Szegény családban nőtt föl Sárközi Gyula, aki azt mondja, egészen 18 koráig egy burokban élt. Akkor halt meg néhány hónap alatt előbb az anyja, majd az apja. Azt mondja, már gyerekként megtanulta, hogy milyen kirekesztettnek lenni. Ennek ellenére a balettintézet után az operaház kartáncosa, később címzetes magántáncosaként szólistája lett. 25 évet töltött a színpadon, mielőtt abbahagyta a táncot. "Én nem voltam az a művész, akit le kellett robbantani a színpadról" - mondja. Aztán balettmesterként, később koreográfus-asszisztensként dolgozott az operaházban. És tíz évig tanított a táncművészeti főiskolán, a docensi címet is megkapta. 2001-ben alapította meg a Madách Musical Táncművészeti Iskolát és Szakközépiskolát. Sárközi azt mondja, barátságos spártai környezetben várják a növendékeket. Az iskolájába volt, hogy 800 diák járt. Aztán a szám a 2008-as válság idején csökkent, most már-már megint fél ezer növendéke van. Szegény, sokszor állami gondozásból érkező gyerekek is járnak hozzá. Volt növendékei közül többen ma már a Szegedi Kortárs Balett szólistái.

Emlékszik, mit csinált a 18. születésnapján, illetve, hogy azután mennyivel érezte magát felnőttnek?

18 évesen könnyű dolgom volt, mert éltek a szüleim, és nálunk, cigányoknál, hihetetlen fészek van alánk rakva, és egy búrát építenek körénk. Védett családi körben voltam.Egy gyerek addig gyerek, amíg élnek a szülei. 19 éves koromban vesztettem el az édesanyámat, november 13-án, pénteken. Azóta nem szeretem a péntek 13.-át. Kilenc hónapra rá pedig elment az édesapám.Akkor voltam végzős az Állami Balettintézetben. Mindenkinek más-más nehézséget vet a sors a vállára, de ez nem tartozik a közönségre. Ez a család, a barátok és a pedagógusok asztala kell maradjon.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Elnézést, ezt nem tudtam, egész egyszerűen azért kezdtem ezzel, mert idén ünnepli 18. születésnapját a Madách Társulat, amelynek ön az alapítója. Tudta?

Tudtam, persze. Egyszerre indult a Madách Társulat, és a Kamara Balett és kéz a kézben jár azóta is. Annak idején a Madách Társulat legkomolyabb létszáma 800 növendék volt, 2008-ban. Aztán jött a válság, és az emberek nagyon meggondolták, hogy mire költenek. Innentől kezdve ez a létszám sokáig csökkent. Most sikerült visszatornázni 500 főre. Azt gondolom, ha kimondom, hogy van egy 500 fős iskolánk, az jól hangzik.Én az iskolát csak alapítottam, a kollégáimmal közösen vezettük be azt a fajta művészeti vonalat, amelytől egyre több és több lesz. Valójában azonban az iskola nem a miénk, hanem a gyerekeké.

Az iskolába állami gondozásban élő gyerekek is járnak. Amellett, hogy tanítja őket, mi a legfontosabb üzenet, amit átad a gyerekeknek?

Napi szintű üzenetek vannak, mert az élet mindig mást produkál. Ami a legfontosabb, amit Seregi László annak idején a teremben mondott, hogyEgy mutatás, egy tudás.Ha elmennek egy színházi társulathoz felvételizni a gyerekek, akkor nincs idő arra, hogy majd holnap visszajövök, és megmutatom, hogy mit tanítottak nekem.A másik, ami nagyon fontos, hogy toleranciára tanítom őket.Én gyerekként nagyon megtanultam, hogy milyen kirekesztettnek lenni. Az én iskolámban nincs kirekesztett gyerek. Nálunk minden a befogadásról szól, a budai oldalon ugyanúgy, mint a pesti oldalon (a Madách Táncművészeti Iskola két helyszínen tart oktatást – a szerk.). Nálunk egy dolog számít, hogy amikor bejön a terembe, akkor a lehető legtöbbet hozza ki a táncból, a maga szintjén.Amikor középen táncol, ordító vadállat legyen, és ha kimegy a szélére, akkor ezt szerénységgel tegye.Nagyon kedves mondás, hogy minél több van egy búzafejben, annál mélyebbre hajlik.

