A művészet nem csak egyféle módon lehet korszerű

Egyetemi tanulmányait ösztöndíjjal támogatta a Szépirodalmi Könyvkiadó, majd diplomájának megszerzése után, 1964-től hosszú ideig szerkesztőként működött az irodalmi közélet fellegvárának számító szakmai közegben. Számos kritikát és tanulmányt publikált, 1975 óta ír szépprózai műveket, elbeszéléseket, novellákat és kisregényeket. 1993-tól 2009-ig a Kortárs folyóirat szerkesztőjeként dolgozott, szépírói tevékenységét húsz évre felfüggesztette, ezalatt közéleti és irodalmi esszéket olvashattunk tollából. Több éven át tagja volt a Magyar Írószövetség, 2014-ig pedig a Magyar Művészeti Akadémia elnökségének. Elnyerte a Füst Milán-díjat, a József Attila-díjat és a Kölcsey-díjat, mindemellett Arany János-jutalommal, Pro Literatura-díjjal, Az Év Könyve-díjjal és Teleki Pál Érdeméremmel is elismerték munkásságát. 2013-ban kitüntették a Magyarország Babérkoszorúja-díjjal, 2016-ban pedig odaítélték számára a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét, és Prima-díjas lett. Műveiben pszichológiai érzékenységgel ábrázolja az elmagányosodást és a kiszolgáltatottságot. Ács Margit íróval, esszé- és tanulmányíróval, műkritikussal, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagjával a csalódások személyes fájdalmáról, a lefojtott igazságok és a szemérmetlen hazugságok diktatúrájáról, az irodalomtörténet mulasztásairól és az értékmentés jelentőségéről is beszélgettem.

Fiatalon szembe fordult szülei értékrendjével. A „magával hozott" háttér, vagy éppen annak elhagyása egyértelműen predesztinálja arra, hogy folyamatosan keresse személyes helyét, vagy más okok miatt is érezte ennek szükségét? Mennyiben határozta meg alkotói utazását és útkeresését a környezet és a közösség, ahol fiatalságát töltötte és a korabeli irodalmi közélet?

Minden életpálya alakulására kihatással van az úgynevezett származás, vagyis az útnak indító környezet. Sőt, többnyire még valamennyiünk gondolkodásmódjára is. Hatást mondtam, és nem meghatározást, ugyanis majdnem mindenki átszabja, a maga kedvére alakítja az erkölcsi-szellemi örökségét, ha nem is fordul szembe vele. Vas István, akinek az árnyalatos, szkepszissel átszőtt, mégis biztos normákon nyugvó gondolkodásmódját oázisnak találtam az agresszív marxista pöffeszkedésnek és az akkori ellenkultúra önelégült formalizmusának mentális sivatagában, azt mondta, hogy minden predesztináció rossz predesztináció. Ezt úgy érthette, hogy rossz, ha az ember kritika, ellenállás nélkül végrehajtja a születésekor belekódolt sorsmintát, nem alkotja meg a saját személyiségét. Ő zsidó polgári környezetét hagyta el, én egy újpesti munkáscsaládban nem találtam meg a helyemet, mert hajtott a tudásvágy, felzaklattak az emberi lélek titkai, ami a szemükben furcsává tett, kicsit dilinyósnak tartottak. A baj az, hogy én is annak tartottam magamat, ebből következett állandósult szorongásom, mert az értékrendjükkel sokáig nem fordultam szembe. Ez csak 1956-ban történt meg, tizenöt évesen, amikor a forradalomban felszínre tört a szabadságérzet, a hazugság totális építményének szétrobbanása magával ragadott, ők meg, szegény, rendszerhű, vonalas párttagok elborzadva néztek rám, az ellenforradalmárra. De ettől egyáltalán nem lett stabilabb a viszonyom a világhoz és önmagamhoz, sőt, még jobban kilógtam a sorból, és továbbra is azt gondoltam, hogy velem valami baj van: igen, dilis, ideggyenge vagyok. Immár teljesen családi háttér és (politikai „priuszom" miatt) támaszt nyújtó barátok nélkül kellett megállnom a helyemet az egyetemi felvételin, később az értelmiségi lét számtalan fórumán. Az arcpirító felsüléseket, a riadt blöffölést csak az első generációsok ismerik igazán, bár Nemes Nagy Ágnes azt mondta egyszer, hogy ne legyünk magunkkal olyan nagyra mi, első generációsok, mert ő vidéki polgárlányként nagyon is az apja ellenére, és saját erőből lett az, aki. Nem vitás, igaza volt, de tény, hogy nálam az identitáskeresés túlságosan elhúzódott. Mások harmincéves korukra már tisztában vannak önmagukkal, én ötvenévesen, a rendszerváltozás körüli időben helyezkedtem el a bőrömben valamelyest otthonosan.

