Latabár Kálmán, a legendás komikus különös élete

2019.06.10. 16:54

Parkoltatják, szerepet kap a forradalomban, haknizik

A Színház és Mozi már 1955-ben azt firtatja egy cikkében – talán a cenzor figyelmetlensége okán –, hogy vajon miért szerepel olyan keveset Latabár Kálmán az Operettszínház színpadán?
Pár lapszámmal később Latabár Kálmán kifejti, hogy minden vasárnap kétszer is látható A szelistyei asszonyok-ban, új szerepekre is készül, egyébként is nagyon sokat lép fel vidéken és Budapesten különböző műsorokban. Azt mondja többek között: Most voltam Mezőhegyesen, ahová már tíz éve készültem, és vártak rám, de az időmből sosem futotta. Amilyen jólesett a közönség érdeklődése, olyan jólesett a tíznapos tátralomnici pihenés is, ahonnan most tértem haza. A csehszlovák közönség elhalmozott szeretetével. Ott is számos szereplésre kértek, de rövid pihenésemet nem akartam megszakítani.
Derűs hangú megszólalás két inzulininjekció között.

1965, Budapest, Margitsziget. Az Irány Mexikó! c. zenés film forgatása a Sportuszodánál. A Skoda Felicia személygépkocsi csomagtartójánál Latabár Kálmán és Bodrogi GyulaForrás: Fortepan/Simon Gyula

Kimerítő haknitúrák helyett kondícióban tarthatná a méltó – és premizált – színházi jelenlét anyaszínházában, az Operettben. Más a helyzet.
Latabár Kálmánnak a „törökügy” után még négy évig Gáspár Margit a direktora, ő talán puszta aggodalomból – nem akarja, hogy irigyei megint meghurcolják – parkoltatja a kelleténél többet szeretett színészét. (Ellenben 1956-ban, a forradalom napjaiban rábeszéli a kéréstől megszeppent Latabár Kálmánt, hogy vállalja el a színház Forradalmi Bizottságának elnöki tisztét, mely pozícióban aztán Latabár Kálmán nagyon is erélyesen áll ki a direktrisz mellett, amikor néhány szerényebb képességű kolléga egyszer csak azt javasolja: akasszák fel a kommunista igazgatónőt. Forradalmi megbízatását később nem is kérik számon a színészen.)
Gáspár Margitot 1957-től 1960-ig az általa korábban leváltott Fényes Szabolcs követi a direktori poszton. Latabár Kálmánnal – az előző direktor kedvencével – kapcsolatos érzéseiről elárul valamennyit a következő epizód: Offenbach Banditák című darabjának 1962-es főpróbáján felbukkan a színház éléről két éve távozott Fényes Szabolcs is, aki Latabár Kálmánt figyelve kaján elégedettséggel mondogatja fűnek-fának: Latyi most már nem tud megállni sem! (Latabár Kálmán még nyolc évig színpadon lesz, de az őt közelebbről ismerők már a hatvanas évek elején észrevehetik, hogy betegsége egyre súlyosbodik. Sz. Á.)
Fényes Szabolcsot Szlovák László követi az Operettszínház élén.
Szlovák Lászlóról a Magyar Színházművészeti Lexikonban ennyi található: „Színházigazgató. Magán-színiiskolát végzett, majd rövid ideig vidéki társulatokban színészként dolgozott. Később Bp.-en a Magyar és a Belvárosi Színházban játszott. Részt vett a Hont Ferenc-féle Független Színpad szervezésében és munkáiban. A háború után egy ideig a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium színházi osztályának helyettes vezetője, 1960-tól 1976-ban történt nyugdíjazásáig a Fővárosi Operettszínház ig.-ja volt.”
Lehet persze, hogy kiváló ember volt. Latabár Kálmán temetésén chaplini géniuszként említi majd meghalt színészét.

Latabár Kálmán 1968-banForrás: Fortepan/Szalay Zoltán

Ami biztos: Latabár Kálmánnak 1957 és 1968 között – akkor kapta élete utolsó szerepét – összesen kilenc új bemutató jut az Operettszínház tagjaként.
1937 és 1944 között huszonhárom filmben szerepelt. 1945 és az 1970-ben bekövetkezett halála közötti időszakban mindössze tizenötben.

