Az MMA ösztöndíjával biztonságban érzem magam

2019.05.05. 09:48

Balettművésznek tanult, a Magyar Táncművészeti Főiskola klasszikus balett szakának elvégzése után Bozsik Yvette Kossuth-díjas balettművész, koreográfus, rendező tanácsára felvételizett az esseni Folkwang Hochschule képzéseire, ahol a színpadi tánc és a táncpedagógia szakokat is elvégezte. Pina Bausch iskolájában alkalma nyílt együtt dolgozni a világhírű koreográfussal, hazatérte után pedig a Színház- és Filmművészeti Egyetem koreográfus szakán is diplomát szerzett. Számos színházban és társulatban dolgozott táncművészként és koreográfusként, tavaly pedig elnyerte a rangos szakmai elismerést, a Harangozó Gyula-díjat. Blaskó Borbálával pályájának kezdetéről, németországi éveiről és az MMA hároméves ösztöndíjprogramján támogatást nyert koncepciójáról, A jelenlét erejé-ről is beszélgettem.

Egyértelmű volt számodra, hogy táncművész leszel?

Az mindenképpen, hogy valamilyen művészeti terület felé orientálódom majd. A családomban festők, szobrászok, grafikusok is találhatók, édesapám és édesanyám pedig mindketten színművészek. A szüleim a miskolci teátrumnál voltak szerződésben, én pedig tipikusan színházi gyerek voltam. Kezdetben rendező, később pedig jelmeztervező akartam lenni. Egyszer Markó Iván társulata vendégszerepelt a híres Bolero-előadással, amelynek főszerepét Ladányi Andrea táncolta. Gyermekkoromban nyúlánk testalkatom volt, az ominózus előadás után éppen futkároztam a büfében, és Ladányi Andreával együtt Markó Iván is azt tanácsolta, hogy próbáljam meg a táncosképzést. Majdnem lecsúsztam a felvételi korhatárról, mert az előírt tízéves kor helyett tizenegy évesen kerültem be az intézetbe.

Hogyan emlékszel vissza a tanulmányaidra?

1996-ban végeztem az akkori Állami Balettintézetben, és a tanulmányaim utolsó évében találkoztam Bozsik Yvette-tel, aki In memoriam Isadora Duncan címmel készített számomra egy szólót, ezzel diplomáztam az Operaházban. Bozsik Yvette felkeltette a kíváncsiságom a kötött formákon túli világ és az egyénibb, személyesebb táncművészeti kifejezésmódok iránt. Az ő tanácsára jelentkeztem az esseni Folkwang Hochschule-ba, ahol korábban a világhírű Pina Bausch is tanult, és rendszeresen visszajárt workshopokat tartani. Miután felvettek, számos lehetőséget kaptam arra, hogy vele dolgozzam, a csoporttársaimmal együtt önálló kisebb-nagyobb koreográfiákat is készíthettünk, amelyeket Pina Bausch folyamatosan figyelemmel kísért.

Blaskó BorbálaFotó: Dusa Gábor

A klasszikus balett területén hogyan fogadták a döntésed, mely szerint kortárs táncos és koreográfus leszel?

A klasszikus balett a táncosok felé egyértelmű követelményrendszert állít fel, amelyet egy alkat, egy test, egy habitus vagy képes teljesíteni, vagy sem. Nem biztos, hogy mindez az első időszakban kiderül, lehetséges, hogy csak később, ezt hívjuk természetes szelekciónak. A klasszikusbalett-tanulmányaim alatt és a pályám indulásakor sikeres voltam, A diótörő-ben karácsonykor Marika szólóját táncoltam, és más szóló szerepeket is kaptam, kiválasztottak a házi versenyekre, azonban ahogyan a testem fejlődött, kiderült, hogy nem leszek prímabalerina. Németországból visszatérve a Színház- és Filmművészeti Egyetem koreográfus szakán folytattam tanulmányaimat, ahol 2013-ban végeztem. Azóta egy önálló alkotói pálya kristályosodik ki saját, egyéni megfogalmazású művekkel és alkotásokkal.

Nemrég lezárult egy hosszú fejezet az életedben, és egy helyen úgy nyilatkoztál, hogy új utakat keresel.

Még a székesfehérvári Vörösmarty Színház tagjaként elkezdtem önálló darabokat készíteni, ezek alapvetően mozgásszínházi bemutatók voltak, ezt követően pedig létrehoztam olyan kísérleti előadásokat, amelyekben már megjelent a verbalitás is. 2015-től ez évente minimum egy produkciót jelentett, amelyeknek a megvalósításához az első időszakban nagyon sok támogatást kaptam. Később, valószínűleg egy másfajta struktúra körvonalazódott a székesfehérvári színházban, és feltehetőleg ebben az én jelenlétemet már nem tudták elképzelni. 2018 augusztusától nem tartozom a színház társulatához, az azóta eltelt időszakban a saját utam járom és képviselem, nyitottan az elém kerülő lehetőségekre.

Fotó: Jókuti György

Hogyan fogalmaznád meg a készülő előadásaid koncepcióját?

A darabjaimban mindig felfedezhető egy irodalmi vagy zenei alap, amelyre a koncepció épül. Ennek kidolgozása sokrétű és nehéz feladat, a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíja azonban lehetőséget nyújt arra, hogy mindezzel kapcsolatban teljeskörűen tájékozódjam. Végigvihetek egy kutatói folyamatot, megnézhetem azokat az akár nemzetközi helyszíneken megtalálható dokumentációkat, amelyeknek a tanulmányozása és vizsgálata emeli az előadás minőségét, alaposan felkészülhetek abból az anyagból, amelyet majd színpadra állítok.

