(The) Time(s) goes by, avagy még valami a haladó Nyugat sajtóetikájáról

2019.05.22. 08:59

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA 2/112. levélária

Kedves Tatjána Néném!

Tényleg megígérem, hogy a Puccini Fesztiválról írok legközelebb, de tehetek én arról, hogy most meg a londoni The Times gondolta a (részlegesen bemutatott) tényeket úgy egymás mellé helyezni, hogy abból az Olvasó véletlenül se azt olvassa, ami a valóság, hanem inkább azt, amit a patinás lap hajlított neki abból? Így indul Oliver Moody pénteki írása a Budapesthez „oly közeli" Berlinből:

„Tavaly nyáron egy nap a Magyar Állami Operaház igazgatója arra ébredt, hogy egy kormánypárti újságban elítélték, mint az »alattomos, féktelen meleg propaganda« terjesztőjét. Bűne az volt, hogy műsorra tűzte az Elton John Billy Elliot című filmjének musicaladaptációját, amiben egy Durham megyei munkásosztálybeli fiú balett-táncos szeretne lenni. »Hogy nézhetik meg gyerekek ezt a szemetet anélkül, hogy a homoszexualitás finom spórái meg ne rontanák őket?« - dörgött a szerző. A hatás feltűnő volt. A jegyeladások estek. Tizenöt előadást törölni kellett. Végül az Opera bejelentette, hogy következő évadát a kereszténységnek szenteli."

Ennyi talán elég is. Néném elképzelheti, hogy a hivatkozott cikk, bizonyos (de inkább bizonytalan), úgynevezett N. Horváth Zsófia műve nem lett kedvenc olvasmányom, ha egyszer új Farkas Berci és Magyari Béla repülne a Holdra, biztos nem ragaszkodnék hozzá, hogy krómacél hengerbe helyezzék a relatív öröklét számára ezt a pontatlan, igaztalan és súlyosan elfogult szöveget 2018 nyaráról, Budapestről. Ugyanakkor „a homoszexualitás finom spórái" már-már költőien gusztustalan szófordulata bizonyosan nem szerepelt benne, szóval itt Mr. Moody alaposan kiélte a saját írói (stb.) ambícióit. Tetszik neki ez az egész téma, érdemes és élvezetes kiszíneznie.

És tendenciózusan egymás mellé, mögé, fölé rakni a tényeket, ugye. Mert az se mindegy, hogy csináljuk: reméltem volna, hogy presztízsben gazdag újságíró-akadémiákon inkább azt tanítják, hogy lehetséges még igazabbul, még jobban körüljártan oknyomozni, esszét írni. De nem, épp az ellenkezője mehet azokon. Ha tényeket írsz egymás mellé, nem vehetnek elő, az áthallások és a sztoriképzések mindezek nyomán pedig már nem a te lelkiismereted terhelik.

Ide még visszatérünk, kedves Néném, de most mutatnék mást. A másik Times, a The New York Times legutóbbi, áprilisi nekünk szentelt cikkében van egy új fejlemény: „A Tams-Witmark (a jogörökösöket képviselő New York-i ügynökség – Ó.Sz.) nem bocsátotta rendelkezésünkre a licensz pontos szövegét, de az angliai Grange Park Opera alapítója, Wasfi Kani nyilatkozott az idén nyárra kapott licenszükről. »Nem mondja ki, hogy az énekeseknek fektéknek kell lenniük, de nem lehet fehérekkel játszani a főszerepeket és a kórust. Ez az egyetlen mű a kánonban, ahol ezt el kell fogadni. Nagyon kis tóban horgászunk, mert nincs sok fekete énekes.«"

Egy másik forrás szerint maga az operafesztivál-alapító Miss Wasfi Kani – aki indiai szülők gyermekeként, de már Nagy-Britanniában látta meg a napvilágot – fogalmazta meg azt, hogy „nem szerencsés ez az »all-black-cast« kitétel, inkább azt kellene mondania New Yorknak, hogy bárki énekelheti a Porgy és Bess szerepeit, csak fehér nem." Ha így volt, az nagyon hűha, ha úgy, ahogy a NYT idézte, az se sokban különbözik. Az abszurd abszurdját játsszák velünk valakik: mintha már mindegy is lenne, mely égtáj, földrész, népcsoport vagy bőrrassz gyermeke lépne színpadra a Porgy-féle etno-operában, csak Gershwin-típusú ember ne lehessen az...

