Vidnyánszky Attila: Az új színházi támogatási rendszer jó irányba tart

2019.08.29. 16:56

Az új színházi támogatási rendszer olyan feladatokat szolgál, amelyeket a közösség fontosnak tart, többek között a fiatalok színházba csábítását, a kortárs szerzők bemutatását. A hangsúly pedig a vidéki műhelyeken, színházakon van. Az is fontos, hogy nem kaphat kevesebbet egyik tisztességes műhely sem, mint az előző rendszerben. Ezért a rendszer jó irányba tart. Erről is beszélt Vidnyánszky Attila az Origónak adott interjúban. A régi tao-rendszerben színházi emberek cégeket alapítva, hálózatot építve, kihasználva a jutalékok rendszerét és egyéb kiskapukat, milliárdokat kerestek, ezért azt a rendszert nem lehetett megjavítani, meg kellett változtatni - mondta a Nemzeti Színház vezérigazgatója, aki arról is beszélt, hogy a Nemzeti olyan feladatokat vállal, amiket mások nem tesznek, nem tehetnek meg. Ilyen volt, amikor a Csíksomlyói passiót tízezreknek játszották ingyen Erdélyben, majd Esztergomban a Bazilika előtt. Interjú a Nemzeti Színház vezérigazgatójával.

Több mint fél éve annak, hogy megszűnt az előadó-művészeti szervezeteknek adható tao-felajánlások rendszere, és helyette új támogatási rendszer lépett hatályba. Elégedett a változásokkal?

Kezdjük azzal, hogy ismételten, sokadszor összefoglalom, hogy miért voltunk sokan, mondhatom, hogy a színházi szakma többsége elégedetlen az előző rendszerrel. Azért, mert számtalan olyan produkciós cég, nonprofit szervezet, alapítvány jött létre, melynek nem az volt a célja, hogy minőségi, értékes színházi, táncos vagy zenei produkciókat hozzon létre, hanem azért, hogy a közpénzt „lenyúlva" átverje a nézőket és egyébként sokszor az előadóművészeket is. Ne feledjük, hogy amikor elindult a tao-rendszer, még külföldön, akár a világ másik végén is lehetett előadásokat csinálni úgy, hogy annak jegybevételének arányában tao-t lehetett felvenni. Ki tudta akkor megmondani, hogy mi zajlott valójában egy mexikói táncelőadáson vagy egy izraeli jégbalettben? Bármennyire is igyekezett a kormányzat fokozni az ellenőrzéseket és a valóban érdemi produkciókra szűkíteni a tao támogatás lehetőségét, számtalan kiskapu maradt. És ezt a becsületes színházcsinálók és az értékes előadásokat érdemlő nézők szenvedték meg. Ez a rendszer nem maradhatott.

Sovány vigasz, hogy jó néhányan már a tao-rendszer bevezetésekor jeleztük, hogy ez fog történni. Beszéljünk világosan: néhány, a színházi szférában otthonosan mozgó ember kitalálta a tao-rendszert, az akkori kormányzat ebből törvényjavaslatot csinált, a parlament elfogadta, majd ugyanezek a színházi emberek cégeket alapítva, hálózatot építve, kihasználva a jutalékok rendszerét és egyéb kiskapukat, milliárdokat kerestek.

Fotó: MTI/Soós Lajos

A tao-rendszer célja a megalkotói szerint az lett volna, hogy a cégek szabadon dönthessenek arról, hogy kinek nyújtanak támogatást. Így történt ez a valóságban is? 

Nem, mert ugyan valóban maguk dönthettek, de a piac kőkemény diktátuma mentén. Annak tudtak sok pénzt adni, akinek sok volt a jegybevétele. Valójában nem a kultúrpolitikai gondolatok, elvek, értékek mentén hozott döntések juttatták a támogatást egy-egy színházhoz, hanem a „mindenható" bevétel kényszere. Rendkívül kártékony folyamatokat indított ez el: csak a bevétel számított, az értékek nem.

Egyértelmű tehát, hogy a régi rendszert nem lehetett átalakítani, megjavítani?

