango, és ki újítja fel a Kékszakállút, ha Sergio Failoni nem főzeneigazgat itt éppen? Volt-e haszna Klemperer, később pedig Gardelli, Patané vagy Szimonov hosszabb ittléteinek? Teremtett-e az olasz Campilli romjain új balett-társulatot és előremutató repertoárt az ugyancsak olasz Nicolas Guerra? Egyáltalán: miért járunk, szerződünk külföldre mi, magyarok, ha ezt mások ne tehetnék meg? Ugye, nem kívánjuk vissza a vasfüggönyt?

Fodor Bernadett és Lukács GyöngyiFotó: Berecz Valter

Énekesek terén azt bocsátottam előre, hogy könnyebb a helyzet, mint a jelenleg (még magyar-) létszámproblémás balettel. Általában van mindenünk, úgy értem, mindenféle hanghabitus, a jövő évad mintegy 3.000 szerepkitűzésének nagy többségét is természetesen magyar művész kapja, de drámai, nagy volumenű hangok terén azért nincs akkora kínálat, hogy egy, a mienkhez hasonló, nagy repertoárú operaház nyugodtan tudja bonyolítani a műsorát. A tenorhiány pedig századokon – ah, miket nem látok át? ma már évezredeket! – átívelő jelenség, de időnként, nagyon ritkán egy-egy muszájból vagy nagy sztárság fennforgása miatt importált bariton vagy basszus is feltűnik, ám a külföldi énekesnő igazán fehér holló nálunk, leginkább speciális szerepekre (Tatjana Zsuravel a Szerelemről és más démonokról c. Eötvös-operában), vagy versenynyereményként díjakat ajánlva hívunk belőlük (Polina Shamaeva az Ariadnéban).

De megfigyeltem, van egy fach, ahová tényleg csak „fényévente” érkezhet külföldi művész: ez pedig a mezzo-alt regiszter – természetesen ezen a hangi térfélen kevesebb az ellátandó feladat is, mert ilyen struktúrájú az operairodalom: sok férfi, kevés, de nagy hangsúllyal bíró hölgy, abból is a többség szoprán, és a maradék mezzoszerepek jó része is kicsi-közepes jelentőségű. Alt pedig... nos, altszerep gyakorlatilag nincs, a mainstream művek közül Quickly (Falstaff), Geneviéve (Pelleas és Melisande), Mamma Lucia (Parasztbecsület), Erda (A Rajna kincse), Madame de Croissy (A kármeliták), Vak asszony (Gioconda), esetleg Ulrika (Az álarcosbál) és Azucena (A trubadúr) jut eszembe. De túl sokat ezen most nem is gondolkodnék, tény, hogy kevés a szerep, na, hisz igen ritka maga a hangfaj is. Az Operabálra ideröptetett Vesselina Kassarován és Parsifalba két estére elhozott Evelyn Herlitziuson kívül nem volt más külföldi, akit használtunk volna, utóbbi viszont nem is igazi mezzo, inkább drámai szoprán.

Ugyanis pompás szólampaletta épült ki minálunk az elmúlt két évtizedben: a könnyedebb, fiatalabb hangok közül kiemelkedik Balga Gabriella, Kálnay Zsófia, Kun Ágnes Anna, de akár Heiter Melinda, Simon Krisztina, Megyesi-Schwartz Luca vagy Várhelyi Éva is, fél grádiccsal arrébb, már sűrűbb matériával – az ősszel Bécsbe szerződött – Vörös Szilvia, Mester Viktória, vagy a Németországból hazajött Szántó Andrea áll, míg a súlyosabb hangok közül Gál Erika, Schöck Atala és Meláth Andrea, de akár Bakos Nelli is. És ott vannak a néhány évvel korábbi generáció képviselői is: Ulbrich Andrea, Wiedemann Bernadett, Németh Judit és Balatoni Éva.

