Hóviharban

2019.04.29. 09:09

A Nemzeti Színház fesztiváljának, a MITEM-nek volt a vendége Slava Polunyin világhírű bohócshow-ja - ami persze nem egyszerű bohócshow, hanem szívszorító, gyönyörű, költői színház.

Maui szigetének lakói (Hawaii egy része) valami hihetetlenre ébredtek idén februárban. Havazott. Ilyesmi még soha nem történt ott, legalábbis emberemlékezet óta senki nem látott még havat Mauin. Hawaii más részein, például a Nagy Szigeten néha előfordul havazás, de Mauit valamiért elkerülik a hófellegek. Vagyis, a kisgyerekek és egyáltalán, azok a felnőttek, akik egész életüket Mauin töltötték, és mondjuk még a szomszédos szigetekre sem látogattak el (vagy nem akkor, amikor ott havazott), életükben először láttak havat. És nem is keveset, a beszámolók „ítéletidőről" szóltak, a helyi vulkán körüli nemzeti parkot lezárták, a fákat, házakat, utakat, ha nem is méteres, de több centis hó borította, és ez óriási gondot okozott egy szigeten, ahol érthetően nem tudják, mi az a téli gumi.

Forrás: Nemzeti Színház

Ennek ellenére az emberek reakciói magukért beszéltek, vagyis inkább sikongattak, kiabáltak és hahotáztak. És az internetre feltöltött videók tanúsága szerint korántsem csak a gyerekek bolondultak meg, amikor a fehér hópelyhek hullani kezdtek, sőt. A felnőttek még náluk is hangosabban és fékevesztettebben reagáltak, hiszen ők tudták, hogy most valami különlegest tapasztalnak. Ez őrület, ez elképesztő, ez csoda! Ilyesmit kurjongattak két nevetésroham és örült fel-alá rohangálás (vagy autózás) között. Amint eluralkodott rajtuk a totális eufória, olyanok lettek, mint a gyerekek.

Gyerekké tenni a nézőket újra, ez a kimondott célja Slava Polunyin világhírű előadásának, a Slava's Snowshow-nak, már a cím is nyelvtörőt vagy gyerekmondókát idézhet fel (magyarul Slava Hóshowja). És nem is egy oka van annak, hogy éppen a hó, hogy a világ egyik legnagyobb bohóca a hópelyhekkel akarja visszaröpíteni az embereket a gyerekkorukba.

Slava's SnowshowForrás: Nemzeti Színház

Először is, mert a hó mindenki számára a gyerekkort idézi. Bezzeg gyerekkoromban mekkora havazások voltak, mondogatja mindenki, és bár sajnos Európában valóban egyre ritkább a hó látványa, ahogy eltűnőben a tél – ki tudja, lehet, hogy egy nap egész Európa egyetlen hatalmas Maui lesz ebből a szempontból –, azért az feltűnő, hogy nemcsak apám, de nagyapám is mindig ezt sóhajtozta, pedig az ő gyerekkoruk ilyen szempontból még nemigen különbözhetett.

Gyanítható, hogy a felnőtt ember számára már nem tud úgy havazni, mint gyerekkorában. Mert ha meglátja a friss havat, örülni akkor sem igazán tud, mert leginkább az akadályt látja, a lapátolást, eldugult ereszcsatornákat és bedugult utakat, a nehezen megmászható emelkedőket és csúszós lejtőket. Ugyanakkor mégis a hó az, ami leginkább ki tudja hozni a felnőttből is a gyereket – pláne, ha van gyereke, aki ebben segít –, és talán mégis elmosolyodik a sűrű havazásban, hógolyócsatákra és kövér hóemberekre gondol. Jó esetben a végén már a boldogságtól kiabálva hempereg majd a hóban.

Forrás: nemzetiszinhaz.hu

De a felnőtt alapvetően a problémákat látja, és nem a csodát. Más a perspektívája, mint a gyereknek, nemcsak fizikálisan – amitől az ember elképedve kóvályog gyerekkora helyszínein, hogy minden mennyivel kisebb, mint ahogyan emlékezett –, hanem lelkileg is. Érthető. Nehéz önfeledten örülni a hónak, ha muszáj másfél órát lapátolni. Ebből a kényszerek szülte, mindennapos és rutinná vált nézőpontból akarja kimozdítani Slava és társulata a nézőket. Hogy a végén kezdjük: sikerül nekik.

