Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A senki szigete és a megérzett képesség
Soós Imre 1930. február 12-én született balmazújvárosi szegényparaszt családban, apai nagyanyja házában. Második az elsőként érkezett Bözsi nővére után. Imrét még hat újabb testvér követi.
A családnak otthont adó nagyanyó írni-olvasni nem tud, ám csupa szív asszony.
Hanem idősebb Soós Imre és felesége, Soósné Erzsébet már a két gyerekkel is szűken vannak a házában. Ezért az Imre születése utáni tavaszon a gyerekek apja kinéz egy „senki szigetét", parlagon hagyott földdarabot a Hortobágyon. Ott kezdi lopva verni a sarat, asszonya meg pelyvával tiporja. Nyárra álltak a vályogfalak, tető is került rájuk.
Úgy hívták az ilyen épületet: dugva épült ház.
Mert volt persze gazdája a senki szigetének is, de ha a gazda intézője előtt rejtve maradt az építkezés – utóbb nemigen dobta ki a lakókat. Inkább ledolgoztatta velük a földeken a „kárértéket”.
A kis Imre iskoláit négy és öt elemi közé taksálják a különböző múltidézések.
Abban mind egyetért: amíg tanult, jól tanult.
Aztán, hogy ő is tegyen valami aprót a kevéshez, kondásnak állt, máskor kubikolt vagy cselédkedett, inaskodott.
Édesanyja egy alkalommal – évtizedekkel a színész halála után – mást is elmesélt:
Folyton játszott Imre. A szomszéd gyerekek körbeülték, és órákon át komédiázott nekik. Ámulva hallgatták, örültek, tapsoltak neki.
Mulattatta Imre a családot is: egy vasárnap nem volt mit enni, akkor ecetet csepegtetett a cikóriakávéra, és úgy ette, mint aki soha jobbat nem evett. Csurgott a nyála mindenkinek,
így vette rá övéit, hogy kerüljön nekik is valami a gyomrukba, ha más nem, legalább ecetes cikória.
Arról nem szól a fáma, miként jutott el Imre tízévesen egy moziba, de attól kezdve ott ült volna napra nap.
Tizenhét esztendős, amikor mondja otthon:
hiába, hogy csak alig van iskolája, érzi magában a képességet, tanulna még.
Akkor már kapott a család pár hold földet az 1945-ös földreform során, de még így is küzdeni kell a betevőért, felelik hát a fiúnak: nem futja iskoláztatásra. Soós Imrének mégis sikerül munka mellett beiratkoznia egy gazdálkodó szakiskolába. Ám másra vágyik.
A legenda szerint 1947 tavaszán a legelőn fújta a szél Soós Imre elé a Szabad Nép oldalát:
munkás- és parasztszármazású fiataloknak hirdet felvételit a Színművészeti Főiskola, a vidékiek szállását a Népi Kollégiumok Országos Szövetsége (NÉKOSZ) biztosítja.
Szerbusz. Te is paraszt vagy?
Soós Imre az ötvenes évek elején mesélte interjúiban: Budapestre érkezve nem mert senkit sem megszólítani a sosem látott utcai sokaságból, ezért csak nehezen, sokórás talpalás után talált el a főiskola székhelyére, a Vas utcába,
s mivel a csizma feltörte a lábát, mezítláb állt a felvételi bizottság elé.
A mezítlábasságot Horváth Teri sem cáfolta, aki hasonló sorból indult, mint Soós Imre, s nem csupán főiskolai osztálytársa, hanem egyik legjobb barátja lett.
Csakhogy Horváth Teri – mint az önéletrajzi könyvében felidézi – a NÉKOSZ Nefelejcs utcai Horváth Árpád Kollégiumának ablakából csodálkozott rá a kapu előtt ácsorgó, csizmáitól megszabadult fiúcskára.
(Hogy Soós Imre miért mesélte másként a történetet – a maga helyén lesz rá válasz. Sz. Á.)
