Világsztárt az operák élére, avagy fenn az ernyő, nincsen kas

2019.07.01. 09:37

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA 2/114. levélária

Kedves Tatjána Néném! Időnként olvasom felületes külföldi lapokban, de tudom, elhangozhat idehaza is ilyen-olyan beszélgetéseken, persze, leginkább olyan emberek közt, akik számára az opera világa a lecsorgó hírek, nevek és hírnevek celebinfóit jelenti (magyarán a húsz év késéssel realizálódó „etalonság" mögött nem tudnak az illető pálya alkonyáról és a jelen idő értékeiről – az még húsz évvel arrébb van), hogy egy-egy intézmény élére világsztárt kell szerződtetni, és onnantól indul az azonnali, nagy hasítás, fasten seat belt, please.

El kell oszlatnom néhány tévhitet: nem ezen múlik. Egy operaintézmény, főleg, ha méretes, tehát saját zenekarral, saját énekkarral, saját balettegyüttessel, jól beazonosítható (és nem estéről estére mindenhonnan összevásárolt) szólistagárdával bír, műhelyeiben maga gyárt díszletet, jelmezt, kelléket, gyermekkara, kisbalettje, saját statisztériája működik, és – ez fontos! – repertoárszínház, tehát nem évi néhány operaprojekt, hanem egyfajta teljes műfaji metszet folyamatos pörgetése a dolga, nos, akkor ez az intézmény először is (1) teljes embert, azaz full time munkát követel. Olyan operatív fazont, akinek nemhogy másik karrierje, pláne világkarrierje, de másik részállása sincs. (Egy Peter Gelb, Dominik Meyer vagy Pereira nem tud mást tenni a Metropolitan, a Wiener Staatsoper vagy a Scala irányítása mellett – míg ezt írom, hivatalosan is kiderül, hogy utóbbi utódja az előbbi lesz... de még véletlenül sem Jonas Kaufmann vagy Bryn Terfel...)

Másodszor (2) a helyi viszonyok ismeretét követeli meg, pláne, ha nem az adott ország egyik operaházáról van szó a sok közül, hanem teszem azt, az egyetlenegyről, amely így szükségképpen is nemzeti intézmény, egy nagy csomó további, stratégiai kötelességgel. DE nézzünk pár példát a zenei területről, a múltunkból, amely annyiszor ismételte már önmagát, következésképp érdemes megismerni! Keveset beszélünk erről, mert azt hisszük, valamit deheroizálunk vele (miközben dehogy!), ám a 28 esztendős Gustav Mahler világsztár biztosan nem volt, amikor Beniczky szerződtette: magyarul nem beszélt (viszont szinte mindenki értett németül Pesten), a nyugat-európaihoz képest sovány, ám a nemzet számára annál fontosabb magyar zenei hagyományt nem ismerte. Nem azért erőltette a magyarul játszást, mert számára ez fontos lett volna, hanem egyrészt azért, mert még bőven tartott az operisták fogadalma, hogy itt német szó színpadon el nem hangzik, szóval ha nem kéri, akkor is ezt kapja (múlt héten írtam erről), de még lényegesebb ok volt, hogy Mahler szerette volna elérni, hogy aki amit énekel, azt értse is, és így legyen esélye valamennyire át is élnie azt (olasz és francia darabok kapcsán). A kiemelkedő képességű Mahler azt felfogta, kicsoda Erkel Ferenc a magyaroknak, két operáját is felújította, maga adta át számára a babérkoszorút, de már a súlyosan alulfizetett, éhbéren tartott zenekar körülményei iránt közönyös lehetett. Több próba, nagyobb szigor, kiemelkedő nívójú, ám kipréselt előadás: ki-ki szétválogathatja ebből azt, mi a jó, mi a rossz, melyik ér többet, mi kevesebbet – Erkel Sándor ellenkezőleg csinálta: sok empátiával, kisebb minőség árán. Ám ha a zsenialitással és kiválasztottságtudattal egyaránt megáldott/megvert Mahler szervesen illeszkedni tudna a magyar intézménybe és viszonyokba, s hosszú távon képzelné el magát Pesten, akkor hisztérikus irányítási módjait nem bírálja ugyanolyan hiszterizáltsággal a hazai sajtó, és nem buktatja meg játszi könnyedséggel Zichy Géza, mindössze két és fél év után – abból is fél évet már Mahler a hamburgi színházzal tárgyalgatott a hogyan továbbról. Jó volt, szép volt, kár, hogy nem lehetett több belőle – és bő tíz évvel később fontolgatott visszahívása sem valósult meg.