És nemcsak azokat, akik pusztán attól a ténytől, hogy cirkuszban vannak és bohócokat látnak, már úgy érzik, nevetniük és tapsolniuk kell, hanem azokat is, akikben óriási az ellenállás. Akik nem szeretnek, és nem tudnak könnyen kimozdulni a megszokott, merev álláspontjukból, akiket inkább feszélyez a körülöttük huhogó tömeg. Részben azért, mert érzik, hogy az ő viselkedésük meg hazug. Azért olyan állazák, mert cirkuszban vannak és bohócokat látnak, és tudják, hogy így kell viselkedni. Nem őszinték, megint csak egy elvárásnak felelnek meg. És valóban, mennyire hiteles, hogy a kezdés utáni tizedik másodpercben egy felnőtt ember visítozni kezd, mert betipeg egy bohóc és kettőt ránt a festett szemöldökén?

Slava nem is ezt akarja. Ő – erről sok interjút adott – azt akarja, hogy nézői azt a szabadságot és boldogságot éljék át, ami a gyerekkor sajátja. És ehhez bohócokra van szükség, mert szerinte a bohócok a gyerekeknek a felnőttek világába küldött követei. Elsősorban ezért lett bohóc – meg persze nem mellesleg pantomimes és nyilván nagy színész, ahogy a társulatának minden tagja. És ezért tartják az előadásait cirkuszban, ami egyáltalán nem logikus, mert, ahogy mondta, amikor a cirkuszban a technika vált a legfontosabbá, a bohócok fokozatosan kiszorultak onnan, és kénytelenek voltak ott helyet találni maguknak, ahol tudtak – elsősorban a színházakban.

Nem kellett messzire menniük, porond és színpad között mindig volt átjárás. Legutóbb a múlt század – a huszadik – kezdete óta, amikor először gondolták úgy nagy színházújítók, hogy ez a háromoldalú dobozban ágálás és szövegfelmondás, ez nem színház. Nem szabad, hogy ez legyen. És ha az ember kinyitja a doboz három oldalát, egy akár körbeülhető téren találja magát a nézők között – ha tetszik, a porondon. Akár Rómában az ókorban, vagy még korábban, amikor a görög amfiteátrum volt a színház, és ha éppen Taorminában, akkor úgy építették, hogy a háttér a gyakran füstölő Vezúv és a tenger legyen. Grotowski, Barba és a többi forradalmi színházcsináló nemcsak az ókori és a távol-keleti rítusok, hanem a cirkusz felé is fordult. Utóbbinak volt egy előadása, az Anabasis, amely egy utcai parádé, egy felvonulás, gólyalábasokkal és akrobata mutatványokkal. A kísérleti produkció célja az volt, olvasható az Odin Teatret honlapján, hogy kiaknázzák a hagyományos színész-néző szembenállásban rejlő lehetőséget – és persze közben fel is számolják. Mert éppen ez, a szereplő és a közönség másféle viszonya izgatta és vonzotta Eugenio Barbát (a nagy művészt idén is meghívta Vidnyánszky Attila a MITEM-re) és követőit.

Ezért lehetett a Nemzeti Színház mostanra európai hírű és rangú nemzetközi színházi találkozójának megnyitója ez a show, amely éppen nem arról szól, hogy kimázolt bohócok kirángatják egymás alól a széket, konfettivel öntik egymást nyakon vödörből és labdákkal zsonglőrködnek. Pedig akár ez is lehet a látszat, hiszen a sok kis jelenet egyikében a bohóc folyton leesik egy ferde székről; konfettivel nemhogy egymást, de a fináléban a nézőteret is úgy megszórják, hogy látni nem lehet, aztán jönnek a labdák. De mekkorák.

Forrás: Nemzeti Színház

A hófehér, speciális kis papírfecnik millióit egy óriási, repülőgép-hajtóműre emlékeztető ventilátor fújja akkora erővel a nézőkre, hogy képtelenség szembe nézni vele, mindenki lehatja a fejét vagy eltakarja az arcát, és ujjai résén át lesi, hogy mégis mi történik a színpadon, de nem látja, mert ott ekkor kb. százezer wattnyi reflektort kapcsolnak fel. Az ember pontosan úgy érzi magát, mint egy hóviharban. A kavaró hópelyhek szinte a nullára szűkítik a perspektívát: a távlat megszűnik, csak a legközelebbi dolgokat lehet látni, azokat viszont felnagyítva, kiemelve a megszokott és mindent összemosó háttérből. És aki elveszíti a tájékozódási pontokat, joggal érzi elveszettnek saját magát.

