Bayreuth ma, avagy Willkommen in Kamerun!

2019.08.21. 13:26

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA 2/118 levélária

Kedves Tatjána Néném!

Nem fogok ám politizálni ilyen címmel se: a migránskérdést nálam felkészültebb személyek vitatják naphosszat, optimális esetben legalábbis így van. Most csak alanyi jogon szólnék, és nem is itthoni aspektusban, végtére – apai ágon – 25%-nyi német vér csak' csörgedezik bennem. Több mint egy liter sváb folyadék tehát, és pont bajor, noch dazu.

Szóval. Amikor megérkeztünk a Pesttől több mint nyolcszáz kilométerre lévő városba egy hónapja csaknem ilyentájt, a nyár legforróbb napjait éltük. Már Merkel asszony is – nagy rajongó állítólag – szemezhetett a kosztümmel, amellyel majd mintegy negyven fokban nyitja az Ünnepi Játékokat. „Tiszta Afrika!" – dühöngtem, és szidtam volna a globális felmelegedést és/vagy klímaváltozást, ha arra eléggé tájékozottnak érezném magam. De nem, így maradt a sziszegéssel szinkronizált tömény izzadás, amely egy bajor kisváros barokk főterén mégiscsak probléma, illetve nem az alapár része, s az is, hogy ugyanoda kell menekülni, mint május elején Lisszabonban: egy jól hűtött DM-be! Amúgy a pár nap múlva startoló fesztiválról nem sok derülhetett ki az utcán, végül is 58 ezer jegy eladva előre évekkel, a túlfoglalás tizenötszörös állítólag. Ez a bő nyári öt hét az aluszékony(nak gondolt) Bayreuth életprogramja. Néhány Mahir-szerű oszlopon pár koncertplakát utalt gyanúsan egyfelé mutatva, hogy az a néhány rendezvény, amely egy híres ember halálának tizedik évfordulójára emlékezni hív, vagy orgonahangversenyre, valahogy mind Richard Wagnerre és családjára utal.

Fotó: Ókovács Szilveszter

De mi jellemzi még ezt a városkát? Először is a gyönyörű operaháza – nem, nem a Zöld Dombon lévő, a Semper-tervezte (naddetermészetesen Wagner-szupervizorálta Festspielhaus), hanem a majdnem négyszáz éves, az őrgrófi barokk színház. Nem sok ilyen futkorászik már a világban: Drottningholm, a svéd királyok nyári rezidenciája, Cesky Krumlov, és a Bayreuthtól nem szörnyen messze lévő München Cuvillies Színháza (a régi Udvari Opera), amelyet az ötvenes évek vége felé éppen magyar karmester, Fricsay Ferenc avatott fel a sokéves zárás után remek Figaro-előadással. A kétezres esztendők elején újabb nagyfelújításra érett meg a helyzet, már vagy tíz éve túl is vannak rajta, de ami Münchenben megy, Bayreuthnak úgy tűnik, reménytelen. (Nem tudom, mennyire nyilvánvaló mindenkinek, de München, a valahai választófejedelmi város a világ egyik (opera)kulturális fővárosa Párizs, London, Berlin, Bécs, Moszkva, Szentpétervár és New York mellett. Ami pedig „minket" illet, Münchenben él és dolgozik – zeneakadémiai operaképzést vezet – az ugyancsak magyar Kovalik Balázs, egyike legtehetségesebb operarendezőinknek, és az ő diákjainak produkciója nyitotta meg a bayreuthi barokk színházat is tavaly. Ha valaki furcsállná, hogy júniusi Blitzkrieg-ünk után mit jövök ezzel, szeretném jelezni, hogy művészi tálentumot többre becsülöm elhamarkodott nyilatkozatoknál, és ha nyit majd egyszer a mi Operaházunk is, jönnek vissza a még bőven ki nem játszott, viszont értékkel teli Kovalik-darabok is. És ez ügyben még magával Balázzsal is birokra kelek, ha kell – de inkább ne kelljen. Sőt, el vagyok szánva kényelmes futamidejű, újabb meghívására is, hisz lassan 10 éve nem rendezett nálunk.)

Visszatérve: tehát Münchenben van élet a megnyitó után (a Kammeroper München használgatja Mozart-operákra a Cuivilles-t, időnként minihangversenyeket is tartanak a rokokó házacskában), míg Bayreuth 10 milliárdból kipofozott és cselesen patinásra (tehát kopottra!) 6 éven át restaurált történelmi háza gyakorlatilag üresen áll. Megy ugyan egy filmecske benne, amely része a napi többszöri idegenvezetésnek – és itt kiderül, hogy a faszerkezetbe rengeteg helyen rejtettek hangszórókat, így csak kapkodjunk a fejünk az elején – utána viszont a film is csalódást keltőn marad szinte félbe: semmit se tud mutatni abból, ami a cezúra, a tavalyi nyitás után következik. Márpedig minden templom annyit ér, amennyit használják: ha senki nem megy be, semmit. Mementónak jó lehet – erre még utalnék később.

