Volt egyszer egy Olasz Estély, avagy Yoncheva és Puccini Itáliája az Erkelben

2019.03.06. 12:31

Kedves Tatjána Néném!
Szombat este tartottuk azt az ünnepi estet, amely a valahai operabál helyét foglalja el az évadtervben. Kegyed nem lehetett ott, ám érdeklődött: elmesélem hát, mi és hogy történt, az ott elhangzottakat mint ősforrást alapul véve. 

Hogy miért „estély”, annak okai ismertek: egyrészt még nem állt fel az a turisztikai finanszírozási konstrukció, amely – ha valóban fontos Budapestnek és/vagy az országnak egy garantáltan elegáns báli szezonzárás – a 2010-ben megszüntetett cégreprezentációs költségeléseket kiváltaná (magyarán a horribilis árú jegyet vásárolni nem annyira, mint inkább kapni szerető, illetve ilyen értelemben nem is igazán fizetőképes magyarok helyett fizetne), másrészt pedig nincs Operaházunk, ahol megrendezhetnénk.

Boncsér GergelyForrás: Nagy Attila

Ugyanakkor évadaink tematikusak, van tehát izgalmas gerinc, amelyre a mindig más program felfűzhető; támogatóink, illetve jobbára együttműködő partnereink is léteznek, akiket illik egy évben egyszer összegyűjteni és köszönetet mondani tevékenységükért – főleg olyan időkben, amikor megismerszik a barát. Ilyenkor szívesen szervezünk gálát, amely megismételhetetlen, mert – egyebek mellett – olyan meghívott sztár köré szerveződik, akit egyáltalán nem lehet látni-hallani Magyarországon, viszont ha már itt van, énekeljen is rendesen! Nálunk nem elég integetni, végképp nem a hanggal...

Kik is jártak itt ezen az elegáns eseményen? 2014-ben Vesselina Kasarova, 2015-ben Angela Gheorghiu, 2016-ban Placido Domingo, 2017-ben Ildebrando D' Arcangelo, 2018-ban Roberto Alagna és Aleksandra Kurzak, idén pedig egy topkategóriás szopránénekesnő emelte a budapesti farsangzárás fényét – történetesen megint bolgár, mint Kasarova.

Olasz EstélyForrás: Csibi Szilvia

Morvai Noémi, az M5-ön futó Opera Café magazinunk műsorvezetője köszöntötte a teli Erkel színházi nézőteret, ezen az estén nem valamiféle bálba jöttek, hanem egy különös, de inkább szeretném azt hinni: különleges gálaestre, amelynek egyrészt volt a tematikus évadunkkal összefüggő főtémája, vagyis Puccini Itáliájának operatermése, ezért Olasz Estély, másfelől viszont jelen volt egy főszereplője, aki a világ más nagy operaházaiban igazán otthon van, viszont Budapesten még sosem lépett fel, ő Sonya Yoncheva, a kiváló, bolgár születésű szopránénekesnő, akit pedig a mi magyar művészeink táncoltak és énekeltek körbe szó szerinti és átvitt értelemben egyaránt. A programban Miss Yoncheva hölgyként vitte a Puccini-vonalat, a magyar urak pedig a kortársak, mármint Puccini korának legjobbjaiból tették teljesebbé a tablót, festették le (vagy fel?) imigyen Giacomo Puccini Itáliáját.

Sonya Yoncheva és Boncsér GergelyForrás: Berecz Valter

Ruggero Leoncavallo is része e tablónak, Bajazzók című kétfelvonásos egyfelvonásosából megszólalt a híres Prológ is, amely mintegy a programját is hirdeti annak a döntően itáliai irányzatnak, amelyet az „igazság” olasz kifejezése miatt verizmusnak nevezünk. (Szerintem az opera műfajtörténeti belbecse iránt érthető módon kevésbé érdeklődők biztos azt hiszik, tán rosszul mondjuk és „verdizmus” lenne helyesen, de ebből csak annyi igaz, vagy „vero”, hogy Verdi Traviata című operáját szokták tartani a verizmus előörsének – no, meg a Carmen-t, amit viszont egy francia írt, bizonyos Georges Bizet, hogy mindenkit végleg összezavarjak.)