Határozottan úgy gondolom, hogy nem. Nem pusztán a visszaélések tucatjai voltak a problémák. Az is, hogy a tao-rendszer arra sarkallta a színházi szakmát, hogy a könnyebb utat válassza.  Tucatszám kerültek színpadra, különösen többezres befogadóképességű csarnokok színpadjára olyan produkciók, amelyek úgy tettek, mintha színházak lennének, de valójában ócska népbutítások voltak. És miután ezekből roppant jól megéltek, a bennük szereplő színészek, rendezők, alkotók, bocsánat a kifejezésért, hozzábutultak ezekhez a produkciókhoz. A nézőket becsábították az utcára öntött óriásplakátokkal, néhány sztár fotójával, aztán öt próbával lehaknizták az előadást, majd felvették a - nem túlzás - több százmilliós tao-támogatást. Ez a rendszer a szakmánk hígulását, amortizálódását hozta.  Elég összevetni a kőszínházak nagyszínpadainak tao előtti repertoárját a mostanival: fájdalmas a torzulás. Felelős színházi ember ezt nem akarhatja vissza, nem dicsérheti. Nekünk felelősségünk van a szakmánk iránt, ezt az elvet várom el magamtól és a kollégáimtól is. 

Másfelől: akik azt mondják, hogy az ellenőrzést kellett volna szigorítani, nem veszik figyelembe, hogy több mint egy évig dolgozott együtt a szakma - és ebben a munkában részt vettek a Színházi Társaság, a Teátrumi Társaság és a Független Előadóművészeti Szövetség gazdasági szakemberei -, hogy kitalálják a tao-rendszer igazságosabb működtetési módját, és azt, hogy hogyan lehet szigorúbbá tenni az ellenőrzést. Ám képtelenség egzaktul megfogalmazni, hogy mitől koprodukció egy koprodukció. Például, ha egy hazai előadó-művészeti szervezet két statisztája játszott a 150 fős francia show-műsorban, az elég a tao-hoz? De ha nem statisztálnak, hanem Rómeót és Júliát játsszák vendégszínészek, az már koprodukció és jöhet a tao? Vagy Mercutio-t is vendégművésznek kell játszania a tao-jogosultsághoz? Vagy: hol végződik egy koncert és hol kezdődik egy színházi előadás? Ha van két vers a koncert közben, akkor már lehet tao-t igényelni? Napestig tudnám sorolni ezeket a definíciós problémákat. Ezért lehetetlen megúszni a kibúvókat, kiskapukat.

fotó: Talán Csaba

Az új támogatási rendszerről mi a véleménye?

Sokunkat kérdezett meg a kulturális kormányzat arról, hogy milyen támogatási rendszerrel váltsa ki a korábbi tao-rendszert. Én három szempontot ajánlottam Fekete Péter kulturális államtitkár figyelmébe. Egyfelől, hogy nem lehet kevesebb az új rendszerű támogatás végösszege, mint a tisztességes szervezeteknek adott addigi támogatás összege. Másrészt, hogy a támogatás legalább egy része ne az alapműködést szolgálja, hanem olyan feladatokat, amelyeket a közösségünk fontosnak tart: a fiatalok színházba csábítását, a kortárs szerzők bemutatását és még sok mást. Harmadrészt pedig, hogy a támogatás hangsúlya a vidéki műhelyeken, színházakon legyen. Reméljük, hogy ez utóbbi még hangsúlyosabban valósul meg. Úgy látom, hogy a rendszer figyelembe veszi ezeket a szempontokat, és jó irányba tart.

A független színházak fognak támogatásokat kapni ebben a rendszerben?

Én valóban független színházat csináltam hosszú éveken át Kárpátalján. A támogatás, amit kaptunk, az eleinte annyi volt, hogy egyáltalán engedték, hogy magyar nyelven játsszunk. Ha vannak, akik tudják a Kárpát-medencében, hogy mit jelent a független, korlátokat feszegető színjátszás, azok közé, azt hiszem, én is odatartozom. Engem nem lehet azzal vádolni, hogy ne érezném a zsigereimben azt, hogy milyen, amikor veszélyben van egy művészi közösség. Felelősséggel állítom, hogy nincs veszélyben egyetlen magyar színházi műhely sem. Ha lenne, én lennék az első, aki felemelném a szavamat. De néhány dolgot rakjunk helyre. 

Az állami támogatás nem „jár" mindenkinek. 