Bayreuth különben akkora, mint egy kisebb magyar megyeszékhely: ha nem is Debrecen vagy Fehérvár, de Veszprém és Szolnok. Állandó zenekara, kórusa nincs (a Fesztiválnak sincs, de az ugye, teljesen más tészta, hisz kifejezett nyári programsorozatról van szó, és esténként 150 muzsikus kell az árokba). Van viszont egyeteme, azon Afrika válsággócait kutató fakultás, zongorafesztivál (meghívott előadókkal), Jazz November (meghívott előadókkal), nyári koncertek (meghívott előadókkal, néha a barokk színházban). És minden crossover, és minden reloaded. És nem is ezzel van a baj, mi is 2.0-ázunk, keressük az új utakat az opera és a klasszikus balett pompás zsákutcájából. Leginkább átmennénk a falon is az igazunkért: az új szezonban az OperaKaland diáksorozatában nálunk is lesz kortárs popzene, amely bemossa a srácokat Mozart Szöktetésébe, és ilyen kortárs, vallásos táncprodukcióval is készülünk. A baj nem a nyelv színesítésével van tehát, hanem a súlyponttal, ami még tisztában tartja, hogy mit áldozok be miért, hogy nem gombokhoz varrok kabátot, s hogy nem óriás faroktollak csóválják műfajaink klasszikus értékeit. Elmondom, mivel van gond.

Szinte minden magyar megyeszékhelynek van saját, megbízható színvonalú művészeti együttese. Mert: van zeneiskolája. Nem messze innen, kissé északabbra, a szomszédos német tartományban élnek barátaink: szövetségiállam-szerte nincs központi, alapszintű zeneoktatás, vállalkozó vesz ki épületet, szervez. Ígérni nem tud, követelni fizetős képzésen sokkal nehezebb (egy óra ára nálunk féléves tandíj...), a hangszert vedd meg magad a boltban, az iskola nem tud adni, mert nincs, és ő maga sincs – s ha anyuka ki van borulva a szolfézsra (mert már őt sem sikerült megtanítani a kotta világának betűvetésére –, akkor oda nem kell járni, marad a gombóc meg a pálcika, könnyebbnél rosszabb slágerek pötyögése zongorán vagy xilofonon, tök mindegy. Úgyis fül után megy, így nem annyira derül ki, hogy szemünk fénye zenei analfabéta lesz! Ami szíve-joga, rakétatudomány nélkül is elvagyok, csak egyrészt nem magyarázzák el neki, hogy visszamarad, és még fizet is érte, adott esetben még időt is áldoz, gyakorol. Barátom felesége a „triola" szót is kiejtette egy mondatban (amihez képest azért vannak nehezebben akceptálható képletek is az európai zenében...), a tanár arca elkomorult, és fanyarul megkérdezte: akkor most egy nehezebb kottából szeretnének tanulni? (Évekkel a kezdés után...)

Forrás: Ókovács Szilveszter

Oda lyukadunk ki – egy csomó, szerintem kikövetkeztethető, tehát felsorolásban fárasztó és értelmetlen stáció kihagyásával –, hogy itt egy város Németország, a nagy európai kultúrnemzet szívében. Ha Szörényi Levente itt élne, itt ásna, ide kellene esnie a nagy germán szívcsakrának valahová. Ez a német kultúr-Pilis vidéke (persze, a Hansa-városok meg egy másik ikonikus helyszín), nem messze München és Nürnberg. És mit találunk egy szemmel látható átlag-német jólétben (a melegtől is) kornyadozó bajor városban? Semmi saját invenciót, mintha egy fekete lyuk vákuuma szívna magának ide ezt-azt, mert hát létezni, időt elütni mégiscsak kell valahogy – a német munkahét már nem 40 óra, és a lakossági korfa is felkopaszodott, miként a velem idős férfiak.

És a főtéren szombat délután karneváli a hangulat. Willkommen in Kamerun! – hirdeti a felirat, Afrika-Karibi Festival (azért ez kemény, mintha Madridban Japán-Kínai Heteket hirdetnének, ez ám a dolgok összemosása, jóllehet semmi sem volna fehér meg fekete, még a fekete bőrű ember sem), ez látható a mobilszínpad háttérmolinóján. Bajor konyha vagy helyi/népi művészet sehol. Tamtamok szólnak a gagyidobárustól, ugyanazt a boronatárcsás generálcsirkét mérik a Kenyai Sátornál, mint minden fesztiválon. A zsákvászon ruciktól kissé agresszíven megszabadulni kívánó árusok el-elkapogatják a nőket, megy az alku kikényszerítése, jobb, ha a tákolmányok között se balra, se jobbra nézve, sietősen és középen menekülünk. Azért az Amnesty sátra így is feltűnik, és Bayreuth városé – hogy neki még ilyenje sincs.

