Költészet és hihetetlen siker a Nemzeti Színház fesztiválján

A Nemzeti Színházban a Madách Nemzetközi Színházi Találkozón két olyan Csehov-produkció is a műsorba került, a Szerb Nemzeti Színház Ivanov-ja és a moszkvai Vahtangov Színház Ványa bácsi-ja, amelyek jó példái annak, hogy Csehov miért része a jelen színházkultúrájának, és megnézve őket úgy tűnik, hogy ez még jó darabig így is marad.

Csehov hiperrealista szerző is. A saját kora Oroszországának tipikus figurái, fontos problémái jelennek meg a darabjaiban. Minden apró részlet valóságos, például gyakran beszélnek pénzről és pontosan stimmelnek az összegek. Mi közünk nekünk a lassan erodálódó cári Oroszországhoz? Persze joggal tehetjük fel azt a kérdést is, hogy nem mindegy-e, kié lesz az angol korona egy középkori történetben? Shakespeare és Csehov műveit az teszi a művészszínházi világ folyton műsorra tűzött darabjaivá, hogy a pszichológiájuk nagyon erős: 2019-ből is ráismerünk a tipikus figurákra.

Ezen kívül mindkét szerzőnek elemi erejű a költői világlátása, erős szimbólumokkal teszi átélhetővé, hogy milyen összetett, egyszerre örömteli és fájdalmas dolog az élet úgy általában.

A körítés tulajdonképpen mellékes, sőt a hunyt mesterek után maradt darabokról le kell hámozni bizonyos dolgokat, másokat pedig kiiktatni, csak akkor hathatnak frissnek a mai színpadon.

Forrás: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház - jelenet a Ványa bácsiból

Van két legendás magyar Csehov-paródia. Az egyik Alfonzó nevéhez fűződik (Ványadt Ványadtovics Vinyov), a másik pedig Márkus László, Haumann Péter és Körmendy János remeklése a Három nővér főszerepeiben. 1979-ben azt találta ki a tévé, hogy a szilveszteri műsorba minden színház készítsen paródiát az egyik saját előadásáról. A Madách Színházban a paródia miatt le kellett venni a szépen, borongósan megrendezett Három nővér-t a műsorról, mert a nézők egyszerűen szétröhögték az előadásokat, folyton a szilveszteri tévéműsor jutott az eszükbe. Mindkét paródia a mélabú, a merengés, a lassú tempó kifigurázására épül. Remélhetőleg már a közoktatásban sem ezt tanítják Csehovról, és nem veszik el már előre a diákok kedvét, hogy színházban megnézzék a darabjait. Csehov drámáiban szívet szaggató érzelmek tombolnak, vadul küszködik mindenki azzal, hogy megértse a másikat vagy éppen saját magát.

Nem igaz a közhely, hogy Csehov darabjaiban nem változik semmi, mert illúziók omlanak össze nagy robajjal.

Ma már a magas színvonalú Csehov-előadásokban egyáltalán nem leplezik az érzelmeiket a szereplők, iram van, és feszültség. Nem lehetetlen szépen kidolgozott, realisztikus díszletben megvalósítani egy Csehov-előadást, de talán nem véletlen egybeesés, hogy a MITEM szerb és orosz előadása is csak néhány bútort alkalmaz a színpadon, amennyi minimálisan szükséges: az emberi cselekvésekre koncentrálnak.

Forrás: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

Na, de milyen a jó Csehov-színjátszás? Érzésem szerint bulvárosan felfújják a Csehov és Sztanyiszlavszkij közötti konfliktusok jelentőségét. Ez a színháztörténet egyik legnagyszerűbb együttműködése. Csehov darabjaival világhírű lett a Művész Színház, ő pedig egy igazi színtársulat közelében lett nagyszerű drámaíró. Ez nyilván szubjektív, de szerény véleményem szerint időrendben egyre jobb darabokat írt. Belesajdul az ember szíve, hogy negyvennégy évesen halt meg tüdőbajban, hogy mi minden maradt még megíratlan. Az is hátborzongató, hogy jóval korábban az Ivanov-ba beleírt egy figurát, akiről azt mondja az orvosa, hogy a tüdőbaj utolsó stádiumában van, már csak az segíthet valamennyit, ha elutazik a mediterrán klímájú Krím félszigetre. Csehov orvos volt, tisztában volt a saját állapotával, amikor már a Krím félszigeten írta meg a Meggyeskert-et (nyilvánvaló, hogy végig meggyről, meggyfákról beszélnek a darabban, sose késő semmilyen hibát kijavítani). Állítólag Sztanyiszlavszkij az előadásokban Csehov szerint túlságosan elnéző volt a szereplőkkel, túlságosan hagyta azonosulni velük a közönséget. Nem voltunk ott, nem tudhatjuk, hogy ez pontosan mit jelentett.