Befalazva

1963. szeptember 15-én cikk jelenik meg a Népszavá-ban, Rajk András jegyzi, címe: „Szigorú megtorlások a hakni-brigádok ügyében.” Az írásból kiderül, hogy az úgynevezett Műsorigazgatóság Latabár Kálmánt négy hónapra eltiltotta a színházán kívüli műsoros előadásoktól, valamint kötelezte, hogy fizesse vissza jogtalanul felvett fellépti díjai összegét: 1800 forintot a Földműves Szövetkezetek Békés Megyei Szövetkezeti Központjának, 2200-at pedig a Szövetkezetek Bács-Kiskun Megyei Központjának.
A cikk kitér rá, hogy Latabár Kálmán visszaeső, akinek korábbi esetei kapcsán is tudnia kellett: sorozatos előadásokon csak az egyedi előadásokhoz viszonyított csökkentett fellépti díj jár. Rajk András a cikk végén arra is kitér:Mélységesen, teljes meggyőződéssel egyetértünk a Műsorigazgatóság kellő szigorral meghozott döntésével. Bízunk benne, hogy további egészséges intézkedések, rendeletek segítik majd munkáját a zugszervezőkkel szemben, a társadalom kártevőivel és megfontolatlan, kellő művészi öntudattal nem rendelkező, pénzsóvár segítőikkel szemben.Latabár Kálmán majd utolsó szerepei egyikeként játssza el Johann Stauss A denevér-ének részeges börtönőrét, Froscht. Bevett gyakorlata szerint nem a szerep, hanem a saját maga által írt szöveget mondja. Alakításának fő jellemzője – a figura fokozódó részegedésével arányosan egyre kacskaringósabb mondatai és keljfeljancsis dülöngélése mellett –, hogy tragikus és egy komikus énből tevődik össze. Jelenete végén távozni készül a börtönigazgató irodájából, de elvéti a járást, beleütközik a falba, majd fennakad egy fogason, vergődik. Aztán felháborodva, egyszersmind gyermeki csodálkozással felkiált: Igazgató úr! Be vagyunk falazva!

1969. Népstadion, Színészek-Újságírók Rangadó (SZÚR), a gépkocsiban Latabár Kálmán és ifj. Latabár Kálmán (takarva)Forrás: Fortepan/Chuckyeager Tumblr

Magánélet

Latabár Kálmán családapaként józan élet élt, és mélyen hívő ember volt.
Ugyanakkor családapai teendőire kevés ideje jutott, folyamatosan színpadi megoldásokon törte a fejét. Aréna, utóbb Dózsa György út 17. szám alatti otthonukban Mariska nénin, bejárónőjükön tesztelte újabb ötleteit előadás után. Mariska néni akkor már igen kimerült volt, utolsó teendője, hogy behozza a vacsorát. Fáradtan figyelte a produkciót, ha felnevetett egy poénon, Latabár Kálmán tudta, hogy az jó. Premier előtt vibrált a levegő a lakásban. A család lábujjhegyen közlekedett, úgy vitték a gyerekek mindig szomjas apjuknak a vizet és a kávét. Librettók, szövegkönyvek között gyakorolt, rögzített – librettókhoz, szövegkönyvekhez senki más nem érhetett hozzá. A saját szövegeit szerepeibe építő színész egyszer éjjel háromkor ébresztette fel kislányát. Kétféleképpen mondta el neki frissen írt versét, gyermekét kérdezte: Melyik jobb?
Latabár Kálmán harmincéves kora óta magatehetetlen édesanyja 1957-es haláláig fia családjával élt, ők gondozták.
Latabár Kálmán barátainak többsége a civil világból került ki, lánya emlékei alapján rendszeresen megfordult náluk egy cukrász és egy autószerelő.
Kollégái közül Feleki Kamill, Bilicsi Tivadar és Rátonyi Róbert álltak közel hozzá.
Amikor misére kísérte családját, a templomhoz érve járókelők rendre megmosolyogták, viccnek vélve a komikus áhítatát. Tévedtek. Latabár Kálmán kollégáinak gyakran említette: a kimerültségtől ismét az ágya mellett nyomta el a buzgóság, miközben térdre ereszkedve mondta esti imáját.
A hite humorával együtt volt része a személyiségének.Latabár Kálmán az akkor már színész fiával és a haknidirektor Darázs Istvánnal – aki egyszerre volt közgazdász, zeneszerző-zongorakísérő, valamint a budapesti Kisfuvaros utca 9/c házmestere – holtfáradtan estek be késő este egy frissen épült szolnoki szállodába. Kiderül, hogy a háromszintes épület első emeletén kétezer forint a szoba, a másodikon ezerötszáz, a harmadikon ezer. Köszönik az információt, indulnának tovább. A portás megkérdezi az ismert színészt: mi a gondja a kor minden kényelmét felkínáló hotellel? Latabár Kálmán azt feleli:Nem elég magas.

Budapest, 2012. augusztus 8. Latabár Kálmán színész bronzszobra a Nemzeti Színház parkjában. A szobrot Párkányi Raab Péter szobrászművész készítette 2002-benForrás: MTI/Róka László

