Nem kell szégyellnünk nyilvánosan magyarul beszélnünk

Budapest, 2019. március 24. Szarka Gyula a Ghymes együttes koncertjén a Budapest Kongresszusi Központban 2019. március 24-én. MTI/Mohai Balázs

A 40 éves zenei karrierjéről, a Felvidékről és a Kárpát-medencei együttlétről is beszélt a V4NA nemzetközi hírügynökségnek adott interjújában a Ghymes Kossuth-díjas alapítója, vezetője, Szarka Tamás. Beszél arról, amikor Nyitrán húsz szlovák szélsőséges vasrudakkal támadt rájuk, de arról is, amikor szlovákok kezdtek magyarul tanulni a zenéjük hatására. Beszélgetés a nyolcvanas évek feszültségéről, a mindent felszabadító rendszerváltásról, szabadságról és, persze, a zenéről is – a V4NA interjújában.

35 évvel ezelőtt milyen gondolatokkal indultál az első próbátokra? Ha jól tudom te inkább a komolyzenével kacérkodtál...

Persze, alapvetően komolyzenével foglalkoztam. Eredetileg a Ghymes egy tánckar kísérőzenekaraként alakult. Akkor már négy éve prímás voltam egy zenekarban, de mindent játszottunk, a népzenétől a Homokóráig. Akkor ezt nem gondoltam komolyan. A tánccsoportnak összeraktunk egy műsort, kísértük őket kétszer-háromszor, a tánckar elmúlt, mi pedig itt maradtunk 35 éve.

A kezdetek a népzenéről szóltak. Rajongóitok nem is igazán értették a váltást, miért mentetek el a világzene felé. Ahhoz, hogy ezt tisztázzuk, talán azt kellene megérteni, mit is jelent számodra a zene. A közösségi oldaladon találtam egy idézetet, ebből engem három szó fogott meg: a táltos, a parázs és a mámor. Téged juttatnak eszembe. Igaznak érzed ezt?

Lehet, hogy jellemzőek rám, de csak onnan tudom, hogy mások mondják. Sose akartam táltos lenni, nem is foglalkozom ezzel, ha valaki mégis úgy érzi, lelke rajta, én elfogadom.

Sokaktól hallom, hogy gyógyítok, és többen ott ülnek a koncertjeinken, behunyt szemmel. Ha valaki hisz benne, akkor miért vegyem el tőle?

Miért ne lehetne benned egyfajta beavatottság?

Lehet, hogy így is van, ösztönösen, de soha nem gyúrtam rá, nem jártam táltosképzőbe. De a zene nekem semmiképpen nem eszköz, hanem valami sokkal több. Túl közel vagyok hozzá, hogy jól tudjam megfogalmazni, mert ebben élek immár negyven éve.

A parázs? A színpadról lejön az izzás.

Valószínűleg igen. De nem tudom, honnan veszed ezeket a fogalmakat, mert ilyeneket én nem mondtam.

A honlapodon az egyik versedből vagy dalszövegedből ragadtam ki, önkényesen. „A táltos erejét kérdeztem, persze a parazsat én ettem, s amikor a világra kérdeztem: a mámor az anyja, éreztem.” De már csak egy szó maradt, a mámor. A zene az mámor?

Ja, már értem. Ezt én írtam, de nem arról szól, hogy én lennék a táltos, hanem, hogy mitől van az ereje. Nos, ahogy a regék mondják, parazsat kell ennie.... nos, azt én ettem, ha nem is akartam, ez igaz. Minthogy sokak szerint nagyon sokat „kaptam”, de piszkosul megfizettem az árát! Megkaptam a parázsevés kínját. S hogy mi mozgatja körülöttünk ezt az egészet, az a mámor, szerelem a másikba, a pénzbe, az életbe... ezt gondolta a költő anno. (mosolyog)

A zene amúgy az, ami ott van körülöttünk a születéstől, és elkísér a halálon túl is. Sajnos most már hatványozottan, zajszennyezésként is használják. Régebben nagyobb tisztelete volt a zenének, mert sokkal kevesebb volt belőle. Énekeltek az emberek – kénytelen-kelletlen – mert nem volt rádió. Maguknak zenéltek. A műszaki forradalom előtti években, ha összeállt egy zenekar, akkor az óriási dolog volt. Ma, bárhova teszed a lábad, mindenhol ömlik. Kulissza lett. Talán túl sok is lett belőle, persze nem tudom eldönteni, hogy ez valóban probléma-e. A zenésznek mindenesetre annyiban nehézség, hogy ebből a háttérből kell kiemelkednie.