Egisto Tango, a Bánffy Miklós alatti zeneigazgató nem fiatalsága miatt nem világsztár, mert egyáltalán nem az, ettől még erényei persze, feledhetetlenek. Húsz évvel később Sergio Failoni már idősödik, és amúgy is nehéz idők speciális művésze Budapesten, kötődése ugyanúgy speciális: ifjú magyar balerina feleségét a vészkorszak borzalmától is menti meg házasságuk, a férj itt tartózkodása. Otto Klemperer beteg, és bár a kiépülő Rákosi-impériumtól semmi sem áll oly távol, mint valamiféle szanatóriumi miliő, tény: Klemperer Budapesten rázódik helyre, és itt se telik el három évnél több, már veszi is a kalapját. Később Gardelli, Patané úgy aktív nálunk évtizedeken át, hogy vendégként közlekedik: a zeneigazgatói pálca megkérdőjelezhetetlenül villog Ferencsik János kezében: az említett urak – a közben rég megözvegyült Failoniné menedzselése által hozzánk egy-egy estére érkező topkategóriás énekesekkel együtt – a Kádár-rendszer tettetett szellősségét voltak hivatva demonstrálni. Teszem hozzá, minden művészi és befogadói hasznukkal együtt. Saccani, Morandi, tehát a legutolsó idők itt hosszabb időt töltő külföldi karmesterei szintén a zenekari árokban élték idejüket, nem az intézményt szervezték-mentették-definiálták újra.

És ugyanezt tudom elmondani Pinchas Steinbergről is. 2013-16 között fordult meg nálunk gyakran a kiváló karmester és hegedűművész, több premiert is vitt, a zenekart számos koncerten vezényelte. Egyszer megpróbáltam a TAO-rendszert számára elmagyarázni, de mivel az se nem mecenatúra, se nem szponzoráció, nem érthette szegény – hogy most, 2019-ben átalakul valami mássá, ami vagy ilyen marad 2020-ban vagy 21-ben, vagy nem, ezzel meg sem próbálkoznék.

És akkor még egyetlen szót sem ejtettünk a nemzeti intézményi jellegről. Kedves Néném, egy világsztár hogy határozhatná meg egy nemzeti intézmény identitását? ... A mijét? Ahogyan nekünk kevés fogalmunk van, mondjuk a zarzuelák vagy az orosz parasztzene és a helyi kultúrák szövevényéről, úgy egy nemzeti (értsd: egyetlen, az egész nemzet operaéletét a vállán hordó) intézmény prioritásainak, repertoárjának, alkotó- és előadóművészi közössége kialakításának/felvirágoztatásának/életben tartásának (mikor, mire van mód) célja és eszközei sem lehetnek ismeretesek, idegenek számára. És nem arról van szó, hogy általában szólva egy külföldi ne lehetne tanulékony, sőt eredményes: Marco Rossinak magam is nagyon drukkolok, vigye végre új grádicsra a nemzeti 11-et, de ő ide tud fordulni egészen, nem világsztár, még annyira sem, mint Mario Rossi, a karmester volt (aki balszerencséjére 1956. október 22-én a híres Erkel színházi koncertet dirigálta, amin Cziffra György beugrással játszotta el Bartók ördöngös II. zongoraversenyét, aztán a szállodájában lapítva volt kénytelen átvészelni a számára „semmiből jött" forradalmat...).

Mondok durvát: ha pl. a Magyar Állami Operaház élén egy elfoglalt basszus, mondjuk a kiváló René Pape állna, a Nemzeti Színház igazgatójának pedig meghívnák Al Pacinót, az nagyon jó volna nekünk? Médiafigyelmet generálna a hír bejelentése, az kétségtelen, de a sztárok naptáraiba bevésett kötelmeket elhomályosítani nem tudná. Bizonyos networköknek pedig kétségtelenül szuper volna, azt értem, hisz nincsen világsztár slepp és érdekeltségek pókhálója nélkül, az öregedő operasztárok már versenyeket is működtetnek pályájuk mellett, onnan jön ki a sok patronált, akiket el kell helyezni. A világsztárokat inkább fellépni kell hívni, mert ők is ahhoz értenek legjobban, és mi is attól vagyunk boldogok.