Az utóbbi évtizedekben egyre keményebb Csehov-előadások születnek, talán a szerzőt is elégedettséggel töltené el, hogy egyre nagyobb szerephez jut az ő könyörtelen humora.

Tényleg az övé, ott van benne a szövegben. Az idei MITEM két Csehov-előadása nem megy szembe az eredeti szöveggel, nagyon pontosan értelmezi azt, csak tényleg részvétlenebb a figurákkal, ettől aztán érvényesülni tud a humor.

Forrás: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

Rimas Tuminas rendezése egyenesen bohóctréfákat tartalmaz, nem is keveset. A Ványa bácsi-t is virtuóz módon vitte színre, ahogy kulcsot talált már más darabokhoz sokkal hálátlanabb feladatok esetében is. Az eddigi hat MITEM-ből négyre hívták meg Rimas Tuminas egy-egy rendezését, de ebben semmi túlzás nincsen. Ezek világhírű produkciók, járják a fesztiválokat, sokfelé vendégszerepelnek. Peter Brook két előadása volt látható annak idején Budapesten (a Lear király és a Szentivánéji álom, évtizednyi különbséggel), sokan életük fontos eseményeként emlegetik, hogy ezeket láthatták. Szerintem meg az a kérdés, hogy miért nem lehetett látni sokkal több produkciót Peter Brooktól és más elsőrangú rendezőktől.

Rimas Tuminas és más nagy rendezők esetében nem fordulhat elő, hogy túl sok előadásuk jusson el Budapestre.

Rimas Tuminas litván, tanult Vilniusban és Moszkvában is, a mai napig dolgozik mindkét városban. 2007 óta a moszkvai Vahtangov Színház művészeti vezetője. Munkája nyomán megnőtt a szakmai tekintélye a Sztanyiszlavszkij kiemelkedő képességű, fájdalmasan fiatalon meghalt rendezőtanítványáról elnevezett színháznak.

Forrás: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház - Ványa bácsi

Az 1952-es születésű Tuminas még 1997-ben vitte színre Lermontov Álarcosbál című darabját. Erről nem mondhatjuk, hogy lépten-nyomon játszanák a világ színházai, és hogy a drámairodalom egyik ékköve lenne. Tuminas mégis olyan előadást rendezett belőle, hogy huszonkét éve műsoron van, Budapesten 2014-ben járt, ez év júniusában például New Yorkban és Bostonban vendégszerepel. Rimas Tuminas már elég régen ráérzett arra az egyensúlyra, hogy szuggesztív, szürreálisba hajló látványvilágot teremt, de ez nem nyomja agyon a színészt, hanem segíti, pontos kereteket ad a munkájához. Lépten-nyomon találkozni egy súlyos téveszmével, amely szembeállítja egymással az úgynevezett látványszínházat és az úgynevezett szövegszínházat (vagy pszichologizálót).

Egyszer tőlem másfél méterre egy román rendező kisebb dührohamot kapott, amikor valaki okoskodva látványszínháznak nevezte az előadását.

Arról beszélt, hogy milyen könnyen született meg a szuggesztív látvány, és hogy mennyit dolgozott a színészi alakítások finomhangolásán. Úgy értette, hogy a megjegyzés arra való célzás, hogy nem elég jók a színészei. Sértésnek vette az önállótlan magyar színháztudor mondatát, akit arra idomítottak, hogy a román színház „köztudottan” látványközpontú. Persze, a bölcsészkaron, de nem a színházban. Naná, hogy a legerősebb látványt akarjuk. Naná, hogy úgy játsszon minden színész, mint egy félisten. Aki nem így áll neki, az bele se kezdjen egy előadás színrevitelébe.

Forrás: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

Minden előadást önmagában kell értékelni. Azonban elkerülhetetlen, hogy színházzal foglalkozó ember a klasszikus drámákat sokszor lássa. Láttam már szerte szét a világban Ványi bácsi-előadásokat, köztük kitűnőeket is, de Rimas Tuminas rendezése több dologban is „leg”.

Azt nem mondom, hogy a legjobb, mert ezt nem lehet kilóra mérni – de csodálatos.

Ványa bácsi és Asztrov doktor páros jelenete számomra a barátság kivételes erejű művészi ábrázolása, erre a jelenetre több előadásból is egész életemben emlékezni fogok. Ebben az előadásban a színészek bizalmas közelségbe kerülnek, egy injekciót ad be Asztrov a barátjának. Persze ötletei mindenkinek vannak, el is kell tudni játszani, ami a két ember között történik.

