Hóviharban

2019.04.29. 09:09

Fények az ablakban

A Sárga Bohóc hatalmas bőröndöt cipelve tipeg át a színpadon. Akkora, hogy a hónaljáig ér, csoda, hogy fel tudja emelni. Vonatfütty hallatszik, órájára néz, kétszer olyan sebesen kezd tipegni, de nem halad gyorsabban, mint addig. A nézőtéren nevetés. Aztán leteszi a bőröndöt, kabátot húz elő belőle, ráadja egy, a középen árválkodó fogasra, a kabátot kalap követi. A Sárga Bohóc megsimogatja a kabátot, lesöpörgeti, egyik karja közben belecsusszan a szövetujjba – és a kabát életre kel. Simogatja a Bohóc arcát, hátát, magához öleli, láthatóan mindkettőjüket lesújtja az elválás fájdalma. Mert aki elutazik, valamit ott kell hagyjon. Vagy valakit.

De a Sárga Bohóc végeredményben csak az önmagától való elválást siratja: bár a színész játéka olyan mesteri, hogy az illúzió tökéletes, a néző szinte elhiszi, hogy két embert lát. De csak szinte, azért a jelenet úgy van megkomponálva, mint egy három dimenziós kép vagy hologram – az ember látja a tér mélységét, de azért tudja, hogy amit néz, az valójában sík papír- vagy műanyaglap. Vagyis, bár két embert látunk, azért tudjuk, hogy csak egy van ott.

Forrás: AFP/Sputnik/RIA Novosti/Vyatkin Vladimir

De ha a Sárga Bohóc önmagától búcsúzik, akkor csak egyetlen útra indulhat, a végsőre. Talán túlzásnak vagy abszurdnak tűnhet egy alapvetően humoros és a nézők boldogságát célzó előadás kapcsán a halálról beszélni, csakhogy maga Slava idézi egy helyütt Gogol mondását, hogy az orosz humor könnyeken át történő nevetés – és mint ilyen, nem áll messze a magyar mentalitástól, amely a közhely szerint „sírva vigad". És azt is mondja a Hóshow-ról, hogy szándéka volt olyan örök témákat felvetni, amelyek minden embert érintenek, mint az életöröm, a barátság, de éppen így a magány és a halál.

Mert a hó csillogó kristályai varázsos szépségük, tisztaságuk ellenére félelmetesek és halálosak is lehetnek, erről is szól a végén a hóvihar. Meg persze arról is, hogy ha kint havazás tombol, akkor még jobban élvezi az ember, ha bent lehet, egy ház védettségében és melegében.

Mondjuk azok közül a házak közül az egyikben, amelyiket, ahogy már mondtam, az egyik Zöld Bohóc áthúz a színen, mint furcsa vonatot. A sárgán világító ablakkockák mindenkiben az otthon, a biztonság és a melegség iránti nosztalgikus vágyat keltik fel (Freud szimbolikájában minden, ami kis, zárt tér, ház, szoba, vagy akár egy kocka, az első és legtökéletesebb védettségre, az anyai méhre utal). És persze a vágyba mindig vegyül egy kis fájdalom, hiszen vágyni olyasmire lehet csak, ami még nem a miénk. És a legjobban olyasvalamire, ami talán sohasem lesz az.

Ezért fakad sírva Alessandro Baricco City című regényében a főszereplő nő, akit kislány korában elvisznek az Ideális Ház Vásárra. Nézi a tökéletesen, még élő szereplőkkel is berendezett házakat, amelyek persze mégiscsak díszletek, hatalmas babaházak, és előtör belőle valami elfojthatatlan szomorúság. „Valamiféle nyilalló, fájdalmas csoda volt. ... Ahhoz hasonlít egy kicsit, mint amikor a kis, játék villanyvonatokat nézi az ember... valami olyasmi ez, mintha, végérvényesen és menthetetlenül, elveszett volna valami. ... Amikor valósággá válik, és meglátod azt a helyet, ahol megmenekülhetnél, mindig csak állsz ott, és kívülről nézed azt. Soha nem vagy benne. A te helyed az, de te soha nem vagy odabent." (Gács Éva fordítása.)

Rakjuk össze a Hóshow szimbólumait, a havat, a karácsonyt, a fényeket a kis házban (vonatablakban), és egy hógömböt fogunk kapni, benne a fehérre festett tetejű házikóval, amelyben talán még egy kis LED lámpa is ég, és valahányszor felfordítjuk a gömböt, a kis házra kavargó hóesés zúdul. Ilyen havazó gömbbé változik a végén a cirkuszi sátor, a kupolája alatt tomboló műhavazással.

Forrás: Manny Hernandez/nemzetiszinhaz.hu

Mert igaz, hogy egyszer majd el kell utazni, fel kell szállni a vonatra, de ha jól értem, amit ez a nagyon bölcs bohóc szavak nélkül mondani akar, éppen ezért addig is meg kell próbálni bejutni a kis házba. Nem kívülről nézni a fényeket, hanem bentről kifelé, és csodálni a hóesést. Szerinte ez lehetséges, bár kétségkívül csodára van hozzá szükség, de amint azt a gyerekek pontosan tudják, a csoda létezik. Mert miután a Sárga Bohóc kihúzta a karját a kabát jobb oldali ujjából, becsukta és újra felvette a bőröndöt, és tipegve elindult az egyre hangosabban fütyülő vonat felé, egyszer még visszanézett az élettelenül lógó kabátra. Amely ekkor felemelte a bal karját, és búcsút intett.

Előző
  • 1
  • 2
Következő