Áldozatos apa és tettmagyar, avagy Erkel Ferencről

2019.06.16. 17:09

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA 2/113. levélária

Rég nem írtam, talán ha az évad végre kifut, pótolom, mert a levélkezdemények mind itt tornyosulnak, és a stósz némelyik tagja még nem is száradt el. Most azonban, Erkel Ferenc halálának 126. évfordulóján, valamint az Apák Napján és a Magyar Szabadság Napján Gyuláról küldöm levelem, egy kiváló szoboravatásról. Valami ilyesmit mondtam ott, Szőke Sándor szobrának leleplezésén, Magának küldöm szeretettel.

Somogyváry Ákos, az Erkel Ferenc Társaság elnöke, Kiss-B. Atilla, a Magyar Művészeti Akadémia elnökségi tagja, Szőke Sándor szobrászművész, Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója, Görgényi Ernő, Gyula város polgármestere és Kun Miklós a Gyulai Várfürdő igazgatója, miután leleplezték Erkel Ferenc szobrát a Gyulai Várfürdő parkjában 2019. június 16-ánForrás: MTI/Rosta Tibor

Egy fecske nem csinál nyarat. Ha egy elmagyarosodott művészemberre zuhan a feladat, hogy nemzetét a török hódoltság okozta nagy kulturális lemaradásból zenés színházi területen felemelje, akkor rosszul dönt, ha csak a saját erejében bízik.

Lehet lesajnálni a dinasztiákat, céltáblává tenni őket, sőt, megengedem: a hálózatosság gyakran tűnhet nepotizmusnak, és noch dazu a nepotizmus végképp lehet is nepotizmus, családi-rokoni alapú posztosztogatás. De Erkel Ferenc esetében nem a móriczi Rokonok előképe festődik elénk, hanem egy elitalakulaté, amelyet senki és semmi nem zilálhat szét. Nem zsoldosoké, nem tegnap összeszedett, színes hátterű csapaté, nem az első nyílra, lövésre, alattomos bekerítésre vagy magasabb fizetési ajánlatra szétfutó szakasz képes tenni csuda dolgokat.

Ahhoz, hogy 250 év lemaradása 50 év alatt tűnjön el, ahhoz Erkel és az ő erős törzsökéből fakadó fiúcsapata kellett. Ma, az Apák Napján erről feltétlen essen szó, ne csak az:

1. operaszerző,
2. operazenekar- és énekkar-verbuváló,
3. karmester,
4. zongoraművész,
5. zeneprofesszor,
6. Himnusz-szerző,
7. hangversenyzenekar-szervező,
8. dalár-egyleti elnök,
9. sakkjátékos,
10. meghatóan Liszt-barát

Erkel Ferencről, hanem a magyar zene ügyéért dinasztiát alapító zenei „államférfiról” is. Magyarán az apukáról. És az ő ötös fogatáról:

1. Sándorról, aki karmester és operai főnök,
2. Gyuláról, aki zeneszerző és atyja „műhelye”,
3. Lászlóról, aki zongoratanár és kis Bartók felfedezője,
4. Elekről, aki karnagy és atyja népszínházi utóképe,
5. Lajosról, aki énekes és színházi ember, minisakkzseni.

Tizenegy gyermek fakadt a húszévnyi házasságból (Adler Adél ekkor elvált Erkeltől), többen közülük korán haltak, a lányoknak pedig abban a korban nem járt marsallbot a kézbe (legalábbis hivatalban nem, otthon simán). Ez az öt fiú képes volt az idősödő Erkel Ferenc csodálatos jelenségének teljesen természetesen szétcsúszó mozaikképének egy-egy kockáját híven őrizni, az általa áttört falak mögött, az általa kiépített és elindított rendszereket legalább addig működtetni, míg a komfortossá, újra magyarrá és európaivá tett felépítmények csúcsaira haza-, illetve megérkeznek a Lisztek, Richterek, Nikischek, Mahlerek, Dohnányik, Bánffyk.

Nehéz szabadulni a megható képektől: míg a nem túl távoli, velünk az Árpád-ház korai szakaszától rokonságban lévő bajorok fővárosában immár sorrendben a harmadik operaházat húzzák fel, akkor épül nyögve-nyelve, a kezdeti büdzsé dupláját költve, Bécs presztízs-pisszegésétől zavartatva az első magyar operaház. A két kezdet között negyedévezred, 250 esztendő a különbség, „mi mindig mindenről elkésünk”, mondaná Ady Endre, ha élne ekkor. És igaza lenne, mert „mi biztosan messziről jövünk”. És az Opera Ferenc József keze általi felavatása után 5, azaz öt esztendővel megérkezik Gustav Mahler, mert már a világszínvonalra is megérett a helyzet idehaza.

