Bagi Iván: Megszállottan kell küzdeni a legapróbb sikerekért is

2019.09.06. 09:40

Szerinte elvakult szenvedéllyel kell a saját fejünk után mennünk, ha el akarunk érni valamit. 25 éve van a humorista pályán, és már lassan 15 éve ír könyveket. A gyermeki, majd fiatalkori lírai próbálkozások után jött a próza, majd megint a líra, végül 2019-ben megjelent első verseskötete, de már a második és a harmadik is készül. Interjú a 43. születésnapját pénteken ünneplő Bagi Ivánnal.

Lehet tudni, hogy viszonylag hamar, már 10 éves kora előtt kezdett verseket írni, és ha igaz, ezt 24 éves koráig tette örömmel. Mi okozta azt a törést már felnőtt fejjel?

Több dolog is közrejátszott ebben. Annak idején, gimnazista koromban volt a budapesti gimnáziumok között egy irodalmi verseny, amelyen harmadik helyezést értem el. Igaz, hogy több száz diák is pályázott, mégsem voltam maradéktalanul elégedett. Valamivel később, a '90-es évek vége felé rendeztek szintén ebben a műfajban egy országos versenyt, amit akkor Varró Dániel nyert meg. Én – habár bekerültem az első tíz közé, – még dobogós sem lettem. Szerintem ez a kellemetlen fejlemény okozhatott bennem némi törést. De a legfőbb ok, amiért hosszú időre félretettem a lírát, az volt, hogy úgy éreztem, számomra teljesen kiüresedett ez a forma. Így köszöntött be életembe a próza, nagyratörő irodalmi ambíciókkal övezve, egyfajta mentőövként: először novellákat, majd később regényeket írtam. Volt időm és elszántságom is.

Bagi IvánFotó: Polyák Attila - Origo

Az első regényével kapcsolatban korábban említette a határtalan becsvágyat is. Azaz hogy már volt önben annyi önbizalom, amennyi az ember első könyvéhez kell. Miből táplálkozott ez a becsvágy?

A prózai indulásomkor nem keveset számított, hogy kezembe került Paul Johnsonnak az Értelmiségiek című könyve, amely annak ellenére, hogy a bemutatott életutakkal kapcsolatosan van benne jónéhány, a bulvár határait súroló, színvonaltalan csúsztatás, mégis óriási hatással voltak rám a benne megjelenő klasszikus, szépirodalmi szerzők, gondolkodók. Egyébiránt ma is szent meggyőződésem, hogy úgy lehet a legjobban megszerettetni a fiatalokkal a nagy irodalmi klasszikusokat, ha minél többet beszélünk az ő személyes élettörténeteikről. A becsvágyról pedig csak annyit mondanék, hogy éreztem magamban annyi elhivatottságot és tehetséget, amennyi bennük is meglehetett. Ez a tudat mindig át tudott lendíteni a holtpontokon, és talán nem várt eredményekkel is kecsegtetett. Ezenfelül fontosnak tartom megemlíteni az irodalomtanáromat, Tomaji Attilát is, aki folyamatosan inspirált, illetve abban a fogékony időszakban megfertőzött az irodalom olthatatlan szeretetével. Egyébiránt a szüleimtől örököltem a rendhagyó verbális képességeket. Mindketten meglehetősen eredeti módon fejezték ki magukat, művelt, olvasott, nagytudású emberek voltak, csak egyszerűen nem igazán rendelkeztek ilyen irányú ambíciókkal, amit rettenetesen sajnálok, mert bármibe is vágták volna a fejszéjüket, nálam sokkal jobbak lettek volna.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Tudom, hogy a saját írói útkeresése közben küldött szövegeket különböző irodalmi folyóiratok szerkesztőinek, amely nyilván egy ismert út, és senkinek sem könnyű. De vajon mennyivel volt nehezebb úgy, hogy mindezt már ismert humoristaként próbálta?