S akkor lemegy úgy a hétvége, hogy épp Veszprémben tartózkodik a Puccini Itáliája c. tízállomásos csillagtúránk operagálája, és a leendő kulturális fővároshoz, valamint az „ő” találékony, igazán példamutatón megépített Hangvillájához illő módon sikerült programban Fodor Bernadett tarol. Pedig mindenki nagyon odateszi magát, a legrevelatívabb (amennyiben a fokozást ez az önmagában is nagy megrázkódtatást jelentő szó elviseli) mégis az a hölgy, akit eddig Erdaként hallottam csak nálunk, illetve még egy videón, amikor az Opera vígszínházas Verdi-rekviemjének érzékeny kvartettjébe kifogástalanul illeszkedik. Pedig a hang hatalmas, színezete középtől lefelé igen dús, mély. Fent pedig mégis kifogástalan, a Cseresznyevirág-kettős (Pillangókisasszony) finom meneteiben is képes alkalmazkodni partnerének karcsú szopránjához, de Laura (Gioconda) reprezentatív dalában is brillíroz, sőt a sorozatra frissen tanul Cilea-áriával is („Acerba volutta”, Bouillon hercegnő, Adriana Lecouvreur). Azt hiszem, így kellett beköszönnie Fodor Bernadettnek, welcome on board!

GiocondaFotó: Rákossy Péter

A másik reveláció a Gioconda másnapi premierje. Nagy, beérett művészek jutalomjátéka is, de írjon róluk a kritika, ne a szükségképpen elfogult személy, tehát én magam. Viszont volt ott valaki, akinek a Sors úgy fonta fonalát, hogy aznap reggel derült ki számára: este a megbetegedett neves énekesnő helyett be kell lépnie a premierbe, amelynek nézőterén tűt nem lehet leejteni: konkrétan fel kell emelkedni a kifutópályáról, és ez már nem tesztrepülés! Ennek a produkciónak a biztosítására zeneakadémista covereket használtunk, ha kellett, próbálni segítettek, ha kellett, fénydublőrök voltak, de szerepüket alaposan tudják, rengeteg próbát néztek. Néztek...

Kiss Judit Anna számára a 2019-es év februárjának 22-ik napja mégis emlékezetes lesz, és ha okosan járja majd az útját, akkor így lesz ezzel a magyar operakedvelő közönség is. Páran ismerjük már az ő tálentumát, a tavalyi Simándy-versenyen pl. nem tehettünk mást, mint könnybe lábadt szemmel (azért nem bőgve! nem tévés tehetségkutató az a szegedi verseny, hanem komoly intézmény, hála Temesi Máriának!) hallgattuk talán még (strucc-) tojáshéjjal a fenekén ezt az egészen különleges hangot. És díjaztuk is. Íme, idén dolgozhatott már nálunk, de ha valaki azt mondja nekem akkor, hogy 10 hónap múlva, a télvízi idő legjobban várt t budapesti operapremierjén bravózza majd őt a közönség, ünnepli 1800 néző plusz a teljes zenekar, énekkar és a szólisták Sümegi Eszterrel, Gál Erikával az élen, s hogy a fogadáson gratulál maga Marton Éva is – biztos csak sóhajtozom, miért nem bírják egyesek legalább a fantáziájukban kivárni, míg ígéretes fiókából sasmadár válik? Pár évet, no!

Kiss Judit AnnaFotó: Rákossy Péter

És most mégis nekem kell lábhoz tenni a fegyvert: aki a Vak asszony szólamát, áriáját így elénekli, a történtek súlya alatt nemhogy nem rogy össze, de azoktól inspirálva játszik, valami belső raktékafokozatot használva gyorsította fel művészi érését. Légy üdvözölve, Kiss Judit Anna!

Mármost ezek után értheti Néném, miért édes gond – hiányzó Operaházzal – a jobbnál jobb mezzók-altok között szerepet osztani, viszont e téren importra biztosan nem szorulunk, lám, kiváló énekesnőktől eleve övezve két nap alatt két további nagyreményű pálya is elindult.

És írtam ezt egy Kínában gyártott dél-koreai laptopon, a nagylelkű bajor támogató Amerikában gyártott autójában, amelyek, ha nem is echte magyar holmik, mégis a mi munkánkat segítik, csak bánni kell tudni velük.

„Zsdu átvéta, kak szalavej léta!”

Szilveszter

2019. február 25. Budapest