Forgács Péter mesél egy művészszínházi rendező pökhendiségéről és a baloldali miniszter arroganciájáról

Forgács Péterrel a Győri Nemzeti színház igazgatója
Vágólapra másolva!
Aréna címmel mutatták be a Győri Nemzeti Színházban Fenyő Miklós és Egressy Zoltán musicaljét, amely a Hungária együttes azonos című lemezén alapszik. Forgács Péter, a színház direktora a darab kapcsán felidézi a buksit simogató Kádár János világát, beszél róla, hogy miért akarta elhagyni a pályát, ahogy arról is, hogy miért húzatta ki a díjra javasoltak listájáról egy művészszínházi rendező, és – egyebek közt – azt is elmeséli, hogy mely külhoni színházat öltöztették magyar nemzeti színekbe a tiszteletére.
Vágólapra másolva!

Miként jött az ötlet, hogy összekapcsolható Fenyő Miklós múltidéző jampivilága és Egressy Zoltán gondolkodása, aki a jelen valóságát olyan tragikomédiába is visszatükrözte már, mint a győri Nemzetiben vagy pesti művészszínházban is sikerrel játszott Portugál?

Ők már több évvel ezelőtt elgondolkodtak a lehetőségen, amikor még futott a pesti József Attila Színházban a Made in Hungária című előadás, de megrekedtek a dologgal. Én javasoltam nemrég: gondoljuk át újra az ötletet. Korábban részt vettem minden Fenyő Miklóshoz kötődő darabban, és én rendeztem az országban a legtöbb előadást Egressy Zoltán színműveiből. Alkotói szabadságukat jelzi, hogy a darab címe Aréna lett. Győrben arról sokaknak az Audi Aréna ugrik be elsőként. Ha rajtam múlik, inkább adtam volna címként a Palatinus-t, utalva az egyes jelenetek helyszínéül szolgáló Margit-szigeti strandra. De találó lehetne az is: A tranzisztorkor hajnalán. Később beszéltem is erről Zolival, igazat adott, de késő volt változtatni, mert már futott a darab.

Lendülete és látványossága mellett a produkció megidézi a Kádár-kor bornírt, egyben szürke világát. Ön ugyanakkor azt mondta egy interjúban: a történet a hatvanas években játszódik, amikor még kevesebb volt a problémánk.

Diktatúrákban nem nagyon lehet problémázni. Ahogy kinyílt a szemünk, láttuk, mi a helyzet, de nem lehetett ugrálni. 1957-es vagyok, velem még az a baleset is megesett, hogy Kádár János megsimogatta a buksimat egy felvonuláson, amikor Kaposvárott voltam kisdobos.

Forgács Péter, a Győri Nemzeti Színház igazgatója Fotó: Csudai Sándor - Origo

Édesapja, az ugyancsak színművész Forgács Tibor büszke volt erre?

Apám karrierje azért sem teljesedhetett ki olyan szinten, mint amire a tehetsége predesztinálta, mert sosem tudta elhallgatni, hogy mit gondol arról a rendszerről. Lázadó alkat volt, nem egyszerű ember. De egyszer azért hurcolták meg, mert nem fizette időre a párttagdíjat. Kedve ellenére léptették be, aztán persze kitessékelték az MSZMP-ből. Több volt ez, mint bornírtság.

Édesapja sorsa, habitusa meghatározó az ön életében?

Még a „vándorévei” is. Egerben születtem, aztán apám 1960 és 1963 között a Miskolci Nemzeti Színház, majd 1963-tól 1967-ig a kaposvári Csiky Gergely Színháznak volt tagja. Azután öt évig Kecskeméten játszott, azt követően két évig Győrött, majd visszament Kecskemétre újabb öt évre. 1979 és 1982 között a Békéscsabai Jókai Színház szerződtette. 1982-ben hívták az újonnan létrejött zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházhoz, de azt már nem érte meg. Nekem gyerekkoromban gyakorlatilag nem voltak barátaim, mert mire lettek volna, továbbálltunk az adott városból. A zenei tanulmányaim jelentettek állandóságot, illetve az, hogy rengeteget sertepertéltem apám körül a színházban.

Édesanyjáról menyi tudható?

Fiatalon szült, civil pályán dolgozott. Ő, hála ég, még velem van.

Második kísérletre vették fel a főiskolára. Mivel telt a köztes idő?

Dolgoztam könyvtárban, csináltam ezt-azt, és rettenetesen sajnáltam magam. Ma már tudom, hogy jobb lett volna, ha másodjára sem vesznek fel.

Komoly?