Őszintén megvallva ez óriási hátrány volt. Az irodalmi határvadászok: a szerkesztők és a rovatvezetők általában foggal-körömmel védik a territóriumukat, így oda lehetetlenség betörni, de persze sosem szabad feladni. Megszállottan kell küzdeni a legapróbb sikerért is, elvakult szenvedéllyel, soha nem múló lelkesedéssel a saját fejünk után menni, és nem hallgatni az állandó kétkedőkre, akik szerint őrültséget csinálunk.

És hogy érzi, nem lett volna jobb inkább rájuk hallgatni?

Jó kérdés. Thomas Mann az Egy szélhámos vallomásai-ban írja egy helyütt, hogy vannak olyan emberek, akik békeidőben a társadalom tétlen potyautasainak tűnnek, szerinte az ő igazi talentumuk extrém körülmények között, ne adj Isten háború idején fedi fel kilétét. Mindenesetre ami engem illet, sokszor magamra ismerek ebben a bizarr leírásban, amely persze még nem jelenti azt, hogy jó író lennék. Valószínűleg ezt sosem leszek képes kellő racionalitással megítélni. Ugyanakkor mérhetetlen igényem van arra, hogy bizonyos pillanatokban tántoríthatatlanul meg legyek győződve arról, hogy korunk legnagyobb írója-költője vagyok. Aki szórványosan sem ismeri ezt az érzést, annak nem érdemes szavakkal való bűvészkedésre adnia a fejét, akár van az írásainak kézzelfogható szépirodalmi értéke, akár nincs. Enélkül parttalanná válik az egész.

Bagi Iván KeresztapakéntForrás: Origo

Ez az extravagancia utáni vágy kielégül a paródiában és az írásban, vagy van még más aktív terület is?

Nem hiszem. Pedig szeretek egyszerre többféle dologba is belekapni, próbára téve kreativitásom határait. Ilyen esetekben könnyen szét tudok forgácsolódni.

Ez nem számonkérés volt...

Nem is annak vettem. Mindazonáltal az írás és az előadóművészet mellett vannak nagyszabású projektjeim is: Példának okáért az egyik, kifejezetten az online függőség ellen igyekszik felvenni a harcot: úgy tűnik ez a programom hamarosan révbe ér, és akkor már többet tudok róla mondani. Persze ettől én még nem leszek reklámszakember vagy profi termékfejlesztő, csupán csak volt egy jó ötletem, amelyet igyekeztem részletesen kidolgozni és megvalósítani.

A Tüske a köröm alatt című filmben Kálmán György karaktere kérdezi, hogy kinek fest egy festő. Istennek – adja meg rögtön a választ saját kérdésére. Ennek mintájára kérdezném, hogy kinek ír Bagi Iván?

Az esztétikai és erkölcsi élményt leszámítva elsősorban az embereknek írok. Ez utóbbi szempontot mindig is rendkívül komolyan vettem. Noha a művészet saját jogán sokkal szabadabb teret biztosít egy művész számára. Miközben naiv megszállottsággal folyamatosan azon dolgozik, hogy a műveivel valahogy hatni tudjon mások életére is. Ha úgy tetszik, osztja az igét, ami nem feltétlenül szerencsés attitűd, hogyha autentikus akar maradni.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Volt önben drukk, mikor a prózai művek után megjelent az első verseskötete? Hogy egyáltalán megüti-e a mércét?

Persze, hogy volt. Egyébként legutóbb Falusi Márton költő barátom segített ráébreszteni arra, hogy a verseimben kínálkoznak figyelemreméltó megoldások, kiváltképp, ha hajlandó vagyok elfogadni, hogy bőséggel akadnak bennük olyan sorok is, amelyeket kíméletlenül ki kell húzni, mert gyengék, pongyolák, banálisak, hovatovább ügyetlenek. Most már egyre gyakrabban az ő szemével látom a verseimet, ami őszintén szólva, nem a legkellemesebb dolog.

Az első kötet után lesz folytatás?