Fotó: Polyák Attila - Origo

 

A respektjével, és a karrierrel, amelyet befutott, elég egy nézés a teremben, hogy minden a helyére kerüljön?

Én nem gondolok arra, hogy milyen karrierem volt, amikor belépek a terembe.

Nem is önnek kell, hanem diákoknak, akik a teremben vannak.

Körbeölelő szeretet és a hideg szigor, ami kéz a kézben jár nálunk. És innentől kezdve

nem a múltam számít, hanem az, hogy minél többet át tudjunk adni a gyerekeknek a tudásunkból.

Nem én vagyok ebben a főszereplő, hanem a növendékek. És ezt teljesen őszintén mondom, ez részemről nem álszerénység. Nem vagyok én-központú, mi-központú vagyok.

Ezt is meg kell tanulni, hogy ne a szóló legyen az egyetlen, amelyre gondolnak?

A tánc az egy fantasztikus dolog, együtt, csapatban vagyunk, és egy természetes kiválasztódás alapján derül ki az évek folyamán, hogy kiből lesz szólista, és kiből pedig kartáncos.

És ön látja az első pár mozdulat után, hogy kiben van meg a tehetség?

Igen, mert én értek ehhez, nekem ez a szakmám. Sajnos Magyarországon még mindig sokszor működik a Danov elvtárs szindróma, hogy maradjunk szerények, miközben az Egyesült Államokban az ellenkezője a teljesen természetes.

Hány éves korban dől el, hogy ki az, akiből lehet táncos?

Egy pedagógusnak kötelező meglátnia azt az ívet, ami a gyerekben benne van. Ez eldőlhet 6-10 és 14 éves korban is.Minden gyereknél más korban történik meg a kattanás. Ha megtörtént, és egy nyelvet beszélünk, ami nekem öt, az neki is annyi, akkor onnantól kezdve egy irányba megyünk kéz a kézben, a csúcs felé.De nem az a legfontosabb, amit az iskolában megtanítunk, hogy hogyan juthatsz el a csúcsra, hanem, az, hogyan viseled a kudarcot. Kisebb-nagyobb kudarcok érnek minket napi szinten, és ha ezeket nem tudjuk kezelni, és a helyén tartani, nem tudunk küzdeni, akkor hiába vagyok bármilyen tehetséges, az első pofon a földre fog vinni, és mire fölállnánk, már akár jöhet is a következő.

Fotó: Polyák Attila - Origo

 

Önt megtanították arra, hogy a kudarcokat hogyan dolgozza fel?

Nagyon-nagy tanítómesterem volt Seregi László. Munkakapcsolatból indult és barátság lett belőle. Sajnos ő már nem él. A szó nemes értelmében nagybetűs ember volt.

Amikor tanítványait nézi az előadásokon, az húzza őket előre?

Inkább azt mondanám, hogy meg akarnak felelni nekem, amikor megtudják, hogy ott vagyok a közelükben.

Ha belép egy órára, mindenki hirtelen ügyesebb lesz?

A legtöbb kollégám azt mondja, hogy többet kéne bent lennem az órákon, mert akkor mindenki másképp dolgozna. Ez nem félelem, mert félelemből nem lehet dolgozni. Ez megfelelési kényszer. Vagy tisztelet. De közben szeretnek a közelemben is lenni. A legnehezebb megfelelni a gyerekeknek - bárki részéről. Én sokszor nem emlékszem dolgokra, de a gyerekek gyakran idéznek engem. Viccesen azt szoktam mondani, hogybarátságos spártai környezetbe várjuk a gyerekeket. Van olyan volt növendékem, aki a Belga Királyi Balettben volt szólista, most már balettmester. Az Operaházban is van rengeteg szólistám, mind hozzám jártak.Őket a Táncművészeti Egyetemen tanítottam. A mostani növendékeim közül többen a Szegedi Kortárs Balettnél szólisták, ők már a Madáchból kerültek ki. Sorolhatnám, de mindenkire büszkék vagyunk.