Az állam által fenntartott színházaknak – így a Nemzeti Színháznak is - annyiban „jár", hogy értük a költségvetés és az előadó-művészeti törvény felelősséget vállal. De emellett jogszerűen, átláthatóan kell működniük, a közönségük megelégedésére és művészi értékeket létrehozva. Állandó kontroll alatt vagyunk, vizsgál minket az ÁSZ, az EMMI, a NAV: egyébként helyesen. A magánszínházaknak, vagy a független színházaknak (néha átfedésben van a két fogalom, jó lenne ebben is rendet rakni) sem „jár" a támogatás. Én nagy híve vagyok annak, hogy mindenki csináljon színházat, de annak nem, hogy ha valaki színházat csinál, azonnal szalad az államhoz, hogy pénzt kérjen. És ha nem annyit kap, amennyit szeretne, akkor azonnal megszorítást, cenzúrát, ellehetetlenítést kiált. Ha az állam finanszírozza a magánszínházat, támogatja a független színházat, akkor mégis mitől „magán" és mitől „független" színház az? És még valami.  A független és a magánszínházak a magyar színházi szféra tíz százalékát sem teszik ki. Viszont a tao-visszaélések 95%-a ebben a szektorban történt. 

Kétségtelen, hogy eljutottunk egy lényegi kérdéshez. Világosan látszik, hogy a magán- és független színházak nem élnek meg állami támogatás nélkül. Ha ez így van, márpedig így van, akkor meg kell nézni, hogy mit tesznek hozzá a magyar színházi kultúrához. Szükség van rájuk: részben tehetséggondozás miatt, részben azon alkotók számára, akik kiszorulnak a kőszínházakból. De az állami támogatásért cserébe mit vár a közösség tőlük? Kellene arról is beszélni, lehetőleg higgadtan és józanul, hogy nem kellene-e határt szabni az állami támogatott magán- és független színházak számának, ahogy ez számos országban van. Akiket viszont az állam támogat, azoknak több évre garantálja a működését! Akik pedig kiesnek a támogatásból, azok megsegítését az inkubátor házakra kellene bízni.

A Nemzeti Színház az új rendszerben mennyi pénzt kap? 

Többet kapunk. Mi olyan feladatokat vállalunk, amiket mások nem tesznek, nem tehetnek meg: tavaly a Csíksomlyói passiót tízezreknek játszottuk ingyen Erdélyben, a csíksomlyói nyeregben, most augusztus 19-én pedig Esztergomban a Bazilika előtt. A Nemzeti folyamatosan utazik belföldre, külhonba és külföldre. 80-100 előadást fogadunk be évadonként. A Nemzetin belül tulajdonképpen három színház és egy oktatási intézmény, a Kaposvári Egyetem gyakorlati helye működik. Ettől nemzeti a Nemzeti: nem egy a sok más színház közül.

Berettyán Nándor Krisztus szerepében a Csíksomlyói passió előadásán a csíksomlyói hegynyeregben 2018. augusztus 18-ánForrás: MTI/Veres Nándor

De miután látom, hogy a vidéki színházak támogatása nő az új rendszerben, úgy gondolom, hogy mi is belevághatunk a plusz pénzből néhány fejlesztésbe. Forr a vérem, amikor azt olvasom, hogy „Vidnyánszky több pénzt kap a taóból". Én kapok pénzt? Egy fillér nem megy ebből az én bankszámlámra, ezt a pénzt a nézők kapják azzal, hogy több, „szebb" előadást hozunk létre, hogy többet játsszunk a fiataloknak, fogadhatunk vendégjátékokat, megújul a műszaki hátterünk. Nekem a Nemzeti igazgatójaként az a dolgom, hogy harcoljak az intézményért, a támogatások növeléséért, szem előtt tartva a színház hányattatott sorsát, és azt, hogy sokan ma is megkérdőjelezik létének jogosultságát, legszívesebben kiradíroznák a magyar színházi palettáról. Akár fel is robbantanák, mint 1965-ben.

A nyáron már azért is támadták, mert ingyen nézhetnek a diákok előadásokat, és azt is kétségbe vonták, hogy a Nemzeti Színház nyereséges. Mi az igazság?

Kezdjük az utóbbival. Abból az öt évből, amikor Alföldi Róbert vezette a színházat, négyszer veszteséges volt a színház. Szólt egy szót is akkor valaki? Nem is lett volna méltányos, mert ez játék a számokkal. A veszteség az amortizációból fakad, abból, hogy a színház ingóságai és maga az ingatlan is, minden évben kevesebbet ér, ezt át kell vezetni a könyveinken. Ez okozza azt, hogy „számszakilag" veszteséges a színház. Senkinek nem tartozunk, senki nem kapott kevesebb bért. Amúgy mi 350 millióval több bért fizetünk a munkatársainknak, mint amennyit fizetett a színház 180 millióval kevesebb állami támogatásból tíz évvel ezelőtt. Minden rendben van a gazdálkodásunkkal.