Horváth Teri nem sokkal korábban érkezett, ő is eltévedt a nagyvárosban, el is sírta magát, akkor szólította meg egy rendőr, és kísérte végül a kollégiumba. Horváth Teri nézte-nézte az ablakból Soós Imrét, majd leszaladt hozzá, nevetve ölelte:
Szerbusz. Te is paraszt vagy, ugye?
Horváth Teri és Soós Imre másnap egymás mellett ülnek a Színművészeti Főiskola Vas utcai épületében – sorukat várva a felvételin. Előbb Teri kerül a bizottság elé – kedvükre van, mondják neki, nincs miért aggódnia –, aztán jó óra múlva Soós Imrére is sor kerül.
A bizottság – Somlay Artúr, Rátkai Márton, Nádasdy Kálmán, Gellért Endre, Gobbi Hilda – akkor már kissé fáradt.
Ezerszám jelentkeztek az önjelölt munkás és paraszt fiatalok, s nem egy akadt köztük, aki jobban tette volna, ha otthon marad. Nézi-nézi a bizottság Imrét, áll ott csizmában, kezében bőrönd. Kérdezik: „Hát a bőrönd?” Mondja erre, csak nem hagyja mindenét idegen helyen, amíg máshol jár. Kérdezik: „Mit adna elő?” Azt feleli, Petőfi Sándortól a Szülőföldem-et. Kérdik: „Miért azt?”
Azért, mert a Petőfi-köteten kívül nincs más könyv a házukban.
Bólint a bizottság, de van, aki mindjárt temeti is arcát a tenyerébe.
A tenyereken az első elhangzó sor után kaput nyitnak az ujjak a szemeknek.
Azért a szavalat után akad valaki a bizottságban – így tartja a színházi emlékezet –, aki azt kéri Imrétől: tegyen oda a színpadra egy arisztokratát. Soós Imre bólint, ráül a bőröndjére, ölébe ejti kezeit, aztán csak ül, nézi a bizottságot. Perc is eltelik, már éppen rászólna az egyik mester, de elakad a szava, tátja csak a száját, mint a többi.
Soós Imre ül a bőröndjén, arca egy státuszára büszke főrend arca,
a megvetés különös árnyalatával, amely sejteti, mit gondol azokról, kik akkoriban forgatják ki sorra státuszukból a magafajta főrendeket. Soós Imre érzi, veszi már a lapot az egész bizottság, felpattan a bőröndről, földig hajol, kandi vigyorral kérdezi: „Teccet-é?”
Gobbi Hilda öleli, köhécsel a többi mester, még a méltóságos Somlay Artúr is eldörzsöl valamit a szeme sarkából.
Így tartja a színházi emlékezet.
Tölcsérrel a fejbe
Az 1948-ban induló színészképzés első évében az érettségi nélkül felvett hallgatóknak – miközben részt vesznek a szakmai órákon is – fel kell készülniük az év végi szakérettségire.
Soós Imre, Horváth Teri és az Imrétől öt évvel idősebb, ugyancsak szegénysorból kikerült Szirtes Ádám akkoriban kötnek életre szóló barátságot.
Ami pedig az elméleti képzést illeti, arról Horváth Teri jegyezte le:
Az első negyedév igen keserves volt nekünk, elmaradottaknak. Mi nem ismertük Shakespeare-t, Moliére-t, Tolsztojt, Maupassant-t, Gorkijt, Adyt, József Attilát. Most aztán ömlesztve kaptuk, tölcsérrel a fejünkbe.
A mesterségórák tapasztalatairól úgy összegez:
Különféle rétegekből különféle korú emberek verődtünk össze. Voltak művelt polgárgyerekek, akik lehengereltek bennünket, hiszen beleszülettek a kultúrába.
Horváth Teri Soós Imrére emlékezve azt is írja:
Lénye színes volt, mint a szivárvány. Fogékony esze sütött, mint a nap. Egy hónap múlva már négykezest játszott a zongorán a kis kondásgyerek. Legmeghittebb estéink a kollégiumi zenehallgató órák voltak. Mi már akkor hallgattunk Bartókot, Kodályt, mikor az nem volt divat. Megismertük Bachot, Beethovent. Imre imádta Gershwin Kékrapszódiáját.