Inflálódik a zene?

Nyilvánvaló! Szól az üzletben vagy a kávéházban, és sem a kuncsaft, sem a személyzet nem élvezi, de mégis beteteti a főnökük. Aki ugye nincs ott és nem hallgatja naphosszat, mert nagy a gyanúm, hogy ő is gyűlöli. Az emberek pedig a hosszú évek alatt beleszoknak, és azt hiszik ez a jó, ami zenei közízlés terén tragédia.

Szarka Tamás Forrás: Zelkó Csilla

Térjünk vissza a nyolcvanas évekhez. Felvidéki magyarként akkor sokan a bezártságot, az enklávéba zártságot tapasztaltuk. Te miként élted meg a rendszerváltozás előtti létet?

Akkor már valamennyire öntudatra ébredtünk. Visszatekintve, eléggé könnyű volt az a lét. Mindazonáltal, hogy be voltunk zárva, csak egy közös ellenség volt: mindenki szidta a kommunista pártot. Ilyen értelemben egyszerű volt. Ott volt ez a bezárt rendszer, amit most sokan visszasírnak, vagy újra kezdenek feltalálni, már Amerikában is. Szocialistának kezdik magukat hívni, pedig klasszikust idézve

a létező szocializmus az nem működött, a működő szocializmus pedig nem létezett.

Hatalmas emberi ostobaságnak tartom, hogy valaki errefele kotorásszon. Ki lett próbálva, rengeteg halálos áldozatot követelt, milliók haltak bele a terrorba vagy az éhezésbe mindjárt a Szovjetunió indulásakor.

A nyolcvanas években már óriási volt a rendszerben a feszültség, az embereket zavarta a hatalmas villanykerítés mögötti bezártság.

És ez nem olyan volt, mint a mai kerítés, amit annyian szidnak, az nem arra szolgált, hogy ide ne jöhessen bárki. Az bizony arra, hogy mi ne mehessünk bárhova. Az akkori nem minket védett, hanem minket zárt be, a két funkció között pedig markáns különbség van.

A nyolcvanas évek már túlfeszültek voltak. Benne volt a ki nem mondott remény, éreztük, hogy a rendszert még lehet valameddig húzni, de sokáig már nem.

Talán azt is tapasztalhattuk, hogy akkor nem volt olyan ellentét a szlovák és a magyar között, mint közvetlen a rendszerváltozás után.

Akkor kiszabadultunk, és kiszabadultak az indulatok is.

Azért a feszültség ott volt. Emlékszem, Nyitrán, hazafele menet húsz legény, vasrúddal jött nekünk, és nem azért, mert üzbégül beszéltünk. A rendszerváltozás fölszabadított mindent, a mocskot is felvetette. Eltartott egy ideig, míg a szabályokat újraírták. Nem volt egy jó időszak, nehéz volt átélni.

A kultúrában majdnem bedőlt minden. Hirtelen elkezdett özönleni az, amit eddig nem engedtek. Kelet elkezdte felfedezni a Nyugat kultúráját, és nem kellett neki a sajátja.

Csak hat-nyolc év után jött rá, hogy fontos számára a saját kultúrája. Az akkori legmenőbb keleti zenekarok is nehezen vészelték át ezeket az éveket. De ez a velejárója volt annak, hogy volt egy forradalom. Már ha az volt egyáltalán. Antall József szerint is diszkutábilis, hogy mi is volt a rendszerváltozás. Ahogy a vagyont újraosztották azok, akik addig is a tűznél voltak – innentől ez egy vicc. De mégiscsak szabad ország lettünk. A változás mégsem volt olyan gyors, ahogy azt vártuk, de betagozódtunk ide, oda, amoda. A forradalom mindig nagy műtét, ami után nehéz a felépülés. Azért talán mégsem volt olyan ocsmány, mint más forradalmak utóélete, és itt elég a francia forradalmat feleleveníteni.

Adódik a kérdés, hogy a világzenére való áttérést a kulturális piac lefojtottsága indokolta?