És a kollégái szerették?

Bizonyos korban, főleg fiatalon, ez még érdekli az embert. Ahogy múlnak az évek, egyre kevesebb emberről gondolod, hogy fontos, hogy szeret vagy sem.

Egyszer csak azt mondod, hogy nekem annyi ember fontos, amennyit egy kezemen meg tudok számolni.

A többieknek meghallgatod a véleményét, de nem akarsz megfelelni nekik, de a gyerekeknek nagyon. Egyébként a környezetem őszinte embernek tart.

Fotó: Polyák Attila - Origo

 

Volt olyan szerep, amelyet az őszintesége miatt nem kapott meg?

Ezt nem tudom. Szerepekkel egyébként sem foglalkoztam. Azok jöttek. Talán az őszinteségem miatt más hátrányok értek. Az Operaházban volt olyan balettigazgatóm, aki az őszinteségem nem igazán értékelte, de ez igazán a fizetésemben volt érzékelhető és nem a szerepek mennyiségében.

Ennek ellenére maradt?

Maradtam, sőt a következő igazgató sem változtatott a fizetésem. Aztán az egyik vezető rehabilitált, és visszamenőleg megkaptam a különbözetet. Ezután mondtam azt, hogy szívesen elmennék nyugdíjba. Ez meg is megtörtént.

Ez mikor történt?

43 éves koromban, ledolgoztam a 25 évet. Én nem voltam az a művész, akit le kellett robbantani a színpadról. Ezt kell tudnia az embernek.

Ezután lett koreográfus asszisztensként. Nagy váltás volt?

Én a Seregi László mellett dolgozhattam. Amikor a Makrancos Katát a Seregi koreografálta, Kaszás Ildikó mellett én voltam az egyetlen, akit maga mellé vett, akit megtűrt. Ez egy nagy megtiszteltetés volt.

Mekkora teret kapott, mennyire szólhatott bele a dolgokba?

Meghallgatott mindig. Elfogadott. Ő megengedhette magának, hogy kimondja, amit gondol, mert ő volt a tánc Doyen-je. Nagyívű ember volt, és hidegen őszinte.

Önnel is?

Persze. De én is vele. Egész életünkben.Amikor mellette dolgoztam, és együtt voltunk a teremben, én csak tanulhattam tőle, ezért halkan figyeltem, és amikor rám nézett, hogy segítsek, akkor szóltam bele.A tiszteletet ugyanis nem lehet izomból kivívni. Laci egy olyan csoda volt, amelynek hiányát a mai napig érezzük.

Önöknél a Madách Tánciskolában is ez a helyzet?

Van, aki nem és van, aki megmondja nekem, amit gondol. De soha nem a tanítványok előtt.

Mit tud azokkal csinálni, akikben látja az elképesztő tehetséget, és nincs bennük a kitartás?

Ha kell, keménységgel segítem őket lelkileg.Tavaly hat állami gondozott gyereket vettünk föl, és négyszer zokogtam csukott szájjal, mert nem bírták. Volt egy gyerek, Mátészalkáról jött, és brutálisan tehetséges volt. Nem bírta.

Forrás: Mezey Béla

 

Mit? A kötöttséget?

Nem, azt, amikor azt mondja, hogy „tegnap jó voltam, ma miért kapom a csesztetést?" Napi szinten kell jónak lenni. Nekünk van egy gondolatunk, a Fészekprogram. Ez arról szólna, hogy a hátrányos helyzetű településeken megkeressük a tehetségeket. A romák között nagyon sok artista volt annak idején. Tagja vagyok a Roma Koordinációs Tanácsnak, szerintem az lehet egy járható út, amit ott elkezdtünk. Természetesen nem csak megtalálni a tehetségeket, terelgetni is kell őket. Egyik a másik nélkül semmit sem ér. Ha ezeket a gyerekeket egy fészekbe tesszük be, akkor kizárt, hogy elkallódjanak. Mindenkinek jár a napfény.