Ahol az ateista is keresztény, avagy néhány szelíd szó az új évad elé

2019.04.08. 12:38

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 2/108. levélária
Kedves Tatjána Néném!

Amikor elküldtem Kegyednek szíves betekintésre azt a szöveget, amelyet a – belátom, valóban rengeteg írnivaló között – leginkább fontosnak érzek minden évben, a sok száz oldalas Kalendáriumunk afféle előszavát, beleéreztem a pakliba az idegenkedést. „Miért akar egy kulturális intézmény ideológiát sugározni?” Amikor ezt sorát megláttam, már azon voltam, beajánlom valahová publicistának, ahol nem olvasni kell tudni, csak írni, már bocsánat a szájalásért... Aztán rájöttem, hogy én aztán nem vagyok azokra a helyekre ajánlólevél, úgyhogy hagyjuk. De átvehetnénk újra ezt a kis köszöntőt, mert épp ellenkezőleg íródott, mégpedig a legtisztább szándékkal: ugyanis a kereszténység minálunk nem ideológia, hanem Európa történelmi, jogi, erkölcsi és spirituális talapzata. És tudja, mikor jutottam arra, hogy kell nekünk egy ilyen tematikus szezon is? Az Excel-táblám 2015-ös, nyilvánossá a 2017 augusztusában írott pályázatomban és egy 2017. decemberi újságcikkben lett. Épp, amikor sejteni kezdtük, hogy grandiózus felvezetése lehetne ez az évad a 2020. szeptemberi Eucharisztikus Világkongresszusnak, ami éppúgy közügy lesz nekünk, magyaroknak, mint az úszó-Eb. Nos, elolvassuk együtt, még egyszer?

„Európában az ateista is keresztény!”
E megállapítás még sosem állhatott operai évadkiadványok köszöntőjének címében, most mégis odakerül. Az Antall József-i mondat márpedig pontosan foglalja össze mindazt, ami a közös európai kultúra lényege volna. Amikor Keresztény Évadot hirdetünk, nem vallásos, nem ájtatos, végképp nem a más meggyőződésűt kirekesztő gondolkodás vezet, hanem az, hogy együtt értsük meg: az ókori Hellász és Róma értékei, valamint a zsidóság története és könyvei nyomán támadt az új, immár krisztusi ember, aki nemcsak kereszténnyé lett, de európaivá is a történelem folyamán. És több ezer esztendő kincsestára védendő érték, ám ha fel sem ismerjük, ha azonosítani se bírjuk, miképp is bírhatnánk, védhetnénk?

És történhet bármi, az európai ember kulturális genomjából kitörölhetetlen a kereszténység talaján álló közössége más európai nemzetekkel, s mindez alapértéke kultúránknak, annak a kimagasló szellemi, művészeti teljesítménynek, amely az egész világra megtermékenyítő hatással van ma is. Ez az évszázadokon át hömpölygő viszonyulás, a keresztény gyökerekből való táplálkozás, és az ebből sarjadó artisztikum csúcsteljesítménye maga az opera és a balett műfaja: mindez pedig tőről metszetten európai, s ezzel keresztény értékünk is.

Mozart Szöktetés-ében a renegát basa megkegyelmez őt tönkre tévő ellensége fiának, aki ráadásul szíve hölgyét is csaknem megszöktette: halálnak halálára juttatni is bőven lenne ok, végül mégis feltolul a keresztényi megbocsátás. De ugyanez a más, a szemet-szemért elv alapján álló kultúrák számára érthetetlen bűnbocsánat itatja át Az álarcosbál utolsó felvonását – és mi maradna kedvenc Diótörő-nkből, ha kivonnánk belőle a karácsony (nálam sic!) varázsának rejtelmes, várakozástól vibráló kulisszáit? (Szándékosan „indirekt” produkciókat említek, amelyeket nem válogattunk a szezon végi tematikus KeresztFesztbe.)

Kulturális és morális értelemben az európai ember nem tud kibújni „keresztény bőréből”. A kereszténység nemcsak vallás, liturgia, hanem jog, erkölcs és rend is. Az opera összművészeti műfaját 400 éve Firenzében szinte laboratóriumi körülmények között kilötybölő mindenféle művész az ókori Európa örökségének és a keresztény jelen időnek metszetében létezett. Azóta minden, ami e műfajokban (operában, balettben) létrejött, kapcsolatot tart a kereszténységgel. Lehet, hogy ünnepli, lehet, hogy reformálná, vitatná, tagadná, üldözné. Lehet kármelita Blanche, lehet Stiffelio, Tannhäuser, Mefistofele, vagy akár a Poppea Nérója is: az igazodási pont, a kereszt mindig ugyanaz.

