ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA 2111. levélária

 

Kedves Tatjána Néném!

 

Köszönöm, hogy jelezte ezt az indexes cikket, majd kipróbálom, ugyanazt a címlapos, teljes napig kint virító felületet az én válaszom vajon megkaphatja-e, mint a – bevallom, általam teljesen ismeretlen – Magyarországon élő karibi táncosnő írása?

Már nagyon hiányzott ám, hisz épp két hete vége a Porgy és Bess idei sorozatának, viszont azóta az Eiffel Műhelyházban már lement két bemutató, köztük Mozart-világpremier (A kairói lúd), régről felújított Krúdy-opera (Az arany meg az asszony) és vadonatúj magyar mű, Tóth Péter Örkény-operájának ősbemutatója, a Tóték is. Plusz Máté-passió, Mascagni-program (Parasztbecsület és Messa di Gloria), és érkezik A vágy villamosa-balett... Mit mondjak, „időszerű” volt hát, hogy egy utánlövés még érkezzen – véletlenül se írja meg senki, hogy létrejött és próbaüzemre megnyílt Budapest harmadik opera- és balettjátszásra épült terme. Már nem vagyok dühös se, bár ilyen a világon nincs, hogy egy ekkora beruházást nem rajonganak körbe az újságírók – érdemes beleolvasni az 1884-es operaházi nyitás környéki sajtóba.

Na mindegy, ide, Önnek legalább megírhatom, a nézők jönnek, a sajtó pedig egyre inkább azzá válik, ami: önmagát író, önmagáért létező bulvárbuli.

Az Indexen lehozott olvasói levél is szép példa erre. A 2019-es Porgy-műbalhé március közepén indult a Népszavában, a 2018-as január elején. Most 2019 májusát írjuk, a hazánkban élő táncosnő pedig eddig nyilván nem vette észre/nem tudta kialakítani véleményét/nem talált fordítót/nem talált orgánumot, hogy megírhassa az Ő leginkább magyarellenes és politikai indíttatású szövegét, csak most („eső után köpönyeg”, de félek, a guglifordító itt mellékvágányra viszi majd a karibi lányt).

Beszédes az önindokolás is: „mert színes bőrű művész eddig nem szólt hozzá a vitához”. Bizonyára azért van így, mondhatnám, ha ismerném a kedves Valencia Jamest, mert nem igazán élnek – az ő szóhasználatával élve – „színes bőrű” művészek Magyarországon: de hisz épp ez az egyik gond a fekete szereposztás c. kikötés teljesítésével! Van más is, naná, de ez az egyik: a világ számos pontján akkor sem teljesíthető a kikötés, ha elfogadják a benne kódolt rasszizmust.

Nincs kedvem már hosszan elmesélni, miféle operairodalmi skandallum ez az 1983-ban keletkezett tiltás, az egyetlen Gershwin-opera kapcsán az „all black cast” kötelezése, tehát 14 fekete művész kitűzésének előírása: ezek a válasznak szánt kérdések pár hete megtették. Teszem hozzá, a „vitába” támolyogva, valamiféle zsigeri indítékkal, ám eközben a jogvédelem szokásos alaphelyzetéből hirtelen a jogtiprás oldalára került, ezért különösebb meggyőződés nélkül beszálló ballapok közül többen le se hozták az Opera eme hivatalosnak szánt irományát, vagy nagyon kigyomláltan.

A Porgy és Bess, George Gershwin 1935-ben bemutatott háromfelvonásos operája BudapestenFotó: Polyák Attila - Origo

Az Indexnek levelet küldő táncművésznő maszatol, ahogy szinte mindenki, aki balról ír az esetről: úgy tesznek, mintha George Gershwin maga „védte volna” művét a fehérektől (még gondolkodom azon, sérelmezzem-e fehérként való azonosításomat, hisz hogy jön ő ahhoz, ugye), miközben dehogy: úgy George, mint Ira Gershwin életében bárki, ismétlem, bárki eljátszhatta a Porgy és Bess-t, akár Dániában dánul, akár Zürichben angolul, akár Magyarországon magyarul is (lement 147 alkalommal az Erkel színpadán).