De nemcsak Mr. Moody a Timesban, hanem Herr Alex Rühle is meglódította a tollát a Süddeutsche Zeitung egyik áprilisi számában. Ilyeneket ír:

„George Gershwin maga döntött úgy, hogy az afroamerikaiak 1870-es évekbeli életéről szóló amerikai operát kizárólag feketék játszhatják. Egész életében nemet mondott azoknak az igazgatóknak, akik felajánlották, hogy a fehér énekesek majd fekete sminket készítenek a feladat elvégzésére."

Szegény német olvasót jól kisiklatják: George Gershwin természetesen semmilyen tiltást nem tett a darabjára, az pedig, hogy „egész életében" őrizte ezt a kikötést, egyszerűen morbid, hisz a szerencsétlen egészségű zeneszerző mindössze 2, azaz kettő évvel élte túl főművének bemutatóját (már amennyiben egy 38 évesen elhunyt zseni bármely opuszát jogos főműnek tekinteni), és azután még 46 éven át bárki eljátszhatta, pl. dánok, svájciak és magyarok is. Folytassuk mégis:

„Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója számára mindegy volt, kik énekelnek. (...) Ókovács Szilvesztert Orbán Viktor közeli barátjának tartják. (...) És most a budapesti énekeseknek hirtelen meg kell magukban találni az afroamerikai eredetet és tudatot?"

Húha, ez a fejtegetés már nagyon tudományos kíván lenni a torlasztott idegen kifejezéseivel. Pedig annyira egyszerű: Fischer Ádám 2018 januárjában még megfellebbezhetetlenül azt a bélyeget ütötte, hogy:

„Ki akarták provokálni ezt a vitát. Ez is része a választási kampánynak az ellen, amiről azt állítják, hogy a Nyugat kettős mércéje, s így mondhatják, hogy a Nyugat rasszista, és mi jobbak vagyunk náluk. Mi másért akarná a Magyar Állami Operaház bemutatni a Porgy és Besst két hónappal a választás előtt?"

(Robert Tait 2018. február 10-i cikke szerint nyilatkozta ezt az Opera ex-főzeneigazgatója, méghozzá a The Guardian hasábjain.) De ha ez így van, milyen fura már, hogy „Orbán barátja" meg dafke előhozza az afroamerikait az Opera énekeseiből? Vagy mégis a fischeri kampányeseményről van szó, mert hisz mi másért mutatná be (megint) az Opera a Porgyt, ha nem az (EU-s) választás miatt? Karnagy úr nem nagyon respektálja a művet, amely ezek szerint csak eszköz lehet, önmagáért nem érdemes hozzá nyúlni? Nem tudni a választ, az mindenesetre mulattató, hogy a „se lenyelni, se kiköpni" esete állt elő: a predesztinált (politikai) újságírók nem tudják eldönteni, Orbán Viktor kézivezérlésével, vagy netán pont vele ellenszegülve megy-e a Porgy a pesti Operában. (Lásd még a tavalyi, mára kissé elsikkadt felfedezést, hogy a színpadkép egy az egyben a Keleti-pályaudvaré volna... És már ott is vagyunk a 2015-ös migránskrízis hájpolásánál, esetleg gúnyolásánál – emlékszem, arra csak annyit bírtunk reagálni a csodálkozástól, hogy elküldtünk néhány képet a Keleti-pályaudvarról, merthogy a mi díszletünk annyira hasonlított arra, mint gömbre a kocka).

Még egy kicsi friss szöveg Herr Rühlétől:

„A magyar médiában azt mondják, hogy a művészeket hatalmas nyomás alá vonták az aláírás kapcsán. Ókovács egy interjúban azt mondta, hogy nem tud semmit az alkalmazottak bőrszínéről. »Magyarországon nincs bőrszínregiszter.« És amikor az Index nekiszegezte az incidensre vonatkozó kérdéseket, 22 válaszkérdéssel válaszolt, köztük: »Önök szerint él ma 15 nem fehér művész Magyarországon, akik képesek volnának professzionális szinten fellépni az Operában?« Olybá tűnik, mintha ez nem volna lehetséges."

Ez aranyos. Emlékeztet az Opera Európa nevű szervezetünk egyik vezetőjével folytatott beszélgetésemre, aki bár igen művelt, joviális úr, háromszor kérdezett vissza, jól érti-e, hogy minálunk nem élnek afroamerikaiak, pláne nem ilyen származású operaénekesek. Pedig a csodálkozás némiképp tettetett: elég rápillantani az OperaBase nevű szakmai oldal nyilvános verziójára (a fizetőst operaházak működtetik, mi is oda fizetünk elő), látni, hogy évente mindössze egy-két helyen megy a mű Európában, akkor is vagy koncertszerűen (ilyenkor a 4 főszerepre kötelező a black cast), vagy utazótruppal. Vajon miért nincs belőle sehol „normális", 6-8 hetes felkészülést igénylő és sokéves sorozatokat generáló produkció? Ha Néném össze tudja rakni, másnak is sikerülhetne...