Hogy csak ők, a világsztárok lennének képesek valahova odavonzani a világot? Nálunk pl. Failoni Nelly nem volt az, mégis idehozta azt – előbb is írtam. A világot idehozni egyébként nem túl bonyolult, „mindössze" három eszköz együttállása kell hozzá. Egy felelősen fellapozható naptár, egy köteg pénz és egy alkalmas nívójú színház triumvirátusa. Budapest például, és a mi társulatunk mindent tud, ami egy felejthetetlen este hátteréül szolgálhat. Pénzünk, naptárunk, színházunk: itt már adódnak gondok, de ha majd megnyílik az Operaház, a problémák – még a kelet-európai finanszírozás mellől esetleg el nem lépve is – oldódhatnak. Egy irányító világsztárnak sem tud garantált finanszírozást biztosítani: kötve hiszem, hogy egy kormányzat ne a műfajt és az intézményt kívánná támogatni, hanem inkább „valakinek" a színházát. Infrastruktúrát sem nem tud előhúzni a zsebéből, akkor se, ha nagyon szeretne. Pedig az is kell hozzá. Nem reklámozzuk, de mondjuk egy Anna Netrebko vagy Plácido Domingo visszatérése hozzánk attól is függ, mikor léphetnek az Operaház színpadára – az Erkel Színházat, amely pedig anno mindenkinek megfelelt Toscaninitől Furtwängleren és Bernsteinen át Carrerasig, Pavarottiig és Domingóig, ma már a legtöbben kategorikusan elutasítják a tárgyalások során. (Természetesen mi is látjuk, tudjuk az okokat, emlékszünk a kormányhatározatra, amely az Erkel gyors újranyitását abban a szellemben segítette, hogy az Operaház korszerűsítésének ideje alatt legyen hol játszania a társulat egyik felének, azután a színpadi traktust újra kell majd építeni. De mit kezdene az egymásra épülő beruházási projektek gúlájával egy irodai világsztár?!)

És ha már nevek, jöjjön bő 100 név: nem tudom, kinek tűnt fel, de 2011 óta a következő topkategóriás művészek (sokan közülük igazi sztárok!) – énekesek, karmesterek, koreográfusok, rendezők – jártak színházainkban, illetve működtünk együtt velük Müpa-, Szabad Tér Színház- vagy VeszprémFest-rendezvényeken (ezeket jelölöm*):

AGACHE Alexandru
ALAGNA Roberto
ALVAREZ Marcelo*
ANTONENKO Aleksandr
ATANELI Lado
BADEA Christian
BARBERA René*
BECZALA Piotr
BENEDIKT Kristjan
BENINI Maurizio
BERNARD, Arnaud
BOCELLI Andrea*
BODER Michael
BROS José
BUMBRY Grace
CALLÉJA Joseph*
CASTRONOVO Charles
CARRERAS José*
CHACON-CRUZ Arturo
CHANEV Kamen
CIOFI Patrizia
CURA José
D'ARCANGELO Ildebrando
DEAN SMITH Robert
DELNON George
DOMINGO Placido
DUNAEV Andrei
EAGLING Wayne
EYVAZOV Yusif
FLEMING Renée
FLOREZ Juan Diego
FRITTOLI Barbara
FURLANETTO Ferruccio
GAGNIDZE George
GALOUZINE Vladimir
GARANCA Elina
GAVANELLI Paolo*
GERGIEV Valerij*
GHEORGHIU Angela
GIORDANI Marcello
GRIGOLO Vittorio*
GRUBEROVA Edita
HAKALA Tommi
HALFVARSON Eric
HERLITZIUS Evelyn
HILLBRICH Frank
HYND Ronald
ILINCAI Teodor
JUPITHER Marcus
KAMPE Anja
KASAROVA Vesselina
SIR KEENLYSIDE Simon*
KILJUNEN Vilppu
KONIECZNY Tomasz
KUNDE Gregory
KURZAK Aleksandra
KAUFMANN Jonas
LAHAJ Rame
MACHAIDZE Nino
MAESTRI Ambrogio
MAGRI Ivan
MALAFII Mikhailo
MANOLOV Kiril
MAYER Thomas
MÄRKL Jun
MESSERER Michael
MICHIELETTO Damiano
MONTANARO Carlo
MUFF Alfred
NEILL Stuart
NETREBKO Anna
NESTERENKO Evgeni
NUCCI Leo
PAPE René
PERETYATKO Olga*
PESENDORFER Albert
PLASSON Michel
REIMANN Aribert
REUTER Johan
RIVERO Gaston
ROJAS Rafael
ROSLAVETS Alexander
RYDL Kurt
RYAN Lance
SALAS Galeano
SCHROTT Erwin
SILINS Egils
SOLTÉSZ Stefan
STEINBERG Pinchas
SIR TERFEL Bryn
TÓMASSON Tómas
TRINSINGER Heiko
TROST Rainer
SIR WRIGHT Peter
ZNANIECZKI Michal
VAN AKEN Frank
VARGAS Ramon
VOLLE Michael
WATSON Linda
YONCHEVA Sonia