Miskolci fellépésük után, a főutcai villamossínek mellett sétálva, elábrándozva mesélte társainak, hogy amikor még sorra forgatta a filmeket, és közben fellépett egyszer Miskolcon, még a villamos is megállt miatta. Elhallgatott, csendben lépegetett tovább. Kísérői is elmerengtek a dolgok változásain. Akkor Latabár Kálmán annyit mondott még: lgaz, akkoriban a síneken közlekedtem.Kollégáival nagyvonalú volt, folyamatosan tartoztak neki, sosem idegesítette.
A középszer viszont irritálta, azokkal karcos is tudott lenni.Műszakiakkal, jegyszedőkkel, titkársági dolgozókkal familiáris volt a viszonya. Tehetséges kollégáktól lázba jött. Nagy kedvence volt a fiakorú Bodrogi Gyula, akivel sosem hozta össze a sors a színpadon, de érezte benne a zseniális „bohócszínészt”. Árpád öccsét kitüntető figyelemmel szerette. Amikor fivére 1961-ben, ötvennyolc éves korában meghalt, Latabár Kálmán megroppant. Hite segített magára találni, humora nem sérült.
Nyarainak fő színtere a Balaton volt, saját házra nem futotta, rendszerint Siófokon bérelt üdülőt családjának. Haknizni onnan is eljárt. Egy alkalommal éjjel egykor tért vissza. Felkeltette már nagykamasz lányát, és arra kérte, menjen vele fürdeni. Az álmos bakfis leballagott apjával a tóhoz, begázoltak a vízbe. A színész megtorpant, imádkozni kezdett. A lánya az okát kérdezte.
Apja mosolyogott:Élni jó, csak ezt köszönöm meg.

A jóslat beteljesül

Latabár Kálmán legutolsó szerepe Nyegus, Lehár A víg özvegy-ének követségi intézője. A bemutatót 1968. május 10-én tartják. A kritikák Latabár Kálmán kapcsán kiemelik: „minta új hangot talált volna”. Molnár Gál Péter írta:Ott lóg a könny a szemében, s kifolyni készül, amikor nagyon halkan és nagyon egyszerűen – ez Latabár lírai szólamának hangja – arról monologizál, hogy ő még sosem mulatott, sosem bálozott, sosem ivott pezsgőt. Hamupipőke-giccs. A szöveg. Ha csak olvasnánk. De őszinteség tölti be a színpadot. Latabár egyedül van, és senkinek nem panaszkodik. Csak mi halljuk, mi nézők: és most nem érezzük, hogy hatásra dolgozik, hogy ránk akarna hatni. Vallomásnak tűnik az egész monológ. Önvallomásnak, amit csöndesen magának tesz egy szomorú ember.A darab egyik jelenetében Nyegus szerzi vissza az előkelőségektől az általuk ellopott ezüst étkészlet darabjait. Molnár Gál vonatkozó értékelése:Ez a mosoly, ahogy lezár egy-egy tréfát (miután begyűjtötte az eszcájg egy újabb darabját Sz. Á.) – utána sem néz a feldúltan és kifosztottan elrohanó szereplőnek, hanem magába mélyed, tűnődve, önmagának mosolyog –, ez merőben új Latabár arcán. Soha eddig nem láttam ezt a szelíd megbocsátást. Soha nem tűnt fel rajta a bölcs megértésnek és az emberszeretetnek ez a költői vonása. Így csak az tud mosolyogni, aki valóban érti és szereti az embereket, és akinek semmi követelnivalója nincs az élettől, mindenbe beletörődött, olyanak fogja fel az életet és az embereket, amilyenek és mindent, amit kap: talált örömnek tekinti. A kritikus azonban A víg özvegy 1968. május 10-i bemutatója után augusztus 18-án újra megnézi a Budai Parkszínpadra kitelepült előadást. Valami egészen mást lát, mint tavasszal, amikor – több recenzenssel egyetemben – felfedezte a „szomorú-bölcs” Latabárt. A budai produkcióról azt írja: Ezen az estén a régi Latabár robbant be a színpadra. A diadalmas nevettető, aki korlátlanul uralkodik a közönségén, aki szikrázik a tréfáktól, és aki sokkal segélyesebb mulatságokat szór szét a színpadon. Szája szélére a viccek vásott mosolyt csaltak.

A Latabár család sírja a Farkasréti temetőbenForrás: Wikimedia Commons

Nyár volt már, feje felett csak az ég, rajta csillagok.
Latabár Kálmán 1970 telén már többet van kórházban, mint azon kívül. Január 11-én hal meg. Utóbb az történik, amit jelzett előre. Van korábbi bírálója, aki már temetése idején arról beszél: Latabár Kálmán egyik legnagyobb erénye volt – mint a típusteremtő komikusok legkiválóbbjainak –, hogy sosem árulta el teremtményét. A Hajdú-bihari Napló nekrológja – egy a sok tucat közül – így fogalmaz: Clown volt a shakespeare-i értelemben. Urizáló kispolgár, csetlő-botló félszeg kisember, kótyagos boltos segéd, bohóc, és ki tudja, mi minden más. De lelkében mindig egy: a Latabár. Azaz Latyi.
Akik korábban önismétléssel vádolták, iróniával kérdezik önmaguktól: Jobb lett volna, ha másvalakit ismétel?Kézcsók, kisztihand.

 

 

 

Források:

Dr. Nyáry László: Latabár Kálmán Album – Fővárosi Operettszínház, 1962.
Gáspár Margit: Színész arcok, L. K. Film Színház Muzsika, 1967. december 15.
Molnár Gál Péter: A Latabárok – Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, 1982.
Gál Róbert: Latyi – Legenda és Valóság – Rózsavölgyi és Társa, Budapest 2012.
Kalmár Tibor: Legendás Komédiások – Kossuth Kiadó, Budapest, 2012.
Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet: színházi adattár

Előző
Következő