A kortárs tánc világhírű művésze, aki körül megáll olykor a levegő

2019.03.31. 21:11

A Kossuth-díjas táncos, koreográfus, színész, rendező hamarosan egy korábbi darabjának, az Oidipusz-nak a felújításában tér vissza a színpadra a Művészetek Palotájában. Bozsik Yvette a címszerepet játssza majd. S bár tavaly töltötte be az ötvenet, jelenleg balettórákkal is készül a feladatra. A Táncművészeti Egyetemen a koreográfus szak vezetője, a Kaposvári Egyetemen színészosztálya van. A Nemzeti Színházban több rendezése színre került, a Vidnyánszky Attila által színpadra állított Tragédiá-ban pedig koreográfusként működött közre. Saját társulata tavaly volt huszonöt éves, szinte az egész világot bejárták már, számos fesztiváldíjat elnyerve. Bozsik Yvette az Origónak beszél pályakezdéséről, művészi útjairól, s arról, miként vált kirekesztetté a szakma egy bizonyos részének szemében, akik korábban még körülrajongták.

Tudható: szülei Szolnokon voltak segédszínészek, így önt olykor Hollósi Frigyes vagy Csomós Mari dajkálta. Azt is mesélte egyszer: tizennégy évesen már Dosztojevszkijt olvasott, és Buñuel-filmeket nézett filmklubokban. Lehet összefüggés szülei, „dajkái” személye és a kiskamaszkori kulturális orientációja között?

A gyermekkor színházi élményei sokban meghatározók. Édesanyám Tápiószeléről, édesapám Tápiószentmártonból költözött Szolnokra. Már a színháznál találkoztak majdani keresztapámmal, Mozsonyi Alberttel. Ő volt a színház balettmestere és koreográfusa, korábban több nyugat-európai színházban is táncolt. Születésem évében, 1968-ban hagyta abba az ingázást Berlin és Szolnok között, hogy aztán elszerződjön még Szolnok mellett Olaszországba, majd Ciprusra. Nemrég halt meg, idén januárban – ez is sok mindent előhoz bennem a múltból. Ő mondta még várandós édesanyámnak: a gyerek Yvette lesz, szőke, hosszú hajú és világhírű balett-táncos. Utóbbi jóslata nem jött be, de a többi rendben volt. Miatta kezdtem táncolni háromévesen. Kulturális orientációm szempontjából Paál István nagyon meghatározó, aki amatőr színházcsinálóból lett a hetvenes-nyolcvanas évek jelentős avantgárd színházi rendezője. Már balettintézetisként néztem egy próbát a szolnoki színházban, amikor megszólított: „Te ki vagy?” Beszélgetni kezdtünk. Az lett a vége, hogy amikor ráért, vasárnap délelőttönként ott várt a Szépművészeti Múzeum előtt: mentünk festményeket nézni. Tőle hallottam először Oskar Kokoschkáról, másokról. Persze a színházról is, ám főként a képzőművészeten keresztül tanított.

Egyfajta atyai érzésből?

Lehet, hogy volt benne valami plátói vonzalom is, de abból nem vettem észre semmit. Huszonhat évvel volt idősebb, és mindig tiszteletben tartotta, hogy én még egy kislány vagyok. Később, pályám elején, készítettem neki koreográfiákat is a veszprémi Petőfi Színházban.

Bozsik YvetteFotó: Szabó Gábor - Origo

A szülei életében csak fejezet volt a szolnoki lét, vagy hosszabb történet?

Édesapám később a húsiparban volt üzemmérnök. Tizenhat voltam, amikor felköltözött a fővárosba, és a kispesti vágóhídnak lett az igazgatója. Aztán volt APEH-revizor is. Őt alakította Szabó Győző a Lány, kertben című előadásomban, a keresztapámat meg Rajkai Zoltán. Abból is kiderül, hogy apámnak nagyon erős művészvénája volt. Rendkívül érzékeny, széles skálájú, különleges ember. Édesanyám irodalmi színpados volt, szavalóversenyeket nyert, próbálkozott a színművészeti főiskolával is, de nem vették fel. Egyik alapítója lett a Híd Együttesnek, az ő próbáikat is sűrűn látogattam. Édesanyámtól hallottam először a wroclawi nemzetközi színházi fesztiválról, a hatvanas-hetvenes évek meghatározó színházi találkozójáról, ahol megismerhette a világ Grotowski produkcióit is. Egyébként anyám azt szerette volna, hogy színésznő legyek.

Min múlott a dolog?

Keresztapám az előző rendszerben azon ritka emberek közé tartozott, akik bejárták a világot. Külföldi fellépéseinek volt köszönhető a piros Opelje. Mi szegények voltunk, sokat segített nekünk, gyönyörű ruhákat vett nekem. Közben mindenfelé tartott balettórákat, én azokon is részt vettem. Keresztapámon múlott, hogy a Balettintézet felé vettem az irányt. Úgy tűnt, hogy a befektetett munka valódi perspektívát jelenthet. Akkor már anyukám is lelkesedett érte. Apukám már kevésbé: ő látta a dolog hátulütőit. Volt is igazsága.

Amennyiben?