Forrás: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

Az egyik „leg”, hogy ilyen vicces Ványát én még soha nem láttam. Szergej Makoveckij Anyegint játssza a Vahtangov Színház produkciójának egyik szereposztásában (ez is járt már a MITEM-en), ugyanakkor Molière komédiájában, A képzelt beteg-ben pedig a címszerepet. Ványát inkább komikusként közelíti meg. A csehovi szöveg tele van olyan mondatokkal, hogy Ványa bácsi (egyébként ez is sután hangzik magyarul, de itt nincs jobb megoldás, mint a Meggyeskert-nél) gyerekesen viselkedik, idétlenkedik, fegyelmezetlen, sőt egy pojáca. Ennek ellenére némi méltóságot szoktak neki engedélyezni. Viszont Szergej Makoveckij elveszi ezt a méltóságot: bohóckodik, tényleg olyan, mint egy rosszalkodó gyerek. Huszonöt évig volt balek. Bármelyik nap bármelyik percében kitörhetett volna belőle, sőt most is kitörhetne, de nem teszi. Mit sajnáljunk rajta? Szergej Makoveckij bátran veszi viccesre és undokra a figurát, minden szentimentalizmust elkerül. Ezzel a könyörtelenséggel azt éri el, hogy nem Ványa bácsinak mint szereplőnek a gyengesége kerül a fókuszba, hanem az általános emberi gyengeség. Ványa jellemével kapcsolatban nem merülnek fel kérdések,

dehogy lehetett volna ő egy új Dosztojevszkij, ahogy állítja, ő csak egy idegesítő lúzer, de még így sem lehet rá igazán haragudni.

Ül a néző, és beléhasít, hogy hát ez én vagyok! Hányszor viselkedünk úgy, hogy rögtön megbánjuk? Hányszor nem állunk ki a magunk igaza mellett? A többi szereplővel ugyanilyen könyörtelen az előadás. Csehov jeleneteiben bizalmas helyzetekben megnyílva vagy tűnődő monológokban, esetleg érzelmileg kitörésekben foglalja össze mindenki az élettörténetét, és mondja ki maga felett az ítéletet: nem volt ereje kihasználni a lehetőségeket, amiket az élet nyújtott neki. A Vahtangov Színház előadásában ezek a csehovi szövegek a közönség felé fordulva, sokszor higgadtan hangzanak el. Ezzel is megpiszkálják a nézőtér biztonságos sötétjében megbújó közönség lelkét: na, és veled mi újság? Elégedett vagy az életeddel? Mindent megtettél, amit lehetett volna? Mások áldozatának gondolod magad, vagy pedig képes vagy szembenézni a saját gyengeségeddel?

Forrás: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

A Ványa bácsi előadásaiban Szonya pozitív szereplő szokott lenni, aki mindenkinek jót akar, és nagyon szenved. Csúnyának mondja magát, amit lehet úgy rendezni, hogy tényleg az, vagy csak úgy érzi. Marija Bergyinszkih egy olyan hervasztóan kinéző szürke kardigánt visel, hogy az teljesen elfed minden nőiességet. De nem ez a „leg” ebben az alakításban. A Ványa bácsi is már egy tíz éve műsoron lévő produkció, a premieren a friss diplomás Marija Bergyinszkih nagy sikert aratott Szonya szerepében. Az egyáltalán nem csúnya és kiválóan teljesítő színésznőnek kislányos alkata van, még 2019-ben sem néz ki többnek mondjuk tizenkét évesnél.

Lehetséges, hogy ez a pályáján nem mindig előny, de teljesen egyedi Szonyát tudott teremteni, és ez átrendezni a darabban a viszonyokat.

A kezdőképben megjelenik Asztrov doktor valószínűtlenül magas alakja kalapban, majdnem földig érő kabátban: akár egy westernfilm szereplője, csak orvosi táska van a kezében. Egy pillanatra azt hiszem, régi ismerőst üdvözölhetek. A tavalyi MITEM-en a Vahtangov Színház Szophoklész Oidipusz király-ával szerepelt. Az ókori görög tragédiákat és komédiákat inkább csak kötelességtudatból játsszák a színházak. Nagyon messze van tőlünk az a színházi kultúra, amelyben keletkeztek, és sok háttérismeret kellene, hogy mindent megértsünk velük kapcsolatban. Maguk a történetek persze erősek, ezért is írtak belőlük számos modern darabot. Rimas Tuminas Szophoklész eredeti művének rugaszkodott neki, és sikerült a nézőt megérintő, végig átélhető előadást létrehoznia, elsősorban a főszereplőnek, Viktor Dobronvavovnak köszönhetően, aki egy nagyszerű emberpéldány megrendítő bukását jelenítette meg. Egy pillanatra azt hittem, hogy ő lesz Asztrov, de aztán kiderült, hogy a Vahtangov Színháznak két színésze is van, aki szálfatermetű, de fizikai adottságai a mozgását nem teszik darabossá, hanem bravúrosan mozgó, érzékenyen játszó színészek mindketten. Vlagyimir Vdovicsenkov játssza Asztrovot, és míg más előadásokban tulajdonképpen Szonyával egymásra is találhatnának, itt maximum örökbe fogadhatná a doktor a kislányt. Szonya nemcsak jó szándékú, hanem oktondi módon naiv is. A szíve viszi előre a kis fruskát a szélvészszerű ámokfutásaiban.

