Fenékig Eiffel, avagy "Adáshiba" az operaéletben?

2019.07.11. 12:32

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA 2/115. levélária

Kedves Tatjána Néném!

Kérdezi, most akkor mi is van ezzel az Eiffellel, ha állítólag játszottunk is benne? Aztán most meg zárva van, és úgy is marad egész jövő februárig? Mert, hogy jönne most már Néném is... („Állítólag”: mennyit nevettünk ezen otthon, amikor egy korosabb családtag a tőlünk származó tuti információt a fülünk hallatára úgy adta tovább: „állítólag”.)

Vegyük hát sorra az Eiffel Műhelyház úgynevezett próbaüzemével kapcsolatos infókat, amelyet a rendelkezéseinkre álló felületeken – mi legalábbis így éreztük – természetesen ronggyá kommunikáltunk, hisz valójában már évekkel korábban megkezdtük úgynevezett „inasfüzetek megjelentetését”, 2014-ben ide szerveztük a „Csarnokfoglaló” évadnyitónkat, sajtót tájékoztattunk a 2015-ös kormánydöntés után, nyilvánosságra hoztuk a 2016-os filmet, amely már a kiviteli tervről készült, ünnepeltünk az alapkő 2017-es letételénél, nyilvános bokrétaünnepet ültünk 2018-ban...

De nyilván semmi sem elég, ez örök szabály, csak hát az anyagi lehetőség finoman szólva sem végtelen, meg az ember, persze, arra is számít, hogy aki a műfajaink iránt fogékony, akinek számára az intézmény életét követni fontos, esetleg ez a dolga, állása, szakmája, hivatása is, tán annyi proaktivitással bír, hogy figyelmével kiszúrja a mégoly távoli bolygóról érkező rádiójeleket is. Mert nemcsak „állítólag” játszottunk az Eiffelben, hanem

három hónapon át 40 egész estés előadást, benne 4 premiert, plusz egy szcenírozott dalestet, és még vagy 10 egyéb közönségtalálkozó-szerű programot mutattunk be itt.

Volt 15 ezer nézőnk, akik regisztrációs jeggyel léphettek be, mert úgy éreztük, az ideiglenesen – bérelt sportlelátóval, a színpad belső terében még fel nem szerelt akusztikai burkolattal, gépesítés nélküli, még csak bedobogózott zenekari árokkal, szabadtérre gyártott alumínium Trust-hidakról világítva, a még csak renoválni kezdett teakfa étteremkocsi előtt kempingszerűen büféztetve, a Házat ropogós sóderben megközelítve stb. – egyszerűen nincs morális alapunk mást tenni, jegyeket pénzért árulni.

(Ekkor jött az a gond, miként lehet észszerűen korlátozni egy e-mailes jelentkezésben az igényelhető jegyek számát úgy, hogy ne két marokkal foglaljon valaki, miközben a másiknak nem jut, illetve, ha az ingyenjegynek nincs valódi értéke, könnyebben marad otthon a tulajdonosa, s ekképp mások elől lehetőséget vesz el, a nézőtéren pedig érthetetlen foghíjakat okoz. És ha valaki – mert sajna, ilyen is van, és az Eiffel recepcióján fel nem vett jegyekből rögtön kiderül – ebből sportot űz, akkor újabb jelentkezését már nem vesszük fel, ám ő majd akár tíz másodperc alatt léphet be egy másik, frissen kreált címről... Értékesítésünk végül a mozimódszert választotta: mégiscsak előbb vetetjük ki a jegyeket, és aki nem teszi meg, elbukja a foglalást: végül is, aki megadott határidőig elmegy érte, az már kimutatja komoly szándékait...)

És azt szerettük volna, ha a legodaadóbb nézőink partnerek a helyzet valódi kipróbálásában, ahogy művészeink és saját munkatársaink is azok voltak: nem volt hét, hogy ne szembesültünk volna olyan problémákkal, amelyek ugyan megoldhatók, de hat éve bámulva a terveket már vakságot kaptunk, és a külső impulzusok nélkül nem boldogulnánk.

Apropó, a saját kollégák. Talán már korábban írtam is: ami április első napjaiban történt, amikor 60-70 operás a jellegzetes, fekete alapon bordó karikás pólójában ott megjelent, és a porban-késésben darvadozó Bánffy-termet 5 munkanap alatt színházzá varázsolta, a magamfajta csak párás szemmel vigyorgott. Ugyanolyan fokú büszkeség volt, mint a legnagyszerűbb előadás után! (Küldök is most ehelyütt pár saját fotót erről a néhány napos, fantasztikus evolúcióról, amit az arra császkáló, a teremajtón be-bekukkantó kivitelezői alvállalkozók is szájtátva néztek!)

Aztán eljött a nap, amelyet tényleg nem hirdettünk. 2019. április 5-én, egy meglehetősen hűvös péntek estén úgy kétszázan az Opera belsejéből és holdudvarából titkos mágnes okozta vonzás folytán odarántódtunk a Kőbányai út 30-as szám kivilágított gyárépületéhez, és 20 óra néhány perckor szétnyílt a függöny, elindult Hans van Manen Trois Gnossiennes című koreográfiája – mert minálunk valahogy mindig a balett járja a próbatáncot. Így volt ez az Erkel próbaüzeménél is, hat évvel korábban, 2013. március elsején is az Örvény-nyel – hol van az már, te jó Isten! (Egyébként az első függönyhúzás az előző nap történt, amikor a függönyhúzó motort sikerült beszerelni, nekem az is megvan a telefonon... Mellékelem is: csak egyetlen műszakos kollégánk üti össze a tenyerét, mindenki más iparkodik tovább, de nekünk így is megható.)