Semmiféle világzenére át nem tértem. Írom a zenét, a világzenében ilyen nincs. Egészen természetesnek tartom viszont, mint általában a zenészeknél, én is mindig nyitott voltam más stílusokra is. Ortodox módon és fanatikusan beleszerettem a magyar népzenébe, azon belül is az erdélyi vonós népzenébe. Megtalált engem ez a zene. Csak azt a tanácsot tudom adni minden zenésznek, hogy olyan zenét játsszon, amilyet akar. Ahogy, nyugodjék, Halmos Béla is elgondolkodott, hogy mi is a különbség egy erdélyi cigányprímás és egy ír rockgitáros között? Alapvetően semmi, a hangszeres zene mind egy tőről fakad – mondta. Mindegy, milyen zene, a lényeg, hogy élő maradjon, és eredeti. Tragikomikus számomra, mikor a DJ azt mondja, hogy tartottam ma egy koncertet.

A Ghymes együttes a Budapest Kongresszusi Központban 2019. március 24-én Forrás: MTI/Mohai Balázs

Elmondható, hogy a stílusváltással a felvidéki magyar zenésznek sikerült elérnie az anyaországi közönséget, és a világ számára is érthetővé vált. Sőt, a magyar gyökerű világzene elfogadhatóvá vált a szlovák közönség számára is, ami nem biztos, hogy autentikus népzenével sikerült volna.

Engem is meglepett a szlovák közönség szeretete, volt példa a kilencvenes évek végén, hogy az echte szlovák magyarul kezdett tanulni. Érezték, hogy ennek a zenének ereje van.

Kérdezték, mi lehet az, amit olyan nagy elánnal kiabál az a gyerek ott, arra is kíváncsiak lennének. Ha csak tízen tanultak meg magyarul, vagy legalább megpróbálták, már megérte.

Járjuk a világot is, de minket itt a Kárpát-medencében elkényeztetnek, értik, amit írok.

Az egy kegyelmi időszak volt a szlovák-magyar kapcsolatokban, hiszen akkor került az MKP a kormányba. A szlovák értelmiség nagyra becsülte a magyarokat, akik segítettek leváltani Meciart. Érdekes, hogy akkor a politika és a ti zenétek is erős kapcsot adott a két együtt élő nemzetnek.

Érdekesek voltunk azért is, mert akkor 12 százalékot fogtunk a parlamenti választásokon. Én azért nevezném áldásos időszaknak, mert a választásokon nem volt kérdés, kire szavazzunk.

Most? Elég az államfőválasztásra nézni. Akkor még nem dívott a fűeffektus – a fű az elhajlik. Nem volt félelem attól, hogy csak nehogy cirkusz legyen. Elég volt képviselőket küldeni a parlamentbe, akik tudták a dolgukat. Ezért volt fontos, hogy egységes volt a képviseletünk, és azt is el tudtuk mondani, hogy

magyar iskolából is lehet valaki miniszter.

De visszatérnék az előző kérdésedre, ahol piacot emlegettél. Piacról nem beszélnék. Soha nem a piacra dolgoztam, mert az más, az az ipar, a zenei ipar. Piackutatást nem végeztem, és soha nem kérdeztem senkitől, hogy mit is csináljak. Mert

soha nem volt zenei értelemben főnököm, így kénytelen voltam azt csinálni, amit akarok.

. És ez nem olyan egyszerű, mert a legkönnyebb az, amikor megmondják, és gurul. De mikor nem mondják meg, akkor neked kell kitalálni, hogy mit csinálj, úgy, hogy guruljon. A közönségtől sem kérdeztem meg, csinálom a magam dolgát, és biztos, hogy ezért is szeretnek.

Szarka Tamás a Ghymes együttes koncertjén a Budapest Kongresszusi Központban 2019. március 24-én Forrás: MTI/Mohai Balázs

Lehet, itt visszajön a beavatottság: megérzed, mit igényel a közönség, összhangba kerülsz velük.

Azt mondják mások, minőségi zenét írok. Üzenem a zenei iparnak, ezt is megéri csinálni. Lehet, hogy szűkebb a piaci réteg, de nagyon lelkes.

Nem biztos, hogy mindig a tömegigényt kell kielégíteni, és nem kell attól félni, hogy jó zenét írjunk, mert megvan a tábora.

Mit jelent számodra az Anonymus? Te is krónikásnak érzed magad?

Mindenki, aki ír, vagy kiáll a színpadra, az krónikás. Aki kiáll 50, vagy 50 ezer, vagy 450 ezer ember elé, az krónikássá válik. Hiszen valamit ír. Ha zenész, akkor kultúrtörténetet. Ha verset, akkor már nem csak azt. Az már irodalom, és a társadalom tudatos vizsgálata. Nem csak ösztön, mint a zenében. Szavakat használ. Innentől nem olyan, hogy írok egy szomorú zenét, vagy egy vidámat. Már nemcsak hangulatot fogalmaz meg, hanem gondolatot. Nem szeretem azt, amikor azt tanácsolják, hogy a közeli eseményekről ne írjunk. Amikor tavaly megölték tőlünk hat kilométerre a fiatal újságírót és menyasszonyát, akkor arról miért ne írtam volna egy dalt? Amúgy sem bírtam volna ki, hogy miért kell ölni azért, mert valakinek valaki kényelmetlen.