A tiltást épp akkor tették rá, amikor már levenni is késő lett volna: 1983-ban, az utolsó szerző, a dalszövegek némelyikét jegyző Ira halálakor. És láss csodát: a jogörököst képviselő ügynökséget abszolúte hidegen hagyja azóta, kik éneklik a művet, csak az „all black cast” meglegyen, ennyit a jogfenntartás lényegéről, tehát az opuszok minőségi előadásának figyelméről, védelméről... A zenekar, amely az egész művet játssza, a karmester, aki a frazeálásért felel, az énekkar, amely a kábszerárus Sportin' Life dalában minden sort a (szigorúan fekete! tehát autentikus!) szólista után (fehérsége, sárgasága, esetleges rézbőrűsége stb. dacára) megismétel, sőt, a díszlet- és jelmeztervező is lehet akárki, noch dazu a két fehér rendőr is lehet fehér. Csak épp a 14 énekes nem: ezért nem tudom elhessegetni a gyanút, hogy egy/néhány utazótrupp érdeke pontosan az volt, amit Ira Gershwin kihűlő keze a papírra karcolt. A kérdés csak az, vert-e még a szív, mikor a sosem látott, de bő harminc éve sűrűn hivatkozott végrendeleti sort rótták? Mert meglehetősen ritka, szinte II. József-i gesztus volna az, ha az ember mindent, amit hosszú élete során tűrt vagy támogatott, akkor és ott, a nehéz tudatú halálos órán épp ellenkezőleg, megtiltaná...

Néném, bizony, úgy esett, hogy az Operán kívüli művészek közül csak Rákász Gergely orgonaművész állt nyilvánosan mellénk: az idei tavasz utolsó Porgy-jára elhozta mobilhangszerét, és a kiállás szép zenei csemegéjeként a függönyhúzás előtt elmuzsikálta nekünk Gershwin (sötét? világos?) Kék rapszódiá-ját ami ráadásul a „blue” szleng jelentésével operált a mű fogantatásakor, tehát szomorkás, bánatos rapszódia kívánt lenni. (A világban meg tízből tízen azt hiszik, csak szinesztézia az egész.) Ha már Gergő orgonálja saját átiratát, gondoltam, mi meg vetítsünk a Rapszódia közepén lévő nyugalmasabb szakasz alatt! Méghozzá képeket, fotókat, de kikről is?

A Porgy és BessFotó: Polyák Attila - Origo

Íme, néhány fekete művész, aki a tiltás évében, 1983-ban már világsztár volt az operaszínpadokon, lemezekkel, nem kevés esetben dollármilliókkal a hát mögött (vastaggal jelzem, aki biztosan járt Magyarországon is): Jessye Norman, Martina Arroyo, Marian Anderson, George Shirley, Camilla Williams, Grace Bumbry, Simon Estes, Barbara Hendricks, Shirley Verrett, Roberta Alexander, Herbert Perry, Eugene Perry (férfi ikerpár!), Leona Mitchell, Leontyne Price, Kathleen Battle, Vinson Cole, Willard White, Maria Ewing (bizony, bizony, itt is volt fekete ős!).

Szóval: milyen diszkrimináció? A dzsesszről nem is szólva, ahol aztán mutatóba' akad csak nem-fekete művész, még sincs vele semmi baj, mert ha valaki Chick Corea- vagy (manapság) Diana Krall-típusú tehetséggel, kreativitással, szorgalommal felszerelt, még így is érvényesül. Emlékszik, Néném, hogy a korabeli Magyarország miként fogadta térden állva Ella Fitzgeraldot, Louis Armstrongot, Oscar Petersont vagy Duke Ellingtont?

És a végére hagytam még valakit az opera világából, és úgy, direkt úgy interpretálom, hogy fájjon. Margaret Tynes, a fekete, USA-béli szoprán énekesnő húsz évvel a tiltás előtt, már 1963-ban fellép Operaházunk meghívására Budapesten. A New York-i Metropolitan tagja, és fekete művészként bújik Salome, a végül aberrált nekrofillé csavarodó zsidó tinédzser hercegnő címszerepébe, amely Richard Strauss heteró, katolikus, fehér, német, sőt, bajor, de nem, nem, mégsem náci zeneszerző darabja, Oscar Wilde homoszexuális fehér angol író száműzetésben, franciául megjelent drámája alapján írta. Komoly sikert arat a rengeteg szempontból szemellenzős, kommunista Budapesten is. Miféle diszkrimináció, kedves Valencia? És tényleg ez kellene? Kiélezni a szerzők-előadók származási, vallási jegyeit, nemi orientációját?