Aki ott járt, pláne, ha a következő hónapokban rendszeresen tette, a Mozdonycsarnok és a Bánffy-terem napról napra szépülését figyelhette meg: az, hogy a 2019. január 27-re (Mozart születésnapjára) ígért próbaüzemet már csak 9 héttel voltunk hajlandóak elcsúsztatni. Mondjuk, volt, aki még ezt is szóvá tette, mintha 9 hetet egy garázs ne tudna késni, nemhogy egy olyan ház, amely Magyarország legnagyobb közcélú épülete lesz, ha teljesen elkészül: bizony, még a Parlamentnél is nagyobb alapterületű.

Akik viszont nem jártak ott, azok a média különböző formátumainak képviselői, rovatvezetői, kulturális újságírói – kell-e mondanom, hogy tisztelet a kivételnek? Mégis, Néném higgye el nekem, az, hogy 1884 (Operaház) és 1911 (Népopera – Városi Színház – Erkel Színház) után

megépült a harmadik budapesti színházterem, amelyben operaházi méretű zenekari árok található,

magyarán opera- és balettelőadásra készült: nos, e vívmány nem ütötte át a toronymagasra nőtt ingerküszöböt. (Amit egy ötlábú kecske vagy – még rosszabb! – egy éppen beeső celebvillantás is simán megugrik.)

Pedig a műsor igazán mindenkire kívánt szórni most, a bejáratós fázis legeslegelején:

  • kortárs balettest (Van Manen, North, Kylián)
  • Mozart-világbemutató (A kairói lúd-pasticcio)
  • Bach különlegesen vizualizált Máté-passiója
  • Húsvét Mascagnival (Parasztbecsület és Messa di Gloria-előadás)
  • historikus magyar operafelújítás (Kenessey: Az arany meg az asszony)
  • magyar groteszk opera ősbemutatója (Tóth Péter: Tóték)
  • egész estés kortárs táncmű sorozata (Venekei/Dés: A vágy villamosa)
  • Puccini-ritkaság magyarországi bemutatója (Edgar-premier)
  • kortárs magyar tánckörkép (Pas de Quatre)
  • OperaKaland-sorozat diákoknak (Kodály: Háry János)
  • Puccini életéről írt dráma ősbemutatója (Szálinger Balázs: Krizantémok)
  • szcenizált előadás Puccini zongorás dalaival (Harangi Mária)
  • kortárs Bohémélet-verzió a Salzburgi Fesztiválról (Damiano Michieletto)

Egyszóval, a bécsi udvarban még meg sem melegedett Mozarttól a tegnap született műig volt minden, ének, zene, tánc, sőt próza is. Meg néhány dzsesszkoncert is, Karosi Juli főszereplésével. És mégis, mintha a magyar – és különösképp a fővárosi – kulturális világítótornyok pászmái nem fogták volna be az Eiffel egyébként meglehetősen nehezen észrevehetetlen sziluettjét. Kulturális affinitásukra oly büszke kiadványok, portálok és oldalak egyszerűen „nem vették észre”, hogy 108 év után létrejön a harmadik fővárosi (és egyben magyarországi) „operaház” hat éven át készült, és bár még nincs teljesen készen, idén tavasszal mégis megugrotta a cukaharát: amikor már elég jól állt a helyzet hozzá (és nem kellett már fűteni és nem kellett még hűteni), két fejlesztési etap között bepillantást engedett abba, mit tud majd alapból, és hogy merrefelé kíván tájékozódni majd.

Igen, a barokk zenés színház felé!
Igen, a kortárs tánc irányába!
Igen, a nagy nevek ritkaságai felé!
Igen, a XX. század tőlünk ötven évig elzárt művei felé!
Igen, a kortárs operák irányába!
Igen, a kísérleti színrevitelek irányába!
Igen, a cross over műfajok felé!
Igen, az ismeretterjesztés irányába!
Igen, a kisgyermeki és nagycsaládos operamisszió felé!
Igen, a felnőtt közönséghalászás irányába!
Igen, a magyar operatörténet felé!

A mi Eiffel Műhelyházunk Bánffy-terme úgy járt, mint ami Szakonyi Károly híres darabjában történik: anélkül tette tiszteletét a magyar kultúra nappalijában, hogy a fotelban ülők észrevették volna, szokásos (tehát kedvenc) tévéműsoraik nézegetése, témáik forgatgatása közben. (Arra gondolni se merek, hogy szándékosan, kiváló időzítéssel néztek volna félre!)

Sebaj. Most beépítjük még, amit tudunk, hasznosul minden közben feljött észrevétel, aztán 2020. 02. 02-án még nagyobb fanfárokat fújunk, mint eddig. Az élet ugyan nem fenékig tejfel (mennyivel jobb és régibb kiszólás ez A tanú habos tortájánál!), de mi töretlenül, sőt, a sok 130 éves szegecselés között megacélosodva bízunk benne!

Néném, segítsen majd Kegyed is a rúzsozott szájpropagandával, hogy jövőre, mikor végre végleg megnyitjuk, mindenki odataláljon!

Szilveszter

2019. július 10.