Az opera innentől, a XIX. század közeledő végétől már a valósággal óhajt foglalkozni, hús-vér emberekkel, igazi és egyben hétköznapi, ezért átélhető érzelmekkel. Kálmándy Mihály, az Opera kitüntetett kamaraénekese szólaltatta meg az imént a verizmus kiáltványát. Azután következhetett végre maga Puccini! (Annyi aprósággal, hogy azért Puccinit már korábban is hallhattunk, hisz Andorka Péter ötletes öltéseivel nagy Puccini-témák alakultak valcerré, s rájuk a bálokból csak' megtartott nyitótánc is megvalósulhatott. A koreográfiát idén is Nádasdy András balettművész alkotta és tanította be, az itáliaias-velenceies hatás kedvéért maszkokkal a táncosokon.

Sonya YonchevaForrás: Berecz Valter

Sztárvendégünk belépője a Lidércek című korai operából Anna áriája volt, elsőrangú formálással. Talán nem igazi bomba indítás, hisz tényleg ritkaság, de Yoncheva szereti ezt az áriát, első lemezére is feltette (a Sony Classical exkluzív művésze). A Lidércek azért is érdekes mű egy balett-társulattal is bíró operaházban, mert története konkrétan megegyezik a Giselle című balettéval, amelyet szintén repertoáron tart együttesünk, a Magyar Nemzeti Balett. És idén az az igazi ritkaság is megtörténik majd májusban, hogy azonos színpadon, tehát térben és időben, valamint sorozatban találkozhat a Giselle és a Lidércek – de erről még később.

A Magyar Nemzeti Balett, tehát az Opera tánctársulata mellett életre hívott balettiskolánk növendékei, a Magyar Nemzeti Balett Intézet kis táncművészei is eluralták a színpadot pár percre egy látványos és fegyelmezett Rózsakeringő erejéig Mráz Kornélia koreográfiájával. (Rajtuk kívül további 100 növendék jár iskolánkba!) Előttük pedig másik nagy gyermekegyüttesünk, a Magyar Állami Operaház gyermekkara lépett fel Hajzer Nikolett vezetésével, és olasz esthez méltó Rossini-darabokkal. Magyarország legnagyobb és legtöbbet fellépő gyermekkara az Operáé, összlétszáma 80 és 100 diák között változik. Megköszöntük a jó lábú és jó torkú gyerekeknek, vezetőiknek, Nellinek és Nikinek, és el ne felejtsük: a szülőknek is, hisz nagy élmények mellett a próbára és előadásra eljutás nagy áldozattal is jár, és ezt ők szervezik, ők vállalják – az anyagi áldozatról nem is szólva.

Lapozgattunk tovább a verizmus albumában, és a mi ifjú Giacomónk konzervatóriumi tanárának, Amilcare Ponchiellinek egyetlen máig játszott operájából, a Giocondá-ból tallóztuk a híres tenorrománcot, Boncsér Gergely előadásában, akinek ezúttal nem bokáig érő velencei vízben kellett énekelnie, mint az elmúlt napokban, amikor 20 év után újra itt, az Erkel Színházban bemutattuk a Giocondá-t. Enzo románcát a 2017-ben a világ legjobb operakórusának választott énekkar (igen, erre joggal vagyunk nagyon büszkék!), a Magyar Állami Operaház kórusa követte, akik Pietro Mascagni Parasztbecsület című egyfelvonásosának nyitókórusát adták elő. (Ilyen egyszerűen átugrani a nagyböjtöt: farsangból húsvétba! Ilyet is csak operában lehet, írom ezt hamvazószerdán.)