„Talán itt az ideje, hogy a Gershwin-jogtulajdonosok véget vessenek ennek a direktívának. Az elmúlt negyven évben az operavilág egyre inkább a nem hagyományos szereposztások felé mozdult el. Ha Leontyne Price képes volt tinédzserkorú gésát kiválóan alakítani a Pillangókisasszony-ban, miért is ne lehetne Bess fehér szoprán?

Simon Estes basszbariton, aki nyíltan beszélt az ő és más fekete művészek küzdelméről az opera világában, már 2002-ben úgy érezte, hogy az all-black-megszorítás csak árt mind a Porgy és Bess-nek, mind a feketék integrációjának. – A zene nem ismer színeket – mondta egy telefoninterjú során. – Talán végletesnek tűnik, de szinte alkotmányellenes, hogy a Porgy és Bess-t csak fekete énekesek adhassák elő.

Ókovács Szilveszter főigazgatóFotó: Polyák Attila - Origo

Estes büszke arra, hogy a Zürichi Opera 1977-es olyan produkciójában szerepelhetett, amely az előírások ellenére vegyes szereposztással 25 telt házas előadást tartott. Ő az, aki éveken át szigorú kritikával illette az operatársulatokat, amelyek ellenálltak annak, hogy fekete művészekkel énekeltessék más operák azon szerepeit, amelyekhez hangban illettek volna. De ugyanígy nyilatkozott a Porgy és Bess-ről. »Színes bőrűek is kiválóan énekelhetik a Porgyt – mondta. – Fehérek is kiválóan énekelhetik.«

Nehéz vitatkozni érvelésével. Gershwin »népi opera« alcímmel látta el a Porgy és Bess-t. Ennek ellenére egy charlestoni híradásban azt idézték Gershwintől, aki 1934 nyarát töltötte ott komponálással és a helyi atmoszféra tanulmányozásával, hogy azt reméli új amerikai operájától, hogy »a Carmen drámáját és romantikáját ötvözi a Mesterdalnokok szépségével«. A Porgy és Bess mégsem népi opera; ez egy nagyszerű opera. Senkit nem lenne szabad faji alapon eltiltani attól, hogy színpadon előadhassa. Természetesen úgy tűnhet, hogy a művet fekete művészekkel előadatni biztosíthatja annak autentikusságát. Viszont egy opera drámaisága soha nem az ilyesfajta valósághűségen alapszik. A Porgy és Bess ősbemutatója a Broadwayn, az Alvin Színházban zajlott le, nem operaházban. George Gershwin és alkotótársai, DuBose Heyward, aki a librettóért felelt, illetve Ira Gershwin, aki Heywarddal a dalszövegeket írta, tudta, hogy egy jelentősebb operaház sem nyúlna hozzá a darabhoz. Nem pusztán csak a témája miatt, ami a charlestoni Catfish Row szegénynegyedében mutatja be az életet az 1920-as években. Nem csak a zenéje miatt, amely a dzsesszt, Tin Pan Alley-dalokat és afroamerikai népzenét oltott egy kifejezetten dallamos, de meglehetősen komplex operai partitúrába.

A problémát az okozta, hogy az alkotók (néhány kisebb fehér szereptől eltekintve) fekete énekeseket kívántak szerepeltetni. Mint a legtöbb kulturális intézet akkoriban, az operaházak sem álltak nyitva a fekete művészek előtt. Húsz évet kellett még ezután várni, hogy valami változás indulhasson, amikor is Marian Anderson alt énekesnek sikerült ledönteni ezt a (szín)korlátot a Metropolitan Operában.

Bár manapság az amerikai klasszikus, a Porgy és Bess nem gyakran látható, mely véleményem szerint nagyban a Gershwin-örökösök megkötésének köszönhető, miszerint az operát csak all-black-szereposztásban lehet színre vinni. Ez az alkotók kívánsága volt, akik azt szerették volna, hogy a küzdelmes afroamerikai közösséget autentikusan mutassák be. A legtöbb operatársulatnak nem lehet túl könnyű erős fekete szereplőgárdát felvonultatnia, így a City Opera dicséretére váljék, hogy három szereposztást is ki tudott állítani a főbb szerepekre.