Fotó: Ókovács Szilveszter

A színpad mögött gyönyörűen rendbe szedett lutheránus templom. Belépünk, most sem titkolva azért, hogy a dolgok kissé helyre kerüljenek. Nyitva, ez jó, egy kamerával megoldják azt, amit minálunk sose sikerül, mármint, hogy az Isten háza vállalkozó kedvű/egészségű nénikék hiánya dacára is tárt ajtóval várjon. Viszont bent egy lélek se. Oké, szombat koradélután, majd holnap. Nem húzom Néném idejét: vasárnap nem tudjuk meg, hányan vannak odabenn, ugyanis már a templomajtó is zárva. A tiszteletes kinn ül a színpadon, egy reggie-zenekar mögött, amely – és ezt se értem! Nem értem! – bezzeg csupa németből áll, borzalmasan játszanak, mintha gurítani akarnák a négyszöget. Néha a nagytiszteletű úr feláll, mond valamit a számok közt – jobban kéne ehhez németül érteni, de mintha egy nairobi árvaházról beszélne, amely számára gyűjtenek –, ez a mai lélek-étek. A többi úgyis serceg már az öntöttvasakon. A meleg teszi-e vagy a formák teljes lazulása, de hol van az előírt katolikus böjtöcske a szentáldozás előtt attól a tudatállapottól, hogy némelyik német atyafi a korsó sört is megkockáztatja, igehirdetés-féle hallgatása közben?

És ha Néném azt hiszi, utána mindenki jól belakmározik a karibi Kamerun (Jesszusom, mentők! Kartográfusok!) német alapanyagokból készült csodáiból, téved: a templomból kizárt sógoraink sógorai az egyetlen német sütöde kolbászkáit tunkolják előtte-alatta-utána. Ez már annyira katyvasz, hogy tényleg nehéz következtetést levonni. Azért próbáljuk meg.

Fotó. Ókovács Szilveszter

Bayreuth mellett valaha egy kisebb, kevésbé ismert koncentrációs tábor működött. És mivel Hitler szerette Wagnert (vagy sznob volt, és német kancellárként muszáj volt neki, ki tudja?), a Fesztivált hagyta működni, de műsorára és fellépői listáira berlini elvtársak is rápillantottak. Igen, és visszahívták volna Toscaninit, pedig ő még a náciszagot se bírta, és számos zsidó művésznek itt szabad volt fellépnie, a fővárosban nem... Ez is katyvasz, de legalább annyi világos belőle, hogy Hitler becsülte Bayreuthot, és nem átallotta kirakatnak használni – láttuk Theresienstadt esetében is, hogy erre a színpadias önfelmentésre volt hajlama, és néha még be is jött neki. Így megint ott tartunk, mintha Wagner városának vezekelnie kellene, mert valamit talán elrontott, miközben Hitler még meg sem született, amikor a nagy zeneszerző elhunyt.

De mi van ma ugyanitt? Természetesen nincs katonai diktatúra, nincs nácizmus, van jólét, stabilitás. Az előadásokban gyakori metakommunikatív kiszólások, gesztusok, mantraszerű multikulti, mintha bárki is a nézőtéren nevelésre szorulna, ezért állna sort 5-8 évig, utazna ide és fizetne nem keveset – miközben épelméjű ember a nácikkal együtt nem érez. Viszont Afrika a spájzban van. És vannak (összevásárolt) programok is, van karitatív cél (ez persze, helyes, de miért istentisztelet helyett?).

Hogy ugyanez visszafele működne-e? Tehát a százéveske Nairobi közepén tábort üthetne-e vajh az ezerévekre tehető germán mondavilágból kinőtt wagneri szekta (vö: európai kultúra), és a kenyai nemzeti akármicsoda idején eluralhatná-e (vagy el akarná-e uralni egyáltalán?) a helyi főteret, erősen kétlem. De azt is, hogy kiváló művészi színvonalú Wagner-fesztivál ide vagy oda, a német identitást itt jó helyen keressük-e (vagy menjünk Heidelbergbe?), hogy ne mondjam itt a végén: főtértől 300 méterre eltemetett Liszt Ferenc sírjánál? Mert nem: el van az már boronálva. Ott serceg a tárcsákban, tamtamdobok közt, hamarosan ebéd.

Az idegen ricsaj által felébresztett nagy halottunkat pedig, magyar és európai kultúránk szervezőjét, legnagyobb zeneszerzőnket meg szerintem hozzuk haza. Nálunk is ott ül szobra a homlokzaton – ha már szülőháza is átcsúszott a trianoni határon (tegyük hozzá: Doborján/Reidingben méltón bánnak emlékével!), legalább nyugodhasson tényleg saját közegében, amely nevére szentelve őrzi zeneakadémiáját azóta is, és ahol még természetes az, hogy születésnapján harsonák szólnak a Les preludes-ből, és h-moll szonáta és Don Juan-parafrázis az esti operaházi koncerten.

És hát a szinte ugyanott nyugvó vejének se lehet túl könnyű: sírja felé egy másik Afrika Korps tart.

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

2019. augusztus 18. Budapest