Első felvonásunk végét egy pótolhatatlan opera első felvonásának végéhez igazítottuk, a Bohémélet-éhez. Itt aztán volt módunk kiműzsörtölődni magunkat Noémivel, hisz kétféle Bohém-produkció eleve fut az Operában, a tradicionális és az úgynevezett 2.0-s kortárs változat. Csakhogy ez egy gálaest, itt egyik se jön szóba, viszont félreértés abból még bátran adódhat(na), ha csak az opera címét említenénk, hisz Puccini egyik legjobb barátja, Leoncavallo is komponált azonos című operát ugyanabból a történetből (ősszel mi is eljátszottuk Bohémek címmel). Különben csinos kis darab, kár, hogy Puccini nem szólt a barátjának, hogy mégis van kedve megírni, hisz így az előzékeny kolléga jószerével feleslegesen dolgozott: a mi Operaházunk 30 alkalommal adta Leoncavallóét, aztán megjelent Puccini műve, és utána soha többet... Erre ráment a barátságuk. Yoncheva pedig természetesen Puccini Mimijének áriáját énekelte, majd Boncsér Gergellyel együtt a felvonás záró kettősét.

Sonya YonchevaForrás: Nagy Attila

A Bajazzók-ból vet részlettel indítottuk a második felvonást is, Leoncavallo örökbecsű operájából a Harangkórus szólt az Opera énekkarának előadásában, majd sztárvendégünk, elénekelte Mimi második áriáját is. Szerintem mindenkinek – nekem is – nagy meglepetés volt A varázslatos fazék című Ottorino Respighi-mű, hatásos, dinamikus muzsika, Kocsár Balázs javasolta, és kifejezetten az Olasz Estély-re koreografált ennek alapján darabot Sarkissova Karina, a Magyar Nemzeti Balett magántáncosa. Igazi pizzeria igazi pizzái mellé igazi érzelmek és szerelmi élethelyzetek kerültek színpadra, mondhatnám, „verista balettszám” tűnt elénk, és annyira valóságos volt mindez, hogy miképp később megtudtam, a Magyar Nemzeti Balett szólistái közül a lányok mind Karina ruháit hordták táncuk alatt...

Ezután visszatértünk az Olasz Estély és az egész itáliai operaszezon vezérfonalához, Puccini művészetéhez, és újra Sonya Yoncheva énekelt, akiről ehelyütt azért leírnám, hogy a milánói Scala, a párizsi Opera, a londoni Covent Garden és a New York-i Metropolitan színpadain éppúgy alakít Puccini-főszerepeket, ahogy Salzburgban vagy Bécsben, Berlinben. Puccini Manon Lescaut című operájára mi is készülünk (fontos kiírni itt is a címet rendesen, nehogy bárki a korábbi sikeres Manon-nal, Massenet művével keverje a Pucciniét): évad végi tematikus fesztiválunkat ez a vadonatúj produkció nyitja majd május közepén Szabó Máté rendezésében, Horesnyi Balázs nagyszabású díszletével, hogy azután a többi 11 Puccini-opera is elhangozzon, egészen egyedülálló módon.

Olasz EstélyForrás: Berecz Valter

(Tényleg úgy: az opera műfajának utolsó sztárszerzője, Giacomo Puccini születésének 160., halálának pedig 90. évében ilyen sorozatot senki sem tud, nem is tervez, csak mi, a Magyar Állami Operaház, akik az Önök támogatását élvezve még Ybl-palota nélkül, fél lábon állva is a világ első öt legnagyobb méretű és aktivitású operaintézménye között lehetünk. Köszönjük kollégáinknak, és valóban Önöknek is, kedves Olvasók, Néném megannyira sokszorozott példányai...)