Azért öltek, mert úgy gondolták, hogy megengedhetik maguknak. A meciari korok visszatértek, amikor a politika, a titkosszolgálat és a bűnözői körök összejátszottak.

Tavaly követték el a gyilkosságot, és erre válaszoltak a polgárok az államfőválasztás során. Érzik, hogy kell egy kitámasztás a politikai elitnek. Azért 2018-ban, Közép-Európában, amit nyugatabbra sokan keletnek hívnak, ki az, aki ilyesmit el mer követni? Azt érezték, hogy meg lehet tenni, mert védettek, így nincsenek korlátok.

Szerinted következménye lesz annak, hogy életüket adták? Segít Szlovákiának két fiatal halála?

Történt valami. Kimentek az emberek, nyilvánvalóan nem elegen. Biztos, hogy nemhiába haltak meg, és a rendőrségi hírekből látható, hogy valami tisztulás beindult. De miért kellett ehhez két ember halála? Ha valaki lop, csal, hazudik, az mégsem olyan, mint valakinek elvenni az életét, amit már nem lehet visszacsinálni.

Mind a ketten külön pályán is elindultatok. Testvéred, Gyula a régi zenével, te a sajátos stílusoddal. Mi lesz a sorsa a Ghymesnek?

Nálunk minden átmenet lassú volt, évekig tartott. Először megjelent a sok népzene mellett egy dalom, majd ez bővült. Így volt ez a szólópályával is. Gyula imádja a reneszánsz zenét, ami annyira nem fér bele a Ghymesbe. Így ezt elkezdte külön is játszani, majd én is a sajátjaimat. De találkozunk, és együtt is dolgozunk a Ghymesben.

A 35 év olyan érték, amire vigyáznunk kell, hogy megmaradjon.

35 éve zenélnek, pedig az első próbából csak egy rántott sajtozás lett

Két különálló produkció összevonásával, Szarka Tamás és zenekara valamint a Ghymes zenekar fúziójával egy megújult csapat koncertezik március 24-én a Budapesti Kongresszusi Központban. A Ghymes zenekar 35 évének legismertebb dalaival készülnek, ráadásul gyerekkórusos támogatással. Már jóval több mint 3 ezer koncertet adtak a világ 25 országában, most pedig egy kicsit új dologra készülnek a fúzióval.

Szarka Gyula Forrás: Zelkó Csilla

Az a lényeg, hogy a Ghymes sokáig fennmaradjon.

Úgy legyen! Hál' Istennek egy sikeres koncerttel ünnepelhettük a Ghymes 35 éves fennállását, amit több koncert követ az elkövetkező időszakban.

Most a saját zenekarommal szeretném az új szólólemezem kiadását megünnepelni a Nemzeti Színházban, Budapesten, május 25-én,

ahova mindenkit szeretettel várunk. Az új lemez címe valószínűleg az lesz, hogy „Só, só, só...”. A címe az egyik dalból jön – „Só, só, só, a legutolsó...”, földi napomról, halálomról írtam egy pörgős dalt.

Nyugodtabbnak tűnik az életetek, mint volt 10-20 évvel ezelőtt. Továbbra is itt éltek a Felvidéken?

Sokan azt hiszik, hogy már rég Budapestre költöztünk, de erről szó sincs. Én itt, Galántán, lassan harminc éve, és Gyula is. Igaz, ő vett egy szőlészetet a Balaton-felvidéken, és egész nyáron szürcsöli ott a szép kézműves borait, ennek ellenére ő sem tervezi, hogy odaköltözne. Manapság két órán belül leérünk Pestre, persze azzal, hogy nem vagyunk ott, előfordul, hogy kimaradnak rövid tv-interjúk, vagy elcsúszik egy-egy tárgyalás. Látni kell, hogy a zenekar életének kisebb részét képezi a koncertezés, több idő megy a szervezésre, mindarra, ami körülötte van. Van, hogy több napra leköltözök Budapestre, hiszen színházaknak is dolgozom, de aztán hazatalálok. Sokkal kevesebbet vagyok távol otthonról, mint a 90-es években. Kevesebb koncert van, de azok megnőttek, így több idő jut az írásra.