Tízévesen kerültem fel a fővárosba, egyedül. Már a vonaton összetalálkoztam egy mutogatós bácsival. A Balettintézet kollégiuma egykori kolostor volt a gellérthegyi sziklakápolna mellett. Nem sokkal érkezésem után meg akart erőszakolni egy gellérthegyi fiúbanda. Hat évig laktam abban a volt kolostorban, amelynek minden szegletéből a bezártság érződött. Kéthetente mehettem csak haza, ellenben hetente írtam a leveleket az otthoniaknak: jó, hogy közel a Duna, mert előbb-utóbb beleugrok. Ahogy kamaszodtunk, az osztálytársaim kezdtek kinézni maguk közül: nagyon más voltam, egy lány, aki a vécében Dosztojevszkijt, Kafkát, Sartre-t olvas.

Kodály–Ligeti est. Bozsik Yvette és Vati TamásFotó: Horváth Judit

Ehhez jött még a balettal együtt járó kőkemény kiképzés.

Azt a részét bírtam, alapvetően alázatos vagyok, tudtam, szükség van rá, balerina akartam lenni. Más akadályokon is túl kellett jutnom. Menyhárt Jacqueline volt a mesternőm. Tizenhat éves koromban azt mondta: hagyjam abba, túl értelmes vagyok a tánchoz, menjek inkább bölcsész szakra. Ha hallgatok rá, sosem derül ki, hogy koreográfusi vénám is van. Utóbb persze eljött az előadásaimra, és büszke volt rám.

Milyen blokkokon sikerült még átjutnia?

Végzősként – már az Árvai György-féle Természetes Vészek Kollektíva tagjaként – titokban kimentem fellépni Párizsba, amiről elismeréssel írtak a kinti lapok, azt is hozzátéve, hogy mindez titokban történik. Itthon gyorsan híre ment, megfagyott körülöttem a levegő. Igaz, még az osztálytársaim sem kérdeztek rá a történtekre, csak nem álltak velem szóba. Rengeteg dologtól, a kortárs tánctól is el voltunk még zárva akkoriban. Talán csak azért nem lett nagyobb balhé a dologból, nehogy valaki követni kezdjen.

Árvai Györgyöt hogyan ismerte meg?

1984-ben, amikor még a Képzőművészeti Főiskolára járt, kirakott egy hirdetést a Balettintézet falára, hogy táncoslányokat keres kísérleti produkcióba. Melléírta: nem balett, nem néptánc, nem jazz, nem graham. Kilőtte az összes olyan műfajt, amit én abban az időben ismertem. Ez nagyon vonzott. Akkoriban láttam a világhírű francia Maguy Marin társulatának May B című darabját vendégjátékukon, a Fővárosi Operettszínházban. Rajtam kívül szinte csak kivezényelt kiskatonák ültek a nézőtéren, ők sem sokan. Számomra mérföldkő volt, inspiráció, hogy új utakat keressek.

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Vonatkozó kurzusok nélkül miként jöttek létre a Természetes Vészek keretein belül készült szólótáncai?

Amikor apukám felköltözött Budapestre, az egyszobás lakásában, a konyhában kialakított nekem egy lakrészt. Az ágyam és a szemközti tükör közti egy négyzetméteren kezdtem felfedezni egy mozgásnyelvet, amelyben persze dominált a bezártság. Ezt a produkciót vittem ki Párizsba, ahol az előadás után kérdezték: hogy ismerhetem én a butoh táncot túl a vasfüggönyön? Visszakérdeztem: mi az a butoh? Később láttam Carlotta Ikeda koreográfiáit, aki az egyik legnagyobb alakja ennek, az ötvenes évek végén kialakult japán táncstílusnak. Döbbenten láttam, milyen hasonló stílusra inspirált édesapám konyhájának szűk tere.

Diplomázva, nem sokkal a nyilvánosságra került titkos párizsi fellépése után leszerződött a Fővárosi Operettszínházhoz.

Fagyott volt körülöttem a levegő, de Pártay Lilla – aki akkor lett balettigazgató az Operettben – mellém állt. Mondta: szerződjek hozzájuk, a feladatok mellett szabadságot is kapok. A Csipkerózsika volt az első szerepem, és sok más darabba is bekerültem – ugyanakkor engedték, hogy járjam a világot a Természetes Vészekkel. Nem mondom, hogy nem néztek rám furcsán az Operett társulatában, amikor a tévé leadta Kamondi Zoltán filmjét az Eleven tér című produkciónkról, amelyben én félmeztelenül próbáltam kiszabadulni egy üvegdobozból.

1992-ben miért vált ki a Természetes Vészekből?

Már akkor is azt gondoltam: nem csak egyfajta stílusnak lehet létjogosultsága. Miközben máig gyakran a szememre vetik: miért nem vagyok még mindig üvegdobozban? Egyrészt azért, mert már nem a nyolcvanas években élünk, másrészt már bele sem férnék – és lehetne ragozni. Nyitottabbá tett az operettszínházi három év is.

Kabaré – elvágyódás két részbenFotó: Horváth Judit

Azt nem érezte kötelező kűrnek?

Imádom a musicalt, balettet, operettet. Mindent lehet jó minőségben csinálni, s egy adott témából mindig ki lehet hozni valami újszerű, ugyanakkor érvényes dolgot. A musicalrendezéseimben is mindig van valami karcosság. A tavalyi kaposvári Chicago például egy elmeotthonban játszódik.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!

Előző
  • 1
  • 2
Következő