Talán itt az ideje, hogy a Gershwin-jogtulajdonosok véget vessenek ennek a direktívának. Az elmúlt negyven évben az operavilág egyre inkább a nem hagyományos szereposztások felé mozdult el. Ha Leontyne Price képes volt tinédzserkorú gésát kiválóan alakítani a Pillangókisasszony-ban, miért is ne lehetne Bess fehér szoprán?

A Porgy és BessFotó: Polyák Attila - Origo

Simon Estes basszbariton, aki nyíltan beszélt az ő és más fekete művészek küzdelméről az opera világában, úgy érzi, hogy az all-black-megszorítás csak árt mind a Porgy és Bess-nek, mind a feketék integrációjának.

»A zene nem ismer színeket – mondta egy telefoninterjú során. Talán végletesnek tűnik, de szinte alkotmányellenes, hogy a Porgy és Bess-t csak fekete énekesek adhassák elő.« Mr. Estes büszke arra, hogy a Zürichi Opera 1977-es olyan produkciójában szerepelhetett, amely az előírások ellenére vegyes szereposztással 25 telt házas előadást tartott.

Mr. Estes éveken át szigorú kritikával illette azokat az operatársulatokat, amelyek ellenálltak annak, hogy fekete művészekkel énekeltessék a szerepeket, amelyhez hangban illettek volna. Ugyanígy nyilatkozott a Porgy és Bess-ről. »Színes bőrűek is kiválóan énekelhetik a Porgyt – mondta. Fehérek is kiválóan énekelhetik.«

Nehéz vitatkozni érvelésével. Gershwin »népi opera« alcímmel látta el a Porgy és Bess-t. Ennek ellenére, egy charlestoni híradásban azt idézték Gershwintől, aki 1934 nyarát töltötte ott komponálással és a helyi atmoszféra tanulmányozásával, azt reméli új amerikai operájától, hogy »a Carmen drámáját és romantikáját ötvözi a Mesterdalnokok szépségével«.

A Porgy és Bess nem népi opera; ez egy nagyszerű opera. Senkit nem lenne szabad faji alapon eltiltani attól, hogy színpadon előadhassa.

Természetesen úgy tűnhet, hogy a művet fekete művészekkel előadatni biztosíthatja annak autentikusságát. Viszont egy opera drámaisága soha nem az ilyesfajta valósághűségen alapszik. Mélyen megérintő lehet a Bohéméletet olyan fiatal művészek előadásában látni, akik tényleg szegényes bohém művészekként jelennek meg. Az operarajongók mégis tökéletesen elfogadják Luciano Pavarottit egy éhező párizsi költő szerepében, csak hogy Rodolfo szárnyaló melódiáit hallhassák vele, és hogy belemélyedhessenek a mű esszenciájába.

Az sem igaz, hogy a megjelenés nem számít az operában. Ám a hang, a művészi kifejezés és a drámai jelenlét még fontosabb. A múlt évadban, mikor Plácido Domingo 60 évesen énekelte a Parsifal címszerepét a Metben, nem is próbált úgy kinézni, mint tanácstalan, elveszett wagneri figura. Nem is fedte el ősz hajszálait. Ellenben olyan hűen megtalálta a szerep zenei és érzelmi központját, hogy tökéletesen átlényegült az útkereső Parsifallá.

A Porgy és BessFotó: Polyák Attila - Origo

Nem olyan régen az operaimpresszáriók még intenzíven foglalkoztak a megjelenéssel, már ami a bőrszínt illeti. Amint azonban olyan illusztris művészek, mint Ms. Price harcba szálltak a rasszizmussal, és kitaposták az utat a főszerepekhez minden jelentős amerikai társulatnál, a kevésbé jelentős szerepekre szerződtetett kisebbségi énekesekkel szembeni ellenállás is alábbhagyott. Az 1970-es és 80-as években Sarah Caldwell karmester és rendező, a Bostoni Opera igazgatója elkötelezettje volt a »színvak« szereposztásnak. Emlékszem egy csodás Bohémélet-re, melyben egy slampos fekete Mimi egy csont-és-bőr filippínó Rodolfóba zúg bele: pont olyasféle bohémek, akik összejöhettek volna a Szajna bal partján az 1830-as években.