Forrás: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

Szintén nem láttam még olyan alakítást, amely ennyit hozott volna ki Tyelegin, a házban szánalomból megtűrt rokon szerepéből. Jurij Kraszkov Chaplin-ihlette, burleszkfilmekbe illő figurája lépten-nyomon magára vonja a figyelmet. A dada szerepében, Ljubov Kornyevánál viszont éppen nem a technikai bravúrokon van a hangsúly,

hanem az elképesztő sűrűségű színészi jelenléten.

Más Ványa bácsi-előadásokban annyit láttam, hogy a dada csitítólag közbe-közbeszól, Ljubov Kornyeva viszont egy olyan bölcs embert jelenít meg, aki már számot vetett mindennel, és személyében jelen van valaki, aki példa rá, hogy így is lehet élni, nemcsak vergődve. A hipochonder professzor szerepében Jurij Slikov is bohóctréfát ad elő egy vicces hálóingben, mire jön a dada, és szakszerű csontkovács fogásokkal megoldja a helyzetet.

Forrás: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

Ahogy Rimas Tuminas a szürreális látvánnyal sem arra törekszik, hogy öncélúan bizarr legyen, hanem a minél pontosabb színházi fogalmazás érdekében hol extrém, hol szimpla megoldásokat választ, ugyanígy megy el a határáig vagy azon is túl a mozgásszínháznak. Ha a helyzet úgy erős, hogy a színész ül egy széken, akkor Tuminas nem gimnasztikáztatja csak azért, hogy „furcsa” legyen. Viszont ha van rá érzelmi fedezet, akkor a szereplők felállnak az asztal tetejére vagy lefekszenek a földre, sőt, ennél még extrémebb dolgokat is csinálnak.

Egész testből játszik mindenki, nem formai koncepció mondjuk a kontakttáncra emlékeztető elemek bevonása, hanem minden a minél erősebb hatást és a minél egyszerűbb, tisztább értelmezést szolgálja.

A realitástól elszakadó mozdulatok időnként falsnak is tűntek az előadásban, jellemzően azokon a helyeken, ahol a színésznek most éppen nem sikerült a kellő érzelmi hőfokot megteremtenie. A játék nagy részét azonban inkább a bravúrok tették ki. Csehov beleírt a darabba egy virágcsokrot: Jelenának szedi Ványa bácsi, amikor viszont intim helyzetben találja Asztrovval, akkor földhöz vágja. A Vahtangov Színház előadásában Ványa annyira megdöbben, hogy csak görcsösen markolja tovább a csokrot, el is feledkezik róla, hogy a kezében van. Utána vándorútra indul a virágcsokor, több szereplőnek is van vele valamilyen viszonya: ötletparádé egyetlen kellékre. Így lesz játékos is a sok tekintetben könyörtelen világképet felvázoló előadás.

Forrás: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház

Hosszasan lehetne még méltatni, hogy Rimas Tuminas milyen magas szinten vezeti a színészeket, hogyan bánik a térrel, hogyan hoz be éppen csak annyi kelléket, amennyit aztán maximálisan ki is használ. Felesleges ragozni: mindent tud. Remélhetőleg további előadásai is vendégszerepelnek majd Budapesten. Van azonban még egy érdekes vonatkozás: Tuminas magától értetődően nagyszínpadon dolgozik. Számos dolog vezetett oda, hogy az értékes művészszínházi előadások jelentős része stúdiótérben születik (például a film hatása, ahol közel van a kamera). A színházi fesztiválok esetében ez azzal a kínos következménnyel jár, hogy itt van a városban, végre elhozták az értékes produkciót, de kis nézőterére nagyon nehéz bejutni.

Rimas Tuminas nem húzódott vissza a stúdió világába, magától értetődően nagyszínpadi előadásokat hoz létre.

Ha ekkora a tér, hát ekkorában komponál magabiztosan. Az előadást figyelő, talányos kőoroszlánnal megoldja, hogy mélysége is legyen a játéktérnek. A színészi játék az előadásaiban pedig kényes egyensúlyt talál elemeltség és pszichológiai hitel között: erre jó példa, hogy felindultságukban a szereplők a színpad mélységét használják, fel-alá róva a métereket a rivaldára merőlegesen.

Kattintás után a Szerb Nemzeti Színház Ivanov című előadásáról olvashat.