Mai szemmel nézve lineárisabban nem is indulhatott volna pályájának íve: 1961-ben ösztöndíjasként került a Szépirodalmi Könyvkiadóhoz, ahol későbbi férje, Domokos Mátyás lett mentora, majd 1964-ben szerkesztő lett, egészen 1988-ig dolgozott első munkahelyén, segítette többek között Kertész Imre és Hajnóczy Péter megjelenéseit. A hetvenes években elismerő kritikákat kapott megjelent prózáiért, miközben Ön is írt rendszeresen kritikákat, többek között a Magyar Nemzetbe. Első, több évig tartó belső vívódás után felvállalt novelláskötete (Csak víz és levegő, 1977) megjelenésének környékétől kimaradt nemzedéke prózaíróinak közösségéből.

Látszólag az irodalmi élet kellős közepébe csöppentett a sors, lektor voltam, ráadásul, mint maga is említette: a nagy tekintélyű irodalmár, Domokos Mátyás felesége, gyakori vendég az ő nemzedéktárs költő-író barátai asztalánál, az idősebb nagyok közül Illyés Gyula, Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Vas István, Nemes Nagy Ágnes, Mándy Iván társaságát élvezhettem, ismertek a folyóirat-szerkesztők, úgyszólván az irodalmi lexikon megelevenedett lapjai között éltem, és nekik főztem vacsorákat. E kivételezettségnek azonban megvolt az ára. A kiadói munka, az imént említett társasági kötelezettségek, két kisfiam mellett a családanyai szolgálat ellátása után kellett valahogy összehozni elbeszéléseimet és kritikáimat. Fáradt voltam. Nem járhattam el nemzedéki összejövetelekre, fel se vetődött bennem. Tegyük hozzá, nem is vonzott nemzedékem életstílusa, a legendás botrányok a Fiatal Művészek Klubjában, az önsorsrontás, amelyről nemcsak a kortársaim írásainak deviáns főhősei tanúskodtak, hanem szerkesztőként személyesen is tapasztalatokat szereztem róla. Az ő szemükben, ha megakadt rajtam egyáltalán, az elitbe beférkőzött valaki voltam. Egyszer, sokkal később, Utassy József meg is mondta, hogy nagyon haragudott rám, mert ő nevelőtanárként senyvedett egy rémes kollégiumban, én meg lektorkisasszony lehettem az ország egyik legjobb kiadójánál. Nem számított, bizonyára nem is tudta, hogy pályázaton nyertem el a kiadó ösztöndíját még harmadéves koromban. Persze, ennél a beszélgetésnél már baráti kapcsolat volt köztünk, időközben megenyhült irányomban.

Ács Margit

Milyen hatások érték a Szépirodalmi Könyvkiadónál?

Az egyetemen nem sokat tanultam magáról az irodalomról, a kiadónál a kávézás közben zajló fecsegések alatt viszont rengeteget. Leginkább azt, hogy mi az, ami irodalomnak látszik, de izzadtságszagú csinálmány vagy éppenséggel divatos blöff, s mi az, amitől a szépség lázmérője, a hátgerinc (Weöres Sándor) bizseregni kezd. Nemcsak a szerkesztőtársak, hanem a szerkesztőségbe látogató írók is részt kaptak képzésemben. Illés Endrével, a kiadó vezetőjével ambivalens volt a viszonyom. Odafigyelt lektori jelentéseimre, mert rejtélyes módon ki tudtam szagolni a tehetséget az utcáról beeső kéziratok és a pályakezdők esetében, s erre a nálam sokkal műveltebb, okosabb kollégák nem mindig voltak alkalmasak. Épp műveletlenségem tett fogékonnyá, hiszen nem volt panelekkel bebútorozva a fejem, nem elvárások szerint olvastam. Szakmai használhatóságom folytán nem követelték meg tőlem a „politikai éberséget", ahogyan a kiadó tekintélyes lektoraitól sem, a cenzori munka nagyobb részt külsős szuperlektorok reszortja volt. Ugyanakkor Illés Endre mint drámaíró – a korom és az öltözködésmódom miatt – a Szemtelen Fiatal szerepét osztotta rám a kiadó mindennapjairól kreált virtuális „színdarabjában", és folyton le akarta törni a szarvamat. Nem volt mit letörnie, de kellett neki egy ilyen karakterszereplő. Rengeteg megrovást kaptam tőle, és amikor megromlott a viszonya a férjemmel, rajtam verte le a haragját. Mégis hálával gondolok rá, mert a novelláimat értette és pártolta. Legelső kéziratomról máig érvényes jellemzést adott.