És nézzük az ingyenes előadásokat. Három éve indítottuk #anemzetiadiakokert programunkat. Öt előadást ingyen nézhetnek meg azok az iskolai csoportok, akik tanári vezetéssel jönnek. Több tízezer diák jutott így színházi élményhez. Azok az előadásaink vannak ebben a programban (a János vitéz, a Csongor és Tünde például), amelyek az iskolai nevelést segítik. Világos elvünk, hogy ezeknek az előadásoknak a megtekintése, aztán az iskolában történő elemzése minden diák számára hozzáférhető kell, hogy legyen. Ebből nem engedünk, ezek az előadások ingyenesek is maradnak.

János vitéz a Nemzeti Színházbanfotó: Talán Csaba

A gyerekek és a fiatalok hatvan százaléka nem jut el színházba, és sajnos egyre kevésbé népszerű a körükben a színház. Amíg ez így van, addig mi járunk a helyes úton, és remélem, lesznek követőink.

Amúgy mielőtt azt mondanák, hogy persze a Nemzeti megteheti, hogy ingyen játsszon előadásokat: mi Beregszászban valamint Debrecenben, a Csokonai Színház korántsem "eleresztett" költségvetéséből is játszottunk így produkciókat.

A nem ingyenes előadásaink közül a legtöbbre sorban állás van, az Egri csillagokra például 7.000 jegyigénylésünk parkol sajnos, a telítettségünk 94% volt. Minden szó, amit a Nemzeti kihasználatlanságáról írtak: merő hazugság. Összegezve: soha ennyien nem nézték még a Nemzeti előadásait: 150 ezer nézőnk volt az előző évadban.

Hat intézmény az új támogatási rendszerben nemzetstratégiai intézmény lett, kiemelt támogatással. Mi az oka ennek?

Helyes döntés. Minden nemzet előadó-művészeti intézményrendszerének vannak zászlóshajói. Ezeket az intézményeket vezetni különös felelősség és különös megtiszteltetés. Minden nap érzem ennek a súlyát, ahogy a kollégáim is. Ezeket az intézményeket a közösség pénzéből támogatni is kiemelt felelősség. Sokat kell elvárni tőlük. Nem hiszem, hogy bárkinek magyarázni kellene, hogy az Opera, a MÜPA, az Operettszínház, a Fővárosi Nagycirkusz és a Nemzeti Színház ma a nemzeti előadó-művészeti kultúra legjelentősebb intézményei. Nyilván nem mindenkinek tetszik ezekben az intézményekben minden előadás, minden színészi vagy énekesi játék, minden tánc- vagy akrobatamozdulat. De kétségtelen, hogy nekik kell a nemzet kultúrájának éltetésében, tradícióinak megújító megtartásában az élre állni. Függetlenül egyébként attól, hogy éppen milyen összetételű kormány vezeti az országot.

Forrás: Csudai Sándor, Origo

A Pesti Magyar Színház nemzetstratégiai intézménnyé emelése kis magyarázatra szorul: ebből a teátrumból hamarosan Nemzeti Ifjúsági Színház lesz. Remélem, idén szeptemberben bejelenthetjük, mindannyian, az egész hazai színházi szakma közösen. Azt hiszem, így már ez is világos. Az én felfogásomban egyébként más intézmények, például a Hagyományok Háza, a Zeneakadémia, a Nemzeti Táncszínház, a Nemzeti Filharmonikusok és a Nemzeti Táncegyüttes is az élre kerülne, remélem, előbb-utóbb ez is megtörténik.

Az új támogatási rendszerből már érkeznek a pénzek?

Egy új rendszer bevezetése időbe kerül, de méltányos vagyok, és úgy látom, a kollégáim is. Inkább minden részletet dolgozzanak ki alaposan, minthogy a kapkodás hibákat szüljön. Az alaptámogatások számai megérkeztek a színházakhoz, és megjelentek az új pályázati kiírások, amelyekkel pluszfeladatokat támogat az állam. 37,5 milliárd forintot kapnak az előadó-művészeti szervezetek. Ennek átlátható, tisztességes elosztása idővel jár, ebben én megértő vagyok. És még jön majd a Lázár Ervin-program újabb hatmilliárdja: minden általános iskolás gyermek eljut minden évben egyszer színházba vagy bábszínházba, cirkuszba, táncelőadásra, komolyzenei koncertre. Ez a pénz is a színházaknak jut. A Lázár Ervin-program egyébként világviszonylatban egyedülálló, sehol nem találtam nyomát hasonlónak.