Ókovács SzilveszterFotó: Polyák Attila - Origo

Végezetül, még mindig a müncheni kiadású, balos SDZ-ból, amely 1,25 milliós napi olvasóbázisával a legnagyobb német politikai napilap:

„2018 nyarán is a pesti Opera volt a főcímekben. Abban az időben a "Billy Elliot"-ot levették a műsorról, mert a reakciós (sic!) csoportok figyelmeztettek rá, hogy a darab a fiatal közönséget homoszexualitásra sarkallhatja."

No, azért ez kemény, egy laza fake flashback a végére! Már én sem tudom megmondani, ki hazudta le először a napot az égről, de ez is sok mindent elmond a szakmaiság csőszeinek forráskritikai gyakorlatáról. Minden alkalommal kommunikáltuk, hogy a Billyt senki nem vetette és nem is vette le, és alighanem a világ egyetlen olyan „betiltott" darabja, amelynek sorozatai ugyanúgy mennek tovább, mint előtte: néhány hét múlva, és még szeptemberben is lesznek előadásai, és akkor jár le a joga. A „reakciós" jelző külön fairplay-díjas ebben a kontextusban, és a „csoportok"-ért is hálás vagyok: tiszta szerencse, hogy valami bespájzolt bácsfidianás/potykabácsis bakancs-flaszter illusztráció nem került a mi ártatlanul bántott és kéretlenül védett Billynk mellé.

Bő hónapja annak, hogy rögtön a német cikk megjelenése után levelet küldtünk a Süddeutsche Zeitung szerkesztőségének:

„Igen tisztelt Rühle úr!

Engedje meg, hogy továbbítsam a Magyar Állami Operaház észrevételeit és kérését az április 10-én a Süddeutscher Zeitungban megjelent cikkével kapcsolatban:

1., A 22 viszontkérdésből egyet kiragadva félremagyarázta szándékunkat és a valóságot. Nyomatékosan kérjük, hogy hozzák le a többit is, hogy nyilvánvalóvá váljon a kontextus, és a Porgy és Bess körüli „hajcihő" háttere.

2., A rasszista vádakat visszautasítjuk. Az előadás kisebb prózai szerepiben közvetlen afrikai felmenőkkel rendelkező magyar művészek is felléptek (és tették ezt a 2018-as bemutatón is).

3., 2018-ban senki nem utasította az Operát, hogy vegye le a Billy Elliotot a műsorról, és le sem vettük. Néhány előadás technikai okok miatt elmaradt, de 29 előadást megtartottunk. Azóta 2018 őszén újra játszottunk belőle sorozatot, sőt, 2019 júniusában is menni fog az előadás, és a következő évadra is tervezünk további előadásokat."

„Természetesen" sem választ nem kaptunk, sem elégtételt. Ezt a néhány példát a félretájékoztatásra és a prekoncepcióval nem egyező vélemények és tények (!!!) semmibe vételére jó volna az elménkbe vésni. Adódhat még úgy, hogy az intelligens hajak, IQ-rekorder szemüvegek, műveltségből szőtt öltönyök alól-mögül újra elmondják nekünk, milyen is a szabad, független sajtó: hát, biztos nem ilyen, itt a politika aktorai játszanak, nem a szakma doktorai.

És kedves Néném, most vissza a londoni nagyvadra: most ugyanezt tesszük a The Timesszal: leírjuk nekik, hogy a Keresztény Évad ötlete nem a Billy Elliot betiltása miatti bűnbánat/kukoricán térdepeltetés következménye, hanem egy 2017-es pályázatban és cikkben már olvasható konkrét tervem, s hogy az elmúlt 8 évemben soha műfaj, szerző, opusz, alkotó, karmester, énekes vagy táncos miatt megkeresés sem érkezett hozzám a kormányzat részéről. És ez így van rendjén, nagy csalódás volna, ha valaki a felügyeleti jogosítványt az irányításival keverné – mint féket a gázzal. De vajon ennek a levélnek lesz-e folyománya a The Times hasábjain? Mondjuk úgy: kevés erre a reményünk, de megpróbáljuk.

Néném pedig igyekezzen a PucciniFesztre, mert olyan a világon nincs, tényleg nincs, hogy három hét alatt mind a 12 operát megtekintheti élőben, plusz az ifjúkori misét, az összes dalt, a híres vonósdarabbal bélelt életrajzi drámát és még egy, a kortársak slágerei által szegélyezett verista áriaestet is!

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

2019. május 20. Budapest