A Maga írásai kelleni fognak az íróknak és az olvasóknak, de az irodalmároknak nem kellenek majd. Készüljön föl rá, hogy az úgynevezett szakmában nem fogják elismerni.

Noha kaptam dicsérő kritikákat is, később megtisztelő díjakat, alapjában véve ez történt.

Nem érezte közel magához sosem az irodalmi közéletben szárnyra kapó, uralkodó irányzatokat. Akár íróként, akár később a kilencvenes évektől a Kortárs folyóirat szerkesztőjeként minduntalan értékmentő munkát végzett. Hogyan látja a nemzedékét formáló irodalmi irányzatokat és ebben saját helyét?

A nyolcvanas évekre esett a nagy paradigmaváltás a magyar prózaírásban és ezzel együtt az irodalomtudományban, vagyis a szakmai recepcióban. Az imént emlegettem a hatvanas-hetvenes évek divatját, a lézengő, céltalan, s ezzel a magatartással a társadalmi rend, a diktatúra ellen lázadó hősöket. A nyolcvanas évek posztmodernje e lázadás folytatásaként tagadni kezdte a nagy történet elbeszélhetőségét, bevezette a centrum nélküli szövegalkotást, szétírta, amit írt. Kritikusként, szerkesztőként értettem és méltányoltam ezeket a vállalkozásokat,

én magam azonban a klasszikus modernségre, a későnyugatosok írói módszerére lettem kalibrálva, bizonyára azért, mert az évtizedek óta körülöttem ólálkodó szétesés, összeomlás ellenében az egyensúlykereső, centrumkereső életszemléletre volt szükségem.

Az egykori „dilinyós" nem dobhatta el a forma fékjeit, nem játszhatta el a „szent" eszelőst. Végül is ez volt a fő oka annak, hogy az irodalmi élet „fősodrából" kimaradtam, s a kánoncsinálók ki is hagytak belőle. Két könyvem visszhangtalansága miatt (egy-egy lebecsülő kritika jelent meg róluk) elapadt bennem a szólhatnék, és jókor jött nekem a rendszerváltás, mert ez az időszak amúgy is inkább a politizálás, a tapasztalatszerzés ideje volt, nem az írásé. Pontosabban csak a fikciós próza szorult háttérbe, amelyhez a tapasztalatok érlelése, vagyis távlat kell, mert az esszé, a publicisztikák, a memoár műfaja virulni kezdett, az olvasók figyelme a közvetlen véleménymondásra irányult. Én is esszéket kezdtem írni, vitairatokat, felzaklatva a tévesen népi-urbánus ellentétnek nevezett világnézeti harcban elkövetett tudatos torzításoktól. Sértette az igazságérzetemet, hogy a népi mozgalom reformer szellemiségét a rasszizmussal azonosították, a nemzeti azonosság vállalását pedig az anakronisztikus, életképtelen bugyutasággal, magával a sikertelenséggel, a lemaradással.

Beteges, veszélyes tendenciának gondoltam és gondolom a nemzeti létforma megtagadását, a nemzeti kulturális paradigma elutasítását, amely tarolni kezdett az irodalomtudomány és a történetírás területén, és szétzilálta az oktatást is.