Amikor vége, és a tömeg hitetlenkedve kapkod levegő után, és könnyezve, hunyorogva újra látni próbál, a színészek – bohócok – kijönnek meghajolni. Ez nem lehet a vége, gondoltam, egy sima meghajlás, még ha őrjöngő taps is van percekig. Nem is volt vége, mert szétnyílt a nagyon egyszerű háttérfal, és kigördült egy embernél jóval nagyobb, narancssárga labda, és a színpad széle felé gurult, és nem állt meg, kigurult az emberek feje fölé, akik megint csak nem hitték el, hogy ez történik, de muszáj volt tovább görgetniük a labdát, már csak azért is, mert újabb óriáslabdák jöttek, és még sok, kisebb – vagyis csak olyan méteres – lufi is. Labdázzatok, gyerekek. És ekkor már az is boldogan bokszolt bele a repdeső labdákba, aki két órával korábban még karót nyelve fanyalgott, hogy mi ez a marhaság. A bohócok már régen eltűntek, de a nézők még maradtak, labdáztak, és felszedték a fehér konfettit, és visítozva egymásra szórták. És mindenki, de tényleg mindenki boldog volt. Vagyis megtörtént a csoda.

Vonaton

De addigra a nézők már nagy utat tettek meg. Elsősorban vonaton. Még sötét van, még el sem kezdődött, de már egy ideje vonatzakatolást és -füttyöt lehet hallani. Pedig a jelenetek közül igazából csak egynek van köze a vonathoz, annak is csak annyiban, hogy a bohóc feltehetően egy vonathoz siet hatalmas kofferjével, és a vonatút előtt búcsúzik valakitől – konkrétan és átvitt értelemben is saját magától, de erről majd később. Igaz, egyszer egy bohóc gőzmozdonyként füstölő cilinderrel a fején siet át a színen, egy másik pedig három kicsi, világító ablakú házat húz maga után, miközben hallani a zakatolást. Ez a két kis közjáték és a hangok viszont mintha mégiscsak azt a bizonyos búcsújelenetet készítenék elő.

Persze a vonat, mint motívum megint egymaga többfelé vezet – leginkább Oroszországba. Nemcsak Anna Karenina miatt, de ott a Transzszibériai Vasút, ez a majdnem 9300 kilométernyi sín, a világon a leghosszabb, Moszkvától a Csendes-óceán partjáig, Európától Ázsia távol-keleti széléig. Szibérián át – nyilván valóságos hóförgetegeken keresztül.

És ha a hó és a vonat összekapcsolódik Oroszország képzetében, legalább annyira idézi mindkettő a gyerekkort is. Slava számára, aki ott született, mindenképpen. De melyik kisfiú ne kapott volna karácsonyra kisvasutat? És hány férfi őrzi meg magában ezt a gyerekkori szenvedélyt a vonatok iránt, amely aztán szobányi terepasztalok éveken át tartó építgetésében talál menedéket?

Forrás: Nemzeti Színház

Másfelől az utazás, amelyről a gyerek a karácsonyfa körül futó kisvonatot nézve álmodozik, a felnőtt ember számára valami olyasmit biztosít, ami nagyon hasonlít a gyerekkorra. Az utazás kizökkent – a vonat, ha váltóhoz ér, szó szerint – a hétköznapokból, a saját életből, elszökik az ember a saját élete elől, hogy kicsit másként éljen, és mivel nem kell dolgozni, sem takarítani és főzni, kicsit olyan, mint gyerekkorban. Semmit nem kell, sokszor nem is lehet csinálni, amit otthon, és mindenfélét lehet, amit otthon nem lehet vagy szabad. Az ember idegen az idegenek között, ahogy idegen a hely, a táj is – mindent fel kell fedezni. Persze, aki akar, már régóta bérelhet apartmant, konyhával, és az Airbnb elterjedése óta óriási divat beköltözni egy másik lakásba, és úgy élni, mintha... És ez a lényeg, az ember főzhet, előtte kimehet a helyi piacra bevásárolni, elmehet moziba vagy színházba, és kivasalhatja előtte az idegen szekrényből elővett ruháját, de ez éppen nem mond ellent az újdonság és a másság varázsának. Mert így még tökéletesebb az illúzió, hogy az ember – más, mint addig. Egy másik életet él. Vagyis – akaratlanul, netán öntudatlanul – játszik. Azt játssza, hogy ő nem az, aki, hanem valaki más.

A Slava Polunyin vonatára felszálló nézőknek tehát a gyerekkor a végállomás. Ám oda azért nehezebb eljutni, mint Vlagyivosztokba, nem elég hozzá felidézni a kisvasutat. Slava és bohócai ezért, akárcsak a már említett színházújítók, igyekeznek bevonni a nézőket abba a játékba, ami a színpadon történik. Mert ha valakinek meg lehet és meg is kell bocsátani azt a szelíd erőszakosságot, amellyel játszani hív, az a bohóc, vagyis a gyerek.