Semmi más nem célunk e szezonnal, minthogy a választott tematika addicionális fényforrása révén elménkbe és szívünkbe fejgépezze, miféle szellemi, lelki kinccsel is rendelkezünk a maga sokszínűségében, s hogy az iránytű hegye nemcsak azt mutatja meg, merre a jó és a rossz, észak és dél, de közvetve azt is, merre nyugat, merre kelet. Így a Jobb Latornak és Klingsornak, nyugatnak és keletnek is szüksége van iránytűre.

És lesz, aki az évadpremiereken, fesztiválon (és határon) túli előadásainak, programjainak százait értetlenül nézi: „normális” operaszezon ez csak, mitől volna keresztény? És e nagy felismerés illik a kezdősor idézetére rímként csengeni, hisz nehéz dolgunk tényleg nem volt ám. Péterfillér, tamáskodás, pálfordulás, júdáspénz és hegyibeszéd, no meg kanosszajárás és a többi reflexes villámima, a „Jézusom!”, az „Úristen!” és a „Szent ég!", meg a „Szűzanyám!” hallatán is azt mondom ma már:

„Valójában minden európainak minden évada keresztény.”

Kedves Néném!

Mint hűséges bérlő, Kegyed is tapasztalhatja, hogy ezúttal nem az évadkampány ún. kreatívjai (plakátjai, grafikái) köszönnek vissza a plasztikkártyákról. Bizony, idén arra gondoltunk, hogy a leghűségesebb operába járókat, Bérleteseinket olyan művészekkel „tüntetjük ki”, akiket mi magunk is kitüntettünk vagy a legmagasabb állami művészeti díj, a Kossuth-díj birtokosai. E kitüntető figyelem révén 42 féle bérlethez 41 énekes, táncos, hangszeres művész, énekkari vagy tánckari tag, rendező, tervező adta arcát ehhez a különleges sorozathoz, és azt reméljük, Ön is kedvvel veszi majd elő személyes bérletét, ismeri meg az érintett művészt, keres rá, figyeli – akit közöttük lát, mindenki első szóra és nagy megtiszteltetésnek érezve a lehetőséget egyezett bele a kártyák sokszorosításába. (Ha pedig véletlenül elhatalmasodna tavalyi 24 ezer bérlőnkön a kártyaszenvedély, és gyűjtésbe fognának, az nekünk még jobb eladásokat jelent, a művészeknek még komolyabb visszaigazolást, Önöknek pedig még több produkció még több élményét, szóval, ha van win-win helyzet (pláne szerencsejáték vagy hobbi), akkor ez a kártyagyűjtés és cserebere az!

Hogy akkor viszont kik az arcok a plakátokon? Mi sem tudjuk, talán nem is fontos. Európai emberek egy ingyenes, önkéntes online fotóbankból, olyanok, mint mi vagyunk: zenészek, táncosok, énekesek, műszakosok, szervezők, nézők, Operába és csakis Opera mellé járók. A közösséget az a talapzat jelenti, ahol és ahogy őseink éltek, mi élhetünk, és utódaink tudata is tán ebben a kultúrában ereszthet gyökeret, megismerhetik az összművészet, az opera és a balett világát, elmerülhetnek abban meditálni, gondolkodni és kikapcsolódni is.

Ókovács Szilveszter az Eiffel Műhelyház bokrétaünnepénForrás: Origo

Tudja, a híres operettkettős szerint „egy illúzió a szerelem”, valójában mégis inkább a színház az: illúzió. Mi is úgy teszünk, mintha nem lenne zárva az Operaház, s ettől ne állnánk fél lábon, Erkel Színházunkkal. Mellé növesztettük az Eiffel Műhelyházat, amely a Porgy-műbalhé árnyékában szép csendesen el is kezdte próbaüzemét: már három zárt körű balettelőadás lement a leendő Bánffy-teremben, és vasárnap este Mozart-világbemutatónkkal, A kairói lúd avagy A rászedett vőlegény c. pasticcióval lépünk a nyilvánosság elé, erről szeretnék is Önnek hamarosan írni, mert előre látom fanyar tekintetét. Micsoda lúd? Melyik Mozart? Majd meglátja!

Szóval: annyi új produkció és olyan gazdag repertoár (75 különböző opera- és balettmű) keresi a közönségét 42 bérletre és 200 bérletszüneti előadásra, hogy senki ne érezze se Nagykanizsán, se Nyíregyházán, de Budapesten aztán végképp ne, hogy csak azért, mert otthon nélkül létezik, és sokkal nehezebb helyzetbe került, gyengébb fokozatba kapcsolt volna az Opera. Erőt a kollégáktól kaptam én is, jelesül most a műszaktól, akik megmutatták, hogyan kell építési területből egyetlen hét alatt színháztermet és előadási környezetet létrehozni. Hiszek a csodákban, most már mondhatom – ehhez képest csekély kérés, hogy higgyen nekem, nem igaz?

„Zsdu átvéta, kak szalavej léta!”

Szilveszter

2019. április 8. Budapest