Mi a helyzet azokkal az operákkal, ahol a bőrszín fontos eleme a történetnek, mint Verdi Otelló-jában? Egyik legjobb produkciójához Ms. Caldwell Shirley Verrett fekete szopránt szerződtette Desdemona szerepére a fehér James McCracken által megformált Otello mellé. Ms. Verrett bőrét sminkkel világosították; McCrackent sötét testfestékkel borították be. Nem számított a bőrszín, az éneklés volt a fontos. Néhány ütem az első felvonás szerelmi kettőséből, és a közönség máris le volt nyűgözve.
1978-ban Mr. Estes lett az első, aki főszerepet, A bolygó hollandit énekelte a Bayreuthi Ünnepi Játékokon. Következő szerepe a Wagner-szentélyben Amfortas volt a Parsifal-ban.
Ma már nehéz elképzelni bármely operatársulatot, amelyik habozna szerződtetni bármilyen bőrszínű, hangilag tehetséges művészt. Ugyanezt az elvet követte a Cole Porter Kiss Me, Kate nagyszerű felújítása 1999-ben a Broadwayn, amelyen Brian Stokes Mitchell játszotta a főszerepet. Mr. Mitchell nem feketeként játszotta az élvhajhász színész-igazgató Fred Graham szerepét. Ben Brantley kritikája a The New York Timesban meg sem említette a bőrszínét.

A változásoknak a felvételivel és a képzéssel kell kezdődnie. Az elmúlt három évben például a Julliard School 54 BA magánénekes növendéke közül 12 (22%) volt afroamerikai; a mesterképzés 41 növendéke közül pedig 6 (15%). A Julliard Opera Centerben, az intézmény professzionális képzési programjában 26-ból csak 1. Ezek a számok azt sugallják, hogy nehéz fenntartani a diverzitást a munka szintjén, következésképpen a versenyhelyzet nő.

Vajon hogyan segít ezen a fehérek kitiltása, s egyben a Porgy és Bess gettósítása? A fejlődés csak akkor fog megmutatkozni, ha még több fekete Violetta és Lohengrin áll majd rendelkezésre. A Porgy és Bess premierje óta rendszeresen kritikák kereszttüzébe került amiatt is, mert egyesek szerint sztereotip módon mutatja a déli feketéket. Egy nem hagyományos szereposztás lerázhatja ezt a megközelítést.
Stravinsky A kéjenc útja c. operájának létezik egy varázslatos svéd filmváltozata 1995-ből, melyben Tom Rakewell szerepét Greg Fedderly, egy kisfiús, fehér bőrű, borzas hajú tenor alakítja, míg Anna Truelove-ot a bájos afroamerikai szoprán, Barbara Hendricks. Ms. Hendricks bőrszíne irreleváns, de mégse. A jószívű Anne így elkülönül mindegyik más, önző figurától a darabban.

A Porgy és BessFotó: Polyák Attila - Origo

Alvy Powell és Marquita Lister mindketten nagyszerű művészek, akik megérdemlik, hogy széles körben ismertté váljon a nevük ezáltal. De fordítva is el tudnám képzelni, hogy Mark Delavan és Christine Goerke, két szuper fehér énekes adja elő, akik gyakran szerepelnek a City Opera produkcióiban. A közönség hamar hozzászokna. S ha azt szeretnénk, hogy a nem hagyományos szereposztás működjön, akkor minden operára alkalmazni kell ezt, a Porgy és Bess-t is beleértve.”

A fenti, dőlttel szedett sorokkal végképp ciki lenne vitába szállni, mert azokat a magasságos New York Times hasábjain jelentette meg 2002. március 20-án, tehát jó 17 évvel ezelőtt Anthony Tommassini, a vezető kritikusuk. Márpedig a New York Times kinyilatkoztat, és kész – speciel itt tökéletesen igaza van a szerzőnek, legfontosabb bekezdéseit szedtem ki, jó példákkal rakja körül imponálóan szelíd véleményét a tiltásról, amely a Porgy előbb is említett Sportin' Life-slágerével mondja: Nem feltétlen van így (It ain't necessarily so)!

Néném, ezután már nincs mit írnom, ami meg a hölgy konkrét levelét illeti, úgyis itt köt ki, ha az Index nem ad neki – azonos mérce szerinti – helyet.

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!”