Miket írsz mostanában?

Egyre fontosabbak nekem a zenés színházi darabok. Ezt általában három ember írja, van, aki a darabot, van, aki a verseket, és van, aki a zenét. Hárman veszekszenek, mire összeáll. Nekem sokkal egyszerűbb a dolgom, mert mindhármat én csinálom. Könnyen szólok a szövegírónak, hogy ott döccen a mássalhangzó, légy szíves csinálj valamit, és akkor csinálok valamit. Ezt szeretném folytatni, mert van még pár csodálatos történetem, amit el kellene mondanom. És a sokáig plátói szerelem a színházakkal változott, mert most már ők is viszontszeretnek.

Ha nézem a szereplőidet, több hősödben szintén rád ismerhetünk. Vegyük csak Benyovszkyt, a kalandor-utazót, vagy Dózsát, a lázadót.

Benyovszkynál az volt a szerencsénk, hogy grafomán is volt. Sokszor nem a legdrámaibb élettörténeteket ismerjük meg, hanem azokat, amelyek le vannak írva. Mindent leírt, és hogy annak a fele sem igaz, az már senkit sem érdekel. Persze, tényleg király volt Madagaszkáron. Gyakran jut eszembe róla, hogy hány még az övénél is izgalmasabb történet lehet, csak senki sem írta le.

Szarka Tamás a Ghymes együttes koncertjén a Budapest Kongresszusi Központban 2019. március 24-én Forrás: MTI/Mohai Balázs

Ha a kalandort nem is vállalod, de a lázadót talán igen?

Zenében nyilvánvalóan egyfajta lázadás az, amikor '83-ban a kollégiumban, amikor mindenhol a rockzene dübörgött, mi elkezdtünk fa hangszerekkel, hegedűvel zenélni. Ez egy lázadás, hiszen úgy nézett ki, a kutyának se kell, és megmosolyogtak. Már akkor röhögtek rajtam, amikor kilencévesen végigmentem a falun. Akkor ez vicces volt, önmagában teher volt végigmenni a falun. De alapvetően inkább megfogalmazni akarok valamit.

Akkor marad Anonymus.

Inkább.

Azért még térjünk vissza Benyovszkyra, aki közös hőse a magyaroknak és a szlovákoknak. Visszajöhet az a kegyelmi állapot, amit '98 után tapasztalhattunk?

Remélem, és azt látom, hogy a V4-es együttműködés ebben nagyon sokat segíthet. Vezetői szinten nagyon sok mindenben egyetértés alakult ki. Ez ott is segíthet, ahol eddig nem alakult ki egyetértés. Intenzív beszélgetés folyik, ahol az érdekek felülírhatják a sérelmeket. De nemcsak a vezetőkre kellene ráhagyni ezt, hanem az együttműködést más szintekre is ki kellene terjeszteni. Tavaly mi a rádióban a Pozsonyi Magyar Intézettel közösen szerveztünk egy koncertet cseh, szlovák és lengyel zenész barátainkkal. A zenében is tudunk – szomszéd nemzetek – találkozni.

A szlovákoknak a magyarokkal szembeni viszonyában azt érzem, hogy a legfiatalabbakban is benne van valamilyen szintű hungarofóbia. Ez idővel megoldódhat, de

nem szeretném, ha úgy történne, mint Amerikában az indiánokkal. Ott az indiánok nem fizetnek adót, így kérnek bocsánatot tőlük. Nem véletlenül van az indiánok kezében annyi kaszinó. Nem szeretnék olyan állapotot, hogy Szlovákiában ne kelljen adóznom!

Akkor biztos jók leszünk Szlovákiának, ha marad belőlünk pár ezer, akit mutogatni lehet.

Most még vagyunk közel félmillióan, és a létünk ütközési pontot jelent Szlovákiában. De tenni kell érte, nem kell szégyellnünk nyilvánosan magyarul beszélnünk, ahogy szokják. Pontosan tudjuk, ha társaságban hangosan megszólalsz kínaiul, akár még szimpátiát is keltesz. Ha magyarul, akkor már nem.

De jeleznünk kell, hogy igenis itt voltunk, itt vagyunk, és itt leszünk! Tiszteletet kell ébreszteni először, és abból jöhet a szeretet.

Mikor leszünk igazából szabadok?

Hold se, Nap se szabadok,

Hogyan legyünk mi azok,

szeretetlen szabadok

szeretetlen szabadok.”