Manon Ékszeráriá-ját adta elő Puccini operájának második felvonásából Yoncheva, és annak csak kissé suta vége tud lenni, annyira hiányzik mögüle a folytatás, én nagyon tovább hallgattam volna már most is. Azután Umberto Giordano egyetlen máig élő művéből (na jó, néha még a Fedorá-t is játsszák, pár éve mi is előadtuk kamaraelőadásban), az Andrea Chénier-ből következett egy kartétel, majd Gerard monológja Kálmándy Mihály előadásában, talán az est legnagyobb tapsát aratva. Mintha a közönség megérzett volna valami fontosat...

De ha tényleg az a feltett szándék, hogy Puccini utánozhatatlanul sikeres életműve körül megmutassunk minden lényeges és érdekes alakot, kortársat, akkor Leoncavallo, Mascagni, Respighi, Ponchielli, Giordano művészete önmagában nem elég, ha Ermanno Wolf-Ferrari és Francesco Cilea nagy opuszaiból még nem idéztünk. A következő négy szám egy-egy igazi sláger lett, akár Puccini, akár más verista a szerző komponálta – még vígoperarészlet is akad közöttük, ami a verizmus „von Haus aus” drámai és izzó műfajában nem nagyon gyakori.

Kálmándy MihályForrás: Berecz Valter

Elsőként Mascagni Fritz barátunk című darabjának intermezzóját intonálta az Opera zenekara, majd Sonya Yoncheva Puccini Pillangókisasszony-ának Nagyáriá-jába fogott. Egész különös volt A négy házsártos című Wolf-Ferrari opuszból Palerdi Andrást hallgatni, itt a zenekari kotta végül nem jött meg, így Hidegkuti Pálma zongorakíséretével szólalt meg a jelenet, de nagy kedvvel, fölényesen betanulva, igazi vidámságot csiholva az Erkel színpadára. Végül pedig Cilea Az arles-i lány című operájából Federico románcá-t adta elő Boncsér Gergely, természetesen az ossia magassággal, csengő h'-val a tetején, ovációval övezve.

Azután máris az Olasz Estély záró számához érkeztünk. Borzasztónak tartom, hogy minden operagála a Traviata – különben, a maga helyén kitűnő – Brindisi-ével ér véget, ezért mióta én dönthetem el, egy nagyobb, fináléra sokkal mutatósabb, sok szólistát tablóba fogni képes művet preferálok. Ami viszont igen nehéz, hiába szűk három perc csak. (Az is bolond, aki ragaszkodik hozzá, elismerem, de mekkora gyönyörűség a nézőnek, ha hatásosra sikerül? A legbolondabb pedig mégiscsak az, aki egy színpadi előadásban mozgásokkal rendezi meg: annyira matematika az énekeseknek, hogy ezt csakis „oratorikusan” van esély pontosan elénekelni.).

A programban fellépett magyar művészek mellé most is további kollégáink érkezhettek, mert Verdi Falstaff-jának Zárófúgá-ja bizony, tíz szólistát követel, immár új (magyar) hölgyeket is. És itt kellett (lehetett) mesélni arról egy cseppet a közönségnek, mi a különbség elmélet és gyakorlat között. Igen, volt egyszer egy program, amit szépen kinyomtattunk, de aztán jött az operaházak örök elve vagy terhe, az igazi verizmus: „csak a változás biztos”.

Palerdi AndrásForrás: Berecz Valter

Tele voltunk most is utolsó pillanatos influenzás improvizálással. Szegedi Csaba kiváló barátunk nem volt jól, ezért a Prológ-ot Kálmándy Mihály vállalta be még reggel Csaba helyett – Misi már a szeptemberi Leoncavallo-Respighi zenekari estünkön is csillogott benne. De emiatt Franco Alfano (tudja Néném, ő fejezte be Puccini posztumusz Turandot-ját) saját operájának, a Feltámadás-nak részlete most kompletten elmaradt, miként László Boldizsár nagyszerű tenoristánk egyik áriáját és duettjét is Boncsér Gergelyre testáltuk másfél napja, és a ma már citált Leoncavallo-mű, a Bohémek egy részlete sem hangozhatott el a dominók dőlése miatt – pedig tudom, Boldi nagyon megszerette a „Testa adorata” kezdetű, igen mutatós tenoráriát, amit az őszi teljes előadásra tanult meg.