Erkel Ferenc, Gyula szülötte, a 25 éves siheder 1835-ben inti az első avizót A sevillai borbély nyitánya számára Budán – 50 évvel később már az Operaház frontoldalán ül Stróbl Alajos (nem Kisfaludy és nem Zsigmond! semmi közük egymáshoz!) keze nyomán, túloldalt szeretett kollégája, Liszt Ferenc. Gyula és Budapest, Erkel és Liszt, a magyar vidék büszke kisvárosa kontra a metropolisz: közöttük az út „csak” ennyi. Olyan nehéz mégis, hogy azt csak egy Ybl Miklóshoz, a másik nagy teremtő emberhez hasonlón kevés beszédű, vasakaratú magyar ember viheti csak véghez: illik hát hozzá az ércszobor!

Szőke Sándor szobrászművész, Erkel Ferenc teljes alakos bronzszobrának avató ünnepségével emlékeztek a Himnusz megzenésítésének és a Hunyadi László opera bemutatójának 175. évfordulójára GyulánForrás: MTI/Rosta Tibor

Erkel Ferencben már születésekor egy százéves zenészdinasztia vídia-kemény tagjaként látta meg a napot, és ha róla beszélek, sose felejtem el hangsúlyozni: úgy volt képes a nagy európai kultúrnemzetek zenés színpadainak irányába fénysebességgel kormányozni a magyar hajót, hogy eközben csak partitúra- és hírlapolvasás révén „hagyta el” szülőföldjét, a történelmi Magyarországot. Rengeteg találmánya között úgy járt-kelt évtizedeken át, mint holmi szimultánt játszó sakknagymester, de hisz az is volt, az is ő volt. Vagy mint egy Edison, aki a kreatív őserő, a ráérzés és a vázolás nagymestere, és bár meg tudná szerkeszteni, időpocséklás volna, így stábjára bízza a részletek rajzolgatását. Ilyen lehetett az Erkel-műhely: termékeny, nagy munkabírású üzem, amelynek csodát kell csinálnia Magyarországon. Operatársulatot, zenekart, énekkart, Himnuszt, Hunyadit, Bánkot, Brankovicsot, hangversenyéletet, kórusmozgalmat, reformkort, Erzsébetet, Operaházat, Vigadót, Zeneakadémiát, zongorakoncerteket, sakk-kultúrát, Liszt-kultuszt. Istenem, Wagnert nem állhatta, ezt hibájául/vakságául felróni mégis csak akkor kéne, ha nem ő vezényelte volna a Tannhäuser potom kis nyitányát először, amely máskülönben az első Wagner-muzsikaként hangzott fel magyar földön. Boldog Apák Napját Erkel Ferenc emlékezetének is!

És itt a Magyar Szabadság Napja... Azért azt érdemes elképzelni, amikor Erkelék 1840-ben, sőt még előtte, míg Pesti Magyar Színházként működött a Nemzeti, elhatározták, hogy német szó ennek az astoriai épületnek a színpadán el nem hangzik. Arra ott a jól és jó régóta menő Német Színház, egyébként is, beütött a reformkor, itt a felvilágosodás, nemzeti kultúra nincs nemzeti nyelv nélkül! És ez a fogadalom túléli Világost, Bachot (a rendőrminisztert!), a császári pár látogatását, Sissi Szent Erzsébet-szerű kultuszát, a kiegyezést, az Operaház építését és Ferenc József általi nyitását (!), sőt Mahler érkezését, és nagyon sőt: Erkel halálát is... Csak 1915-ben, a világháború miatti hirtelen zárás utáni hirtelen nyitás pillanatában szegi meg egy német tenor, aki nem tudja másképp a Lohengrin-részletet (volt, akivel inkább olaszul énekeltették eleink, csak ne germanusul legyen). Mekkora kurázsi kellett ehhez? Mintha a szovjet megszállás alatt, 1956 előtt és után is, ha jönne az Operaházba Obrazcova, Nyesztyerenkó, a Doni Kozákok vagy valamelyik kommunista házi szent, és az lenne a szabály, hogy oroszul („szovjetül”) itt tilos szólni... Ki kockáztatta volna meg ezt?

Erkel és tevékenysége nyomán a semmiből felépült magyar zenei élet képes volt erre. Erkel Ferenc áldozatos apa és tettmagyar, az Opera örökös fő-zeneigazgatójára így is emlékezzünk!

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!”

2019. június 16. Gyula