Idén ősszel az egész magyar színházi szakma együtt ünnepelheti a felújított kaposvári színház megnyitását. És megújul az Opera, a szolnoki, a győri, a debreceni színház, remélem szépen sorban a többi is. A színházi világban is helyes a kritika, magam is gyakorlom, de ami elismerésre méltó, azt el kell ismerni: hosszú-hosszú böjt után jut újra sok pénz a magyar színházi kultúrára.

Az Örkény és a Katona József Színház nem pályázik a Nemzeti Kulturális Alaphoz (NKA).  Mi a véleménye erről?

Az említett budapesti színházak egytől egyig lényegesen több támogatást kapnak az új rendszerben, mint az eddigiben. Tízmilliókról beszélünk színházanként, az Örkény és a Katona kiemelten „jól járt". Emellett megújult az Örkény Színház, felújítják a Radnótit. Miközben néhány színházvezető nyakló nélkül kritizálja, sőt, szidja a kormányzatot, ha jól olvasom a nyilatkozataikat és nézem az előadásaikat. Ez egyébként szívük joga, szabadon tehetik. Szabad döntésük az is, hogy nem pályáznak: a kedvező anyagi helyzetükből adódóan könnyen hozhatják meg ezt a döntést. De, ha már kritika, én is hadd fogalmazzak meg egyet: nézve a Madách és a Vígszínház repertoárját, érthetetlennek tartom, hogy Budapesten a Madách Színház támogatása nagyobb mértékben nőtt, mint a Vígszínházé.

Az elmúlt hónapokban derült ki, hogy a Magyar Színházi Társaság el kívánja adni tulajdonrészét a POSZT-ban, a Pécsi Országos Színházi Találkozóban. Mi történik itt?

Magam is nehezen igazodom el. A POSZT működése rendezett, az elmúlt három évben minden döntést együtt hoztunk meg a tulajdonostársakkal, a Színházi Társasággal és Pécs városával. Abban is megegyeztünk, hogy vérfrissítésre szorul majd a fesztivál, de ezzel várjuk ki az önkormányzati választásokat, hiszen mégiscsak Pécs városa a többségi tulajdonosa a fesztiválnak, a város felelőssége döntően, hogy mi történjen a POSZT-tal. Ebben megállapodtunk, majd jött a Színházi Társaság levele. Színházrendezőként ezt egy dramaturgiai elemnek tudom be, nem többnek. Minden rendben lesz a POSZT-tal.

Sok támadást kap a baloldalról. Hogyan éli ezt meg?

Nem kell, hogy mindenki szeressen: sem engem, sem az alkotásaimat. Amikor – sajnos, már elég régen volt – színházcsinálásra adtam a fejem egy kis, kárpátaljai városkában, akkor azt azért tettem, mert hatni szerettem volna. Elmondani, hogy mit gondolok az emberi érzésekről, kapcsolatokról, történelmünkről, őrizni akartam a nyelvünket, a kultúránkat. Új színházi formákat szerettem volna kikísérletezni, megmutatni a nézőinknek. Bíztam abban - és ma már talán nagyképűség nélkül mondhatom, hogy így is lett -, hogy sok színházszerető kíváncsi lesz ránk. Sok társam volt és van ezen az úton, amely elvezetett a Nemzeti Színház igazgatói székébe, és a Magyar Teátrumi Társaság elnöki posztjára. Meggyőződésem, hogy a Nemzeti mindenkori igazgatójának befolyással kell lennie a teljes magyar színházi életre. Nem döntenie kell róla, ám a véleményét, a javaslatait el kell mondania. A Magyar Teátrumi Társaságnak 71 tagszervezete van, tíz éve működünk, a legnagyobb színházi érdekképviselet vagyunk. Sokszor ez is megnyilvánulásra késztet. Ha nem tenném, megtagadnék mindent abból, amit az utam kezdetén, a kis kárpátaljai városkában gondoltam arról, hogy mi a dolga egy színházcsinálónak.

Vidnyánszky Attila néhány napja a TV2 Tények Este című műsorának is hosszabb interjút adott, ezt itt ismertettük.