Viszont mindenki itt van a Zárófúgá-hoz – hihettük, aztán dehogy. Nem így van, hisz kiesett az összes Nannettánk, ami akkor lenne nagyon furcsa, ha nem tudnánk, hogy velünk egy időben a dunaszerdahelyi magyarok előtt játszotta egy bizonyos Puccini nevű szerző teljes Bohémélet-ét az Opera csapatának másik fele, oda is kell szoprán szólista, nem is egy, hanem kettő, és jó. Az ifjú Nagy Zsófia ezért kottából vállalta a virtuóz együttesbe Nannetta sorainak beéneklését, Szegedi Csabi pedig betegsége ellenére bejött és prímán megoldotta a Falstaff-i címszerepszólamot, hisz ezen, mármint Falstaff hiányán is megbukott volna a mi grand finálénk. Ez a teljes igazság, mindent bevallottam.

Olasz EstélyForrás: Berecz Valter

Végül Rőser Orsolya Hajnalka, Wiedemann Bernadett, Kiss Tivadar, Szegedi Csaba, Nagy Zsófia, Balga Gabriella, Szappanos Tibor, Fülep Máté, Boncsér Gergely és Gábor Géza szólóival a Magyar Állami Operaház énekkara és zenekara adta elő a Zárófúgá-t, amely nemcsak Verdi életművének gyakorlatilag utoljára lejegyzett ütemeit is jelenti, de egy korszak visszavonhatatlan végét is, amely után Puccini és a veristák következnek, tehát egy csodálatos határátkelő. Úgy teljes a lista, hogy a karigazgató Csiki Gábor, a fáradhatatlan karmester az egész estét példamutató fegyelemmel és figyelemmel követő zenekar élén Kocsár Balázs főzeneigazgató, a program rendezői Solymosi Tamás balettigazgató és Almási-Tóth András művészeti igazgató, és a rendező munkatársa, Kováts Andrea volt.

Azután pedig a támogatóinkat és a rendkívül barátságos, allűrmentes fővendéget vacsorára vártuk ugyanott, az Erkelben, szerintem helyzetünkhöz illő visszafogottsággal, 7 asztalhoz. Élmény volt Bogyay Katalin nagykövet asszonnyal feleleveníteni az őszi New York-i közös opera- és balettélményeit a társulatnak, de élmény volt azt is nézni, ahogy Marton Éva főtanácsadónk elemzi Yoncheva Ékszeráriá-ját. Venezuelai származású karmester férjével, Domingo Hindoyannal pedig jól megbeszéltük, hogy pár éve ugyan nem tudta elvállalni néhány Toscá-ra és egy balettre szóló felkérésünket, de újra megpróbálkozunk. A házaspár Budapestre hozta a négyéves Mateót is, és csak Nénémnek kottyintom el, hogy a Scala-beli Traviatá-k és a szezon teljes vállalt Metropolitan-sorozata nem betegség miatt marad el, mert ami elé Sonya Yoncheva néz, azt semmiképp sem mondanám betegségnek...

Éjfélkor szépen elbúcsúztunk, és hazafelé arra gondoltam: nem is használtuk ki az olasz és a magyar trikolór megfordíthatóságának gegjét-rokonságát. De mivel a nemzeti színeinkről úgyis akartam írni Önnek, hamarosan pótolom ezt. Most viszont uzsgyi a táskáért, Solymosi Tamással kiperdülünk Amszterdamba Kurtág-operát és egy balettet nézni, a Holland Nemzeti Opera és Balett vezetőivel tárgyalni. Az élet nem áll meg, hál' Isten...

„Zsdu átvéta, kak szalavej léta!”

Szilveszter

2019. március 6. Budapest