Totó
A mesterségórák anyagából negyedévente rostavizsgát tartanak. Aki elbukik, kikerül az intézményből. Az első negyedévi vizsga előtt néhány hallgató „totót” hirdet: lehet tippelni, kik fognak kiesni a rostán.
A növendékek szerint két biztos kieső van: Soós Imre és Horváth Teri.
A totó után pár nappal az évfolyam beszédtanára, az amúgy hithű kommunista Simon Zsuzsa kiszúrja, hogy két kedvence egyre sápadtabb. Faggatózni kezd, kiderül akkor a totójáték, s hogy mi a helyzet a tippekkel. Simon Zsuzsa az egész évfolyam előtt jelenti ki:
Vegyék tudomásul, hogy ebből a két gyerekből nagy színész lesz! Ezt garantálom. De hogy magukból színész lesz-e, azt nem tudom. Szégyelljék magukat!
Amikor a nap végén a két növendék megköszöni a szavait, annyit mond:
Nyugodjatok meg, és higgyetek magatokban. Ti nagyon tehetségesek vagytok. Csak még sokat kell tanulnotok.
Soós Imre és Horváth Teri soha többé nem fél egyetlen rostavizsga előtt sem. Csak a színrelépések előtti lámpalázuk marad múlhatatlan.
Márványpadló
Az első év rostái után kialakul a Gellért Endre és Rátkai Márton által vezetett osztály névsora, olyan nevekkel, mint Psota Irén, Váradi Hédi, Berek Kati, Szemes Mari, Hacser Józsa, Tarsoly Elemér, Buss Gyula, Szénási Ernő.
A színházrendező Vámos László két évig tanársegéd az osztályban. Soós Imre képességei kapcsán jegyezte le az esetet:
Rátkai Márton egy délután a Karnyónét próbálta, amelyben Soós Lipitlottyot, a rokokó ficsúrt játszotta. Rátkai egy pálca segítségével mutatta meg növendékének a figura mozgását; a maga fölényes mozgáskultúrájával a pálcát – sok évtizedes táncoskomikusi kellékét – forgatva ujjai között. Soós átvette a pálcát, és úgy ment végig a színpadon, mint aki egész életében márványpadlón járt.
Gellért Endre a maga mesterségóráján osztja Soós Imrére Rómeó, Horváth Terire Júlia szerepét. (Akkor már Lőrincze Lajos fonetikai kurzusainak köszönhetően mindketten sokat lefaragtak a Lőrincze által amúgy szépnek mondott tájszólásukból.)
Gellértnek szokása, hogy a jobban sikerült jelenetek játszóit meghívja egy minyonra a közeli cukrászdába. A Rómeó és Júlia-jelenet után Soós és Horváth két méretes Sarokházat kap, s a következő mondatokat:
Gyerekek, hihetetlen, amit műveltek. Ilyen nagy pillanatokat ritkán láttam színpadon.
Vámos László írja Soós Imre növendékkori lényéről:
Skálája úgyszólván határtalan volt. Csalhatatlan ösztönnel és vele született stílusérzékkel rendelkezett, azzal, ami megtanulhatatlan és megfejthetetlen. Azzal, amit zseninek hívunk. Soósban volt valami olyan többlet, ami minden osztálytársából hiányzott – a legtehetségesebbekből is –, valami megfoghatatlan báj, felhőtlen ragyogás, harmatosan naiv tisztaság. Semmit sem hozott magával osztályának évezredes szenvedéseiből, nem volt szája körül az a keserű vonás, szemében az a gyanakvás, ami a többiek tekintetében, amely mintha azt mondta volna: »Tréfa ez az egész, álom, ami velünk történik, a nadrágos emberek majd megint becsapnak bennünket.« Ez az olykor gyűlöletté növekvő gyanakvás Soós Imréből teljesen hiányzott.
Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!