A folytatásról annyit tudok elmondani, hogy jövőre jelenik meg az Egy a semmiből című kötetem, amely az élet legfontosabb témáit 50 versben sűríti össze. 42 év tapasztalatát igyekeztem minél tömörebben és egyszerűbben formába önteni. Ezen kívül van még egy másik tervem is: a Nagyvers című kötet, amely tulajdonképpen egyetlen versnek indult. Nagyjából egy évvel ezelőtt elhatároztam, hogy írok egy életem végéig bővülő verset, amelyhez minden nap hozzáírok egy-egy versszakot vagy egy-két sort. Ezt nagyjából négy hónapig bírtam, utána egyszercsak elfogytak az erre irányuló energiák, eltűnt a fanatikus elszántságnak az a speciális kötőanyaga, amely bizonytalan ideig egyben tartotta a verset. Így is összejött majdnem 120 oldal, amit megfelelő stilizálással kötetté lehet rendezni. A munka oroszlán része még hátravan.

Ha négy hónapból jön ki 120 oldal, akkor talán nem baj, hogy nem élete végéig csinálja...

Miért ne? Legalább a terjedelme miatt lehessen csodálni a könyvemet! [nevet]

Falusi Mártonon kívül van valaki, akinek megmutatja majd a verseket a megjelenésük előtt?

Persze. Sok ember véleményét ki szoktam kérni.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Mondott olyat korábban, hogy a sors nem valamilyen átok, hanem kiindulási lehetőség az ember életében. Ha megvolt a kiindulópont, akkor most merre tart az úton?

Erre a kérdésre nagyon nehéz válaszolni. Talán az önelfogadás irányába.

Ez elsősorban az ön életéről szól, de említette például a digitális függőség elleni harcot meg azt, hogy nem magának ír, tehát van az útnak egy másokra vonatkozó része is, ha jól értem.

Így van, fontosnak tartom, hogy összefogjunk és erősítsük közös értékeinket, beszélgessünk, egymás szemébe nézzünk: hogy ne minden a gyűlölködésről és a tehetetlenségről szóljon. Hanem inkább arról, hogy valóban törődünk egymással. Persze a tendenciák mostanában kicsit lehangolóak, én mégis bízom ezekben az erőfeszítésekben, amelynek néhol a verseimben is hangot adok. Bizonyos szempontból az előadóművészettel is ez a célom.

Itt Bruce WilliskéntForrás: Origo

A Bagi-Nacsa Orfeumá-nak alapja a múltba, a régi nagyokhoz való visszafordulás. Ez az igény mindkettőjükben megvolt?

Teljes mértékben, a régi nagy elődök bemutatása végtelenül megtisztelő feladat számunkra. Ebben a szándékban talán már az életkorunk is megnyilvánul, mégpedig úgy, hogy egyre fontosabbnak tartjuk, hogy ne sikkadjanak el ezek a csodálatos művészek, akiknek bámulatos teljesítménye mai keretek közé helyezve, több emberhez is el tud jutni.

Sokszor hangoztatják, hogy párosuk titka a barátságon túl abban van, hogy nagyon különböző személyiségek. Gondolom, ehhez még hozzájön az is, hogy mindketten megtalálták a maguk mellékprojektjeiket is.

Biztos, hogy ez is benne van a pakliban, amellett, hogy mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy minden egyéb sikert a párosunknak köszönhetünk. Úgy is fogalmazhatnék, hogy ez a fának a törzse, amelyből a vékonyabb ágak kinőttek. Illetőleg az a tény sem elhanyagolandó, hogy a kisebb-nagyobb viták ellenére a legalapvetőbb kérdésekben mindig egyetértettünk, ami arra enged következtetni, hogy hasonló ízléssel és értékrenddel bírunk, miközben Olivér tehetsége merőben más dolgokban manifesztálódik, mint az enyém. A mi barátságunk még a gyerekkorban indult, és később lett belőle baráti alapokra épülő munkakapcsolat, majd maga a Bagi-Nacsa brand. Jövőre leszünk 25 évesek. Bízom benne, hogy a következő 25 évben is együtt maradunk. Nekem ez az egyik születésnapi kívánságom.

további tartalmak a rovatból