Épp a magyar történelem nyújt számos példát arra, hogy a megújított és megújítandó tradíció, a nemzeti öntudat nem áll ellentétben az egyetemesség eszméjével és a civilizációs haladással, sőt, legkiválóbbjainknál mindig összefonódott. Fogalmakat tisztáztam, tényeket sorakoztattam fel, s máig nem tudom, hogy vitacikkeimre azért nem reagált-e az ellenoldal, mert legyintett rá mint ártalmatlan csácsogásra, vagy mert nem talált bennük kifigurázni való ostobaságot, ezért jobbnak látta, hogy az elhallgatás taktikáját alkalmazza velem szemben. Mindenesetre a következő évek sorra igazolták nézeteimet. Ahogyan abban a meggyőződésben is igazolódtam, hogy a művészet nem csak egyféle módon lehet korszerű. Az elmúlt húsz évben uralkodó pozícióba került irodalomtudomány egyetlen szemléleti irányzatot akart ránk tukmálni, s ez ugyanolyan dogmatizmus, amilyen a pártosság követelménye volt. A Kortárs-szerkesztőség a kilencvenes években olyan helyzetben találta magát, s ez jellemezte a kétezres éveket is, hogy van egy értékes írói kör, amelyik nem kell a „posztmodern" irányzat bűvkörében szerkesztett folyóiratoknak, a stréberkedő egyetemi oktatóknak és akadémikus professzoroknak, a celebcsináló műsorvezetőknek. Nyilvánvaló volt a számunkra, hogy nekünk kell fórumot biztosítani a kirekesztetteknek, a méltánytalanul mellőzötteknek, vagyis a hagyománykövető, a nemzeti közösséget vállaló élő és holt íróknak, biztosítanunk kell a túlélést az akkoriban vesztésre álló szellemiség számára. A Kortárs valóban értékmentő munkát végzett, és bámulatos módon a bojkottok és az úgynevezett „véleményformáló" körök felől érkező lebecsülés ellenére meg tudta őrizni színvonalát és tekintélyét. Jó tudnom, hogy én is kivettem a részemet az értékmentésből – vagy mondjam inkább ellenállásnak? S jó látni, hogy az újabb nemzedékek már nem hódolnak be annak az irányzatnak, amely a résztudományos olvasatot a megalkotott mű és alkotója fölé helyezte, s ily módon hozzájárult az eredendő irodalmi élmény elsikkasztásához, egyébként éppen abban az időszakban, amikor a könyv amúgy is tért vesztett a vizuális és digitális kultúrával szemben.

Forrás: Origo

A pályáját végig kíséri a folytonos belső vívódás, amely műveiben is hangsúlyt kap. Mintha a kezdetektől nyilvánosan lenne egyedül. Mikor ébredt rá, hogy a szorongásaiból is képes táplálkozni, hogy a belső válságok nem csupán évekig gátolhatják egy kötet megjelenését, de tovább is lendíthetik és előre is vihetik írói pályáján?

Az első könyveim természetesen nem adhattak hírt másról, mint ami bennem volt: a szorongásról, és az egyszemélyes ellenállás állapotáról. Az egyik korai novellámban ki is mondtam: a szabad akarat (Pelágiusz nyomán, akinek etikája szerint az ember csak személyes bűneiért felelős) számomra azt jelenti, hogy ahhoz a gyalázathoz, ami körülvesz, az akaratommal nem járulok hozzá. Nemet mondok rá, ha mást, többet nem tehetek is ellene, s ez a nem akarás, bármily csekély, létező erő, amelynek nyoma kell maradjon a világban. A szorongás sem csak egy gyenge idegzetű leányzó magánügyeként merült fel akkoriban, hanem a lefojtott igazságok és a szemérmetlen hazugságok diktatúrájának kiszolgáltatott szocialista állampolgár állandó életérzése volt. Kevesen vették észre, hogy

nem a női lélek finomságairól szólnak az elbeszéléseim, ahogyan általában jellemezték őket, hanem a szabadsághiány, a lefokozottság közösségi tapasztalatáról.

Pályám mostani szakaszában már bátrabb, kezdeményezőbb, cselekvőbb, szabadabb lelkű emberekről írok, mert én is ilyen lettem. Jobban viselem idegenségemet a valóságban, de igaza van: ez nem tesz jót termékenységemnek.

Két meghatározó politikai csalódásának tűnik felfedezése, hogy a hatvannyolcas nemzedék teljesen érzéketlen ötvenhat öröksége iránt, amelynek eseményeiben személyesen is érintett, valamint a rendszerváltás utáni időszakból történő kiábrándulás. Az előbbiek mennyiben járultak hozzá, hogy bár alkotóként döbbenetes sodróerővel megírta Beavatás című, 1979-ben megjelent kisregényét és több petíció szellemiségét vállalta aláírásával, majd a józsefvárosi MDF szervezet létrehozásában is részt vett, de a kétezres évek közepétől mintha még hangsúlyosabb szerepet vállalna az irodalmi közéletben?

Nem érzékeltem, hogy hangsúlyosabbá vált volna a közéleti jelenlétem. Ha így látszik, annak az lehet az oka, hogy akkoriban két olyan közösséggel támadt kapcsolatom, amelyben szövetségeseket találtam. Ámbár, mint említettem, már a Kortárs szerkesztőségében is elvbarátok között dolgozhattam.