Milyen programmal pályáztál az MMA hároméves ösztöndíjpályázatára?

A programom címe A jelenlét ereje. Miután 1975-ben születtem, lassan a táncművészi létem aktív korszakának a végére érek, a saját testemen is érzékelem a változást. Ez a folyamat többirányú gondolatsort is elindított bennem. Szeretném bemutatni, hogy mi a különbség egy dinamikus, technikás, fiatal, és egy korosabb, idősödő testen keresztül képviselt előadás között, és a művészi kifejezést illetően tartalmilag hogyan jelennek meg a létrejövő előadás hangsúlyai. Mindkét esetben máshogyan mutatkozik meg a táncművészi teljesítmény, és lehetséges, hogy az öregedő test a nézők elé tárhat egy tánctechnikai értelemben lassabb, ám mélyebb és őszintébb folyamatot a színpadon. A fiatalabb és az idősebb testek más hatással, kifejezőerővel és gondolatisággal is bírhatnak. Különösen izgalmasnak látszik számomra, hogy a két test ugyanazt a koreográfiát, például Sztravinszkij Tavaszi áldozat-át táncolja el. Egyébként Pina Bausch is kísérletezett hasonló koncepcióval, amikor ugyanazon előadását gimnazistákkal és a saját társulatával is színpadra állította. A szakmai programom gyakorlatilag egy hároméves kutatás és egyben felkészülés is a tervezett előadásokra. Az ösztöndíjprogramomban is megjelenik az a cél, hogy továbbadjam a következő generációnak azt, amit én még személyesen megtapasztalhattam, és megmutassam, hogy a Pina Bausch-i örökség is egy lehetséges út az önkifejezés felé. Később, többek között az előbbi értékek átörökítése céljából is szeretnék létrehozni egy önálló társulatot.

Fotó: Imre Barnabás

Tapasztalt pályázó vagy, hogyan látod a jelenlegi pályázati kiírásokat?

Egy pályázati programban számos költségképző tényező megjelenik. Miután a színházművészet az egyik legkomplexebb műfaj, számolnunk kell az alkotók, a rendező, a koreográfus, a díszlettervező, a jelmeztervező, a zeneszerző, új darab esetén az író, vagy éppen a látványtervező tiszteletdíjával. Nem beszélve a színművészekről, a táncművészekről és a közreműködőkről, például az asszisztensről és a háttérdolgozókról. Ehhez jöhet még a játszóhelyköltség vonzata, a bérlés, a rezsi, az anyagköltség, az esetleges utazások és a telefon költsége is úgy, hogy mindezt alá kell rendelni egy művészeti koncepciónak, amelyet én, mint alkotó, többek között a sikeres szakmai életutamból fakadóan önazonosan, hitelesen képviselek. Azt látom, hogy bizonyos pályázatoknál a kiíró egyértelműen megfogalmazza, hogy milyen tematikát részesít előnyben.

Véleményed szerint ez hasznos, vagy sem?

Szerintem egyes esetekben korlátozhatja a pályázókat, mert el tudom képzelni, hogy egy idő után sokan, redukálva a belső intuíciót, a kiírásokhoz illesztik a vállalásukat, holott a megfogalmazott művészi koncepciójukhoz kellene megfelelő pályázatot találniuk. Egy támogatási lehetőséget kiíró szervezetnél, vagy intézménynél általában egy évben egyszer jelenik meg egy adott pályázati felhívás. Tegyük fel, hogy két egymást követő évben olyan, a döntési folyamat során előnyben részesített tematikát fogalmaznak meg, amelyekhez több művész koncepcionálisan nem tud illeszkedni, ebben az esetben két évig kimaradnak a támogatottak köréből. A másik lehetőségük, hogy szándékosan átfogalmazzák a koncepciójukat, megalkudva és megfelelve az elvárásoknak, ami véleményem szerint egy alkotó művészi halálát jelenti. Az MMA ösztöndíjpályázata annyiban más, hogy teljes alkotói szabadságot biztosít számomra. Alapvető biztonságot nyújt elsősorban a felkészülésre, az önfejlesztésre, a kutatói munkával járó kiadásokra és ezek fedezetére a művészi értékekkel bíró előadásom létrehozásához, de annak eredményes, sikeres megvalósításához szükségem van más forrásra is. A legnagyobb előnye, hogy három évre szól, és lehetőséget nyújt a hosszabb távú tervezésre, így biztonságban érzem magam.

Fotó: Kincses Gyula

Az ösztöndíjprogramon kívül milyen területekre fókuszálsz mostanában?

Mint említettem, a színpadon táncosként való létezésem egyre inkább háttérbe szorul, és azt hiszem, ezt el is kell engednem, hacsak nem fogalmazok meg olyan darabokat, amelyekben én magam is megnyilvánulok. A Kaposvári Egyetem Művészeti Karán és a Nemes-Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumban tanítok, velük korábban a Bethlen Téri Színházban Csehov Sirály-át mutattuk be a mű eredeti, Csajka címével, és egy nemzetközi meghívásnak eleget téve hamarosan Triesztbe utazom. Zsigerileg bennem van a mozgás, az új utakat kereső motiváltság. A távoli jövő eseményeinek megismerése pedig még várat magára, és ez így is van jól, hiszen, ahogyan egykori tanárom, Fodor Antal fogalmazott, a tánc maga is a sejtetés művészete.