Csak módjával pukkasztgassuk őket, mert a végén még elfogynak

2019.10.20. 10:06

Új novelláskötetén dolgozik, aztán megírja azt a regényt is, amelyik régóta foglalkoztatja. Nagy Koppány Zsolt József Attila-díjas író, műfordító, könyvszerkesztő, az Előretolt Helyőrség című irodalmi és kulturális periodika szerkesztője, az Íróakadémia oktatója szerint az első kötetei humorosak voltak, aztán jött a borongós férfikor - legalábbis ami a nagyívű történeteket illeti. Közben a novellái is keserűbbek lettek – ugyan nem komorak, de mindenképpen ironikusabbak. Míg egyetemista korában, Kolozsváron az Előretolt Helyőrségben tombolt a polgárpukkasztás, ma már ő is inkább pukkasztható polgárnak számít. Igyekszik azért nem le- vagy elszakadni a mindennapoktól, és figyelni a gyors változásokat – ebben sokat segít, hogy fiatal tehetségekkel dolgozik, és két gyermeket nevel. „Néha persze magam is csodálkozom »a mai fiatalságon«, de igyekszem nem papolni erről, mert akkor éppen olyanná válnék, akitől mindig óvtam magam. Ugyanakkor nem tudom, meddig mehet ez: előbb-utóbb biztosan lemaradok, és egy zsémbes, zsörtölődő, hőskort emlegető vénember leszek, aki azt hiszi, hogy csakis a saját fiatalsága létezett, az az etalon, ahhoz kell igazodnia mindenkinek. Pedig a saját kivételesnek érzett fiatalságunk és életünk senkit sem érdekel rajtunk kívül." Nagy Koppány Zsolttal Vági Barbara beszélgetett.

Az a fránya első mondat. Az a legfontosabb minden prózában. Az első mondat afféle laboratórium, ami meghatározza a stílust, a szerkezetet, sőt, a könyv hosszát is – valami ilyesmit mondott Márquez. Valamint azt is: az első mondatból azt is meg lehet állapítani, hogy érdemes-e elolvasni a könyvet, vagy sem. De mi legyen az az első mondat? Ez a legnehezebb.

„Talán én vagyok az egyedüli az edzőteremben, aki sportolás közben hangoskönyvet hallgat. De kezdjük az elején... Kevés szánalmasabb dolog van annál, mint amikor egy könyvtestű, szemüveges pofa az életéért küzdve sportol. Én másfél éve kínzom magam: futok, lépcsőzöm, úszom, síjárok, rossz időben edzőterembe megyek. A szemüvegemet mindig leveszem ilyenkor: próbálok elvegyülni, de hát ezzel a testalkattal nem könnyű a sok erős ember között. Ugyan szánalmasnak találom a nagy verejtékezési igyekezetet, mégis okoz vajmi kevés örömöt. Talán mert közben azt a megnyugtató közhelyt érzem, hogy »le tudom győzni magam«. És ez azért vagány dolog" – mondja Nagy Koppány Zsolt. „Sokat gyötrődtem ugyanakkor, hogy miként lehetne értelmesen eltölteni az időt sportolás közben. Egy ideig zenét hallgattam, de aztán rájöttem, a hangoskönyv az igazi. Most már van olyan, hogy azért megyek el futni, hogy továbbhallgathassam az éppen aktuális hallgatmányt. Bizony, az irodalom egyik legpompásabb hordozója a könyv mellett az mp3-lejátszó."

Nagy Koppány Zsoltfotó: Talán Csaba


Nagy Koppány Zsolt 1978-ban született Marosvásárhelyen. Negyvenegy éves, és attól tart: közeledik az életközépi válság. De az is lehet, hogy már itt van. Fene tudja. Úgy érzi, egyre nagyobb koncentrációra van szüksége a nagyobb lélegzetű történetek megírásához. Szeretne elvonulni oda, ahol senki sem zavarja, és ott megírni, amit meg kell írnia.
„Egy rövid tárcát, novellát viszonylag kis erőfeszítéssel meg lehet írni. Ez persze nem jelent semmiféle sorrendezést, alá-fölérendeltségi viszonyt a műfajok között. De evidencia, hogy egy regényhez nagyobb összpontosítás szükséges. Ha valaki regényt ír, és – mondjuk - a közepe táján kell másnap folytatnia, annyi dologra kell odafigyelnie, annyiféle szálra koncentrálnia, annyi ívet felelevenítenie és újrarajzolnia, amíg bemelegszik és beindul az író-gép, hogy az első oldalak többnyire használhatatlanok lesznek, és vagy ki kell dobni őket, vagy a nap végén, lendületből újraírni minden mondatukat. Ehhez azonban megfelelő körülmények kellenek, no meg rengeteg idő – az viszont ritkán adódik."
Most tehát regényt ír?
„Nem, sajnos nem, egyelőre nem tudom megteremteni azokat a bizonyos körülményeket – úgy tűnik, túlvállaltam magam. De most már olyan régóta ígérem és beszélek róla, hogy muszáj lesz megírnom."

Nagy Koppány Zsoltfotó: Talán Csaba

Lehet, hogy már én is pukkasztható vagyok

Nagy Koppány Zsolt Székelyudvarhelyen nőtt fel, színmagyar közösségben, ahol még a helybéli romántanárok és (román tanárok) is magyarul beszéltek – mondja. Így aztán nem emlékszik nemzetiségi ellentétre, a Ceauşescu-rendszer megdöntésének időszakára viszont igen.

„Karácsony és újév között édesapámék úgy gondolták, jobb, ha húgommal a nagyszülőknél, vidéken töltjük az iskolai szünidőt. Elutaztunk a Marosvásárhely és Szováta között fekvő Hármasfaluba, ahol a pilinkézve érkező hírek hatására rajtam