Sokat jelentett, hogy 2002-ben tagjai közé hívott a Makovecz-féle Magyar Művészeti Akadémia Nagy Gáspár javaslatára.

A Professzorok Batthyány Köre pedig közreműködésre kért a Szent István-terv kidolgozása során, amely egy nemzetépítő stratégia vázlatának készült, szempontrendszert nyújtott egy nemzeti érdekű politikai erő számára, de a 2006-os választási vereség asztalfiókba parancsolta. Rendkívüli tudású és minőségű emberek közé kerültem, ez biztonságérzetet adott, mert láthattam, hogy nagy szellemi bázis áll azok mögött az eszmék és célok mögött, amelyek jegyében felnőttkorom óta élek, a közhiedelem pedig, hogy a „szürkeállomány" kizárólag a balliberális értelmiség attribútuma, nyegle, nevetséges téveszmének bizonyult.

Milyen inspirációból született a rendszerváltás időszakában játszódó Kontárok ideje című novellaciklusa, amellyel húsz év után tért vissza ismét szépírói tevékenységéhez? Visszatekintve, hogyan látja a rendszerváltás irodalmi életének alakulását?

2009-ben eljöttem a Kortárs szerkesztőségéből, s így vált lehetségessé, hogy megírjam a rendszerváltás éveiben szerzett tapasztalataimat, amelyek úgyszólván már novellákká formálódva lappangtak bennem. A lengyeleknél, románoknál regények, filmek születtek a változás éveinek emberi sorsfordulójáról, nálunk viszont inkább csak a líra, a publicisztika és az esszé műfajában reflektáltak a tollforgatók a történtekre, és kevés nyomot hagyott a prózairodalomban. A Kontárok ideje nagyon meg akart születni, mert amiként mérgemben írtam az esszéimet, a csalódások személyes fájdalma, a megélt tapasztalat is kikívánkozott belőlem. Emiatt nem bajmolódtam a szokásos írói kételyekkel, hogy jó-e, rossz-e ez a könyv, egyszerűen megkönnyebbült voltam, mint aki adósságot fizetett meg. Az is növelte önbizalmamat, hogy ritkasági értéke volt. A magyar társadalmat, a barátságokat, a családokat széthasító politikai hisztériáról, az emberekre szakadt egzisztenciális bizonytalanságról, a diktatúra kádereinek a megújulás reményét mérgező jelenlétéről tudtommal mindaddig az elbeszélő prózánk nem adott számot.

Ön szerint melyek azok a legfontosabb kérdések, amelyek a mai magyar irodalmi közéletet tematizálhatják?

Mostanában több jel mutatja, hogy az egyenlőtlenség megtörésére kultúrpolitikai akarat született. Nagy körültekintést kíván a kultúrában mindenféle beavatkozás, mert a kultúra organizmus, akár egy élő test. Visszafojtott lélegzettel fohászkodom a döntéshozók és a kollégáim bölcsességéért.

Évekkel ezelőtt úgy nyilatkozott, hogy szeretne kevésbé békés vizekre evezni az irodalomban, a békülékeny Ács Margit után egy kellemetlen Ács Margitot is megmutatna az olvasóknak. Bár korábban is vizsgálta nő és férfi zaklatott viszonyrendszerét, mégis Párbaj című regénye az előbbiek lehetséges leképeződése. A nagyközönség számára talán ismeretlen önnön-darabkáinak feltárásához miért éppen a regény műfaját választotta?

Erről a könyvről is elmondhatom, nagyon meg akart születni. Csakhogy sokáig nem találtam rajta fogást, mert attól tartottam, hogy óhatatlanul a női szereplő igazsága és szenvedése fogja dominálni, pedig egy párkapcsolat kudarca mindig két ember műve, a férfi hősöm igazsága, az ő szenvedése egyenrangú kell legyen a nőével. A megoldást a harmadik szereplő kitalálása hozta, a férfihősöm özvegyéé, aki az előző feleség hagyatékában és a férfi iratai között is szabadon tallózik, és a feljegyzésekből, levelekből, naplókból megismeri pokoljárásukat. Többnyire a férje pártjára áll, de olykor feltámad benne a női szolidaritás az elődje iránt, így az ő szemének szűrője folyamatosan biztosítja a távolságtartást, hogy a szövegek olvasóját ne tegye részrehajlóvá a „küzdőfelek" egyikének vagy másikának intenzíven előadott vádja vagy fájdalma. Nem tudok elképzelni novellát, amely ezt a bonyolult viszonyrendszert ki tudná bontani. A novella villanófényt használ, a regényt pedig olyan fényskála világítja meg, amely pirkadattól a verőfényen át a szürkületig és a vaksötétig terjed. Egyébként amikor kellemetlenebb, keményebb hangvételt ígértem, épp a Párbajon gondolkodtam. Azt mondják, hogy nem könnyű egy szerelemből létrejött párkapcsolat mondhatni értelmetlen, rögeszmés elvadulásának folyamatában megmerítkezni a regény olvasása közben, sok olvasója mondta, hogy a saját kínos problémáival is szembesült közben, de igazán kegyetlen alighanem önmagammal voltam írás közben.

2019-ben Oberfrank Pál művészeti vezetésével folytatódik a Magyar Művészeti Akadémia Szó, szín, játék című programsorozata, amely 2014-ben az Ön kezdeményezésére jött létre. Mi motiválta, amikor útjára indította az esteket?

A Magyar Művészeti Akadémia köztestületté alakítása nagy hullámokat vert a 2011-et követő pár évben, máig széles körben ellenszenvvel figyelik működését, gazdagodását, főleg az akadémikusok havi járadékát. Az első három évben az elnökség tagja voltam, s úgy véltem, hogy mielőbb szellemi teljesítményekkel kell igazolni a közvélemény előtt a kiemelt pozíciónkat. Konferenciákat szerveztem, egy kismonográfia-sorozattal az irodalomtudomány és az irodalomtörténet-írás mulasztásait szándékoztam befoltozni. Nagy életművel bíró, kortárs írók, költők élnek-halnak közöttünk, akikről nem készült összefoglaló pályakép, és jó, hogy a Magyar Művészeti Akadémia e könyvsorozat megjelentetésére módot adott és ad. A Pesti Vigadóban 2014-ben elkészült színházterem pedig arra inspirált, hogy felvessem az irodalom érdekében való hasznosításának lehetőségét. A vers még csak-csak otthonos a pódiumokon, bár az előadásmódnak nem árthat egy kis megújított eszköztár, de a próza mostohagyerek, a felolvasó estek unalmát a színpadi adaptációnak kell elűznie, erre kell szövetkezni a színházi emberekkel. No, ennek igazsága, tudniillik hogy színházhoz színházi emberek kellenek, hamarosan kiderült, és vissza is vonultam a szervezéstől. Szerencsére Árkosi Árpád, a kiváló rendező elvállalta a sorozat szerkesztését, levezénylését, ő maga is létrehozott olyan sikeres előadást, mint Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya című regényének adaptációja. Ez az előadás évekig járta a Kárpát-medence színpadjait. A monodráma előadója, Tarpai Viktória végül a műből készült filmben is a főszerepet alakította. Örülök, hogy a sorozat tovább él, az eltelt évek alatt hűséges nézőközönség verbuválódott köré.

Milyen feladatok állnak most Ön előtt, min dolgozik, akár alkotóként, akár az irodalmi élet szervezőjeként és a Magyar Művészeti Akadémia akadémikusaként?

A monográfia-sorozat szerkesztése továbbra is állandó feladatom, huszonnyolc kötet jelent meg eddig, és továbbiak vannak előkészületben. Sajnos, a terjesztésük minimális volt, mert piaci tevékenységet költségvetési intézménynek nem szabad folytatni, de most, hogy az akadémia könyveinek kiadására kft. jött létre, remélhetőleg kedvező változás lesz e tekintetben. Szorít az idő, nagyon meg kéne írnom egy 1989 óta forgatott családtörténet-félét, de nem szeretek beszélni róla, mert folyton csak halasztódik, pedig egy éve már bele is fogtam. Megeszik az időmet az apró-cseprő tennivalók, kuratóriumi munka, fiatal kollégák számára pályázati ajánlások írása, ilyen-olyan hozzászólások nyilvános eszmecseréhez, íróbarátok tevékenységének figyelemmel követése, jelenlét irodalmi eseményeken, holott egy-két éve visszavonultam az úgynevezett irodalmi élettől.

Sokáig tetszett fiatal lenni

– mondta a minap egy orvos, akihez aktuális öregségi betegségemmel fordultam, gyöngéden célozva életkoromra, amely minden bajnak az oka. Hát, most már legyenek mások fiatalok! Én meg hadd írjam végre azt a regényt!