Forrás: Eöri Szabó Zsolt/nemzetiszinhaz.hu

Kétféle bohóc csábít játékra, a Sárga Bohóc, aki kócos hajával, kanárisárga, pizsamaszerű kezeslábasában, ahogy apró léptekkel topog és tipeg fel és alá, kicsit madárra is emlékeztet, de valójában ő: a gyerek. A gyerek, aki saját magával is elbeszélget két hatalmas, színes telefonkészüléken, akinek a normális méretű bőrönd is valóságos szekrény, és akinek egy ágykeret, egy partvis és egy függönydarab éppen elég, hogy óceánjáró vitorlásán Vangelis híres zenéjére elinduljon felfedezni az Újvilágot. És akit talán létező, talán nem is létező játszótársak vesznek körül: a Zöld Bohócok.

Ők sokan vannak, bokáig érő lódenkabátjukban, az emberi lábfejnél sokszorosan nagyobb fekete bohóccipőjükben, hosszú sáljaikkal és két oldalra jó méterre kiálló, propellerszerű kalapjukkal egyszerre hasonlítanak nyúlra és békára is. Folyamatosan heccelik, bosszantják és kergetik egymást a Sárgával – ahogy a gyerekek.

És ezt a cukkolást terjesztik ki fokozatosan a nézőkre is. Először csak úgy, ahogy a bohócok szokták: kinéznek, kikacsintanak rájuk. Kibeszélni nem tudnak, mert szavak nem hangzanak el az előadásban. Slava a mondanivalóját mélyebb, zsigeribb közvetítő eszközökre bízza, mint a félreérthető beszéd, az esetlegesen kimondott szavak.

A következő lépcsőfok, hogy a bohócok kicsit lelocsolják a nézőket is, nemcsak egymást. Meg kicsit rájuk sepergetik, az első sorokat teljesen beterítve, azt a hópiheáradatot, amely először csak a színpadot önti el. Aztán, amikor a már említett seprűvel a Sárga egy kis pókhálót akar lesöprögetni a díszletfal széléről, kiderül, hogy nem is olyan kicsi az a pókháló, és egyre jobban belegabalyodik, ahogy már a bohócok szoktak. De aztán a Zöldek kimennek a nézők közé, és húzzák a hálót, amely egyre tágul, és végül beborítja az egész földszintet, és a nézőknek segíteni kell tovább húzni hátrafelé. És ekkor egyetlen pókfonálon belendül a színpadra egy óriási pók.

Fokozatosság és túlzás, ezek a módszer kulcsszavai. Mert előbb csak a pókháló terít be mindent, aztán a Zöldek, szakadt esernyőjük hegyére húzott palackokból a fél nézőteret eláztatják, ahogy ide-oda mászkálnak a székek támláin, és néhány néző ölébe bele is esnek. És mit lehet tenni? Muszáj jó képet vágni az elázott ruhákhoz, felhőként szálló konfettihez, és nem lehet nevetés nélkül nézni ezt a szerencsétlen csetlés-botlást, a szomorú bocsánatkérést, ahogy néhány néző fejéről az oly sok mindenre szolgáló seprűvel lesöpörgetik a konfettizáport. A második óra végére a legmerevebb néző ellenállása is elolvad, mint a kandallókürtőbe tévedt hópihék.

Valahogy úgy, ahogy az Oscar Mazerath dobját hallgató vendégek a Hagymapincében – nem, ez nem a Hagymahántás közben, hanem A bádogdob jelenete – hirtelen ismét gyerekek lesznek. Elvarázsolja őket a törpe Oscar, aki óvodás dalocskákkal dobolja vissza őket sok tíz évvel korábbra. De – és ebben is igaza van Slava Polunyinnak, aki azt mondja, a bohócainak boldog és gyermeki lelkű embereknek kell lenniük – először saját magát dobolja vissza hároméves korába. „Visszadoboltam magam a múltba, úgy doboltam el a világot, ahogy egy hároméves látja." (Szíjgyártó László fordítása.) Ezután már gyerekjáték (bocsánat) magával vinni a többieket, akik, mintha megbabonázták volna őket, vagy mint akik transzba estek, akarat nélkül követték és engedelmeskedtek neki, a végén pedig, a dob utasítására összepisilték magukat. Mégis más ez, mint Mario esete Cipollával, mert Oscar nem leigázni és uralkodni akar, hanem felszabadítani.

Nem tudom, hány színész alakította aznap este a Sárga Bohócot. Nehéz megállapítani a smink, a maszk miatt. De mintha az arctalanság is hozzátartozna a felszabadítás élményéhez: a bohócok bármit megtehetnek, mert azonosíthatatlanok. Az arcot, az egyéniséget nem látni a vastag festékréteg, a hagyományos, festett arcvonások alatt. Mint egy barokk drámában, amelynek a szereplői olyan emberek, akik minden pillanatban valamilyen szerepet játszanak. Viszont ha álarcosbálba mennek és eltakarják az arcukat, akkor végre nem kell alakoskodniuk, önmaguk lehetnek.

Forrás: Eöri Szabó Zsolt/nemzetiszinhaz.hu
Előző
  • 1
  • 2
Következő