Egy már inaktív világsztár neve nagyon hiányzik innen szerintem sokunknak, csak hát ő nagyon nem külföldi, egyébként pedig főtanácsadóként a kezdetektől segíti munkámat: ő MARTON Éva. Akire az inaktív jelző mégse igazán illik, hisz egyrészt 2013. június 18-án, az Operaházban egy meglepetés Tosca-imát még hallhattunk is tőle, és 2014. szeptember 27-én, az Operaház megnyitásának 130. évfordulóján egy felvonásnyi Gertrudist is, másfelől pedig énekmesteri, zsűrori és kultúraszervezői ereje teljében működik (most épp a híres barcelonai Vinas-versenyen tart mesterkurzust). Hogy mekkora sztárja az operavilágnak Marton Éva, arról a minap kapott washingtoni kitüntetése, a Kennedy-féle Arany Medál talán elmond valamit – és hogyha férje, a telefonkönyvagyú Marton Zoltán visszaemlékező kötete egyszer összeáll, akkor szédülni fog, aki olvassa. Nem a tekervényes méltatástól, Zoli stílusa ennél sokkal szikárabb, rövidebb és találóbb, hanem egy hosszú pálya örvénylő és felemelő feladataitól, helyszíneitől, partnereitől...

De Néném vissza az eszmefuttatáshoz, valahogy le kéne már zárni. Egy nemzeti intézmény felelőssége nagy, Magyarországon például a mi Operánké – hadd legyek bevallottan elfogult – a legnagyobb. Ha nálunk az Operaház épülete zárva, mert zajlik a korszerűsítés, s így bevételei zuhantak (az Erkel hatalmas nézőtere a kedvezményes jegystruktúra miatt telt házak mellett is csak jóval kevesebbet termelhet), akkor az évadok töpörödését a teljes magyar énekesszakma megérzi. Őket képviselni úgy nehéz, ha valaki sztárként érkezik, és abban érdekelt, hogy további sztárok, vagy saját versenyének győztesei, ügynökének pártfogoltjai érkezzenek. Kényes egyensúly ez: hiányszerepekre hívni kell máshonnan, ez természetes, a legnagyobb neveket pedig akkor is meg kell mutatni a magyaroknak, ha a hangfajukban itthon is van kiválóság. DE! De! Ha nem ügyelünk a nemzeti énekkultúrára, arra a nagyjából szintén 100 művészre, akikkel egy – a mi intézményünk múltjához, műfajaink jelen közönségéhez és nemzeti kultúránknak jóval az ország mai méretén túlnyúló értékéhez igazított – legalább 400 nagytermi előadásos évad lefuttatható, megette a fene az egészet.

Néném, már megint holmi kitalált magyar vonatkozásoknál járok, pedig ez a cikk, ugye, általános érvénnyel kívánt születni. Csak hát így sokkal jobban átélhető a tétel bizonyítása: aktív, a Föld körül pörgő világsztár nem passzol össze a röghöz kötött, éjszakai számolásokhoz tapadó, operatív intézményvezetéssel. Nincs rá példa, hipotetikus tehát az erről való gondolkodás is.

De nem bírom letenni a tollat egy magyar hangsúly nélkül. Mivel a szűkös színpadú Erkelre és szűkös büdzsénkre most nem mindenki és nem a szokott intenzitással számolhat, a magyar operaénekesek nehéz helyzetbe kerültek. Ám rajtuk és velük, általuk a közönségen kellene segítenünk – és az efféle, az építkezéssel járó vészhelyzeteket se oldja meg a világon sehol egy-egy külföldi világsztár. Ahogy nem nevezünk ki külföldi agrárminisztert sem, bármilyen nagy növénynemesítő vagy állattenyésztő volna valaki, úgy itt se megy másként. Ha átmeneti nehéz helyzet adódik, azt kell megoldani, nem színes paravánt tolni a problémák elé. Tetszik, nem tetszik, a kilábalás is a nemzeti kultúrák feladata.

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"