Kazimir Károly osztályába kerültem, akit imádtam, miközben nem szerettem főiskolára járni. Éreztem magamban a bizonytalanságot, láttam, hogy jobbak a többiek. Egy osztályba jártunk Kubik Annával, Lang Györgyivel, Balogh Erikával, Katona Ágival, Bubik Istvánnal, Incze Józseffel, Kulka Jánossal, Újvári Zoltánnal, Borbély Sándorral, Jókai Anna fiával, Bánki Gáborral. Hozzánk járt az azóta elhunyt Sipos László is. Engem a másodévben ki akartak rúgni. Főként Kerényi Imre támogatta az elképzelést, de Kazimir megvédett. Azt mondta, nekem idő kell, hogy beérjek. Miatta szerződtem le diploma után Szegedre, mert bár hívtak Pestre is, Kazimir azt mondta: menjek csak le Ruszt Józsefhez, majd egy év múlva jelentkezik, megnézi, mire jutottam. Úgy is lett, én pedig a következő évadban már a Thália Színház tagja voltam. Kazimir megengedőbb volt, mint az édesapám.

Amennyiben?

Szegeden játszottam Ruszt József rendezésben Shakespeare Cymbeline-jében Pisaniót – ez volt az egyetlen darab, amelyben apám még meg tudott nézni a halála előtt. Utána ő vitt haza Szegedről, egy szót sem szólt közben, ami egyértelmű kifejezése volt a véleményének. Nekem sem volt könnyű, neki is fájhatott. Hosszú évekig rendre eszembe jutott: jobb lenne otthagyni a pályát. Gyakran éreztem munkáimon az izzadságszagot.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Ritka ez ügyben az ilyen őszinteség.

Nem értem a féltehetségek magabiztosságát. Az ember tudja magáról, hogy jó-e, vagy sem. Ahogy azt is megérzi, ha átlendül a holtponton, ha rátalál a hangjára, színészileg helyére kerül.

Utóbbi mikor esett meg?

A Mindhalálig Beatles 1988-as Thália Színházban való színrevitelénél. A siker felszabadított, múlhatatlannak hitt görcsök oldódtak fel bennem. Később eljátszottam a musicalirodalom összes főszerepét. Voltaképpen a zenés színház készítette elő a prózai sikereket. Már apám is másképpen vélekedne a színészetemről, ha megéri mindezt.

Ő miben hunyt el?

A harmadik infarktusa vitte el egy forgatás közben 1982-ben. Minden problémája mellé idővel pánikbetegség társult. Félt a szövegtől, attól, hogy elfelejti. Színészbetegség, apámnál olyan fokra jutott, hogy konkrétan remegett, amikor bement a színpadra. Velem is megtörtént már párszor a pánik is, a felejtés ugyancsak.

Mit tesz, ha nem megy a szöveg?

Elképesztő marhaságokat rögtönözök, de úgy, hogy annak mégis van valami köze a szituációhoz. Viccesen hangzik, de megélni pusztító. Egy ideje azzal védekezem, hogy nem osztok magamra nagy szerepeket. Az utolsót apám miatt vállaltam.

Hogyhogy?

Az új évadhoz kerestem darabot, és kezembe akadt otthon az Arthur Miller-kötet, amelyben bejegyzéseket találtam A salemi boszorkányok című darab egyik fő figurájának, John Proctornak a megszólalásai mellett. Rákérdeztem édesanyámnál, ő mondta, hogy apám alakította még kiskoromban. Bár ma már a rendezés van a fókuszomban, akkor azt gondoltam: „Na, akkor én is eljátszom.” A Bagó Bertalan rendezte előadást követő beszélgetésen persze azt kérdezte tőlem az egyik ifjú néző: „Igazgató úr, gyakran oszt magára ilyen nagy szerepeket?” Elmeséltem az okát, megértették, tapsolták is az apám felé tett gesztust.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Színigazgatói korszakát megelőzően tizenegy tháliás év után nyolc évadon át volt az Operettszínháznak a tagja. Szakmailag hová kalibrálódik a színész zenés színházi működése?

Egyre komolyabb a respektje, hiszen a mai musicalénekléshez már nagyon magas szintűnek kell lenni. Másfelől, amikor még jó néhány éve először terjesztettek fel Jászai-díjra, akkor tagja volt a bizottságnak a legpatinásabb fővárosi művészszínház ma is egzisztáló rendezője, aki legyintve húzatott ki a listáról: „Csak egy musicalszínész.” Furcsa, hogy a komplexitás számára nem erény. Akkor már bizonyítottam prózában is, hogy mégsem véletlenül vagyok a pályán. Ráadásul tudok énekelni, zenés műfajban is otthonos vagyok, ami nálunk még nem általános. Ha megnéztem az említett művészszínházban a Koldusoperá-t, Bicska Maxi szerepében a színház direktorával, akkor azt tapasztaltam: három hangot nem tud kiénekelni. Ez bűntény. Egyes nagy prózai művészek elbagatellizálják, hogy azt a bizonyos művet rendesen el is kell énekelni. Pedig Brecht alkotótársa, Kurt Weill elég világosan lejegyezte a kottába, hogy mit és miként kell éneklésben megoldani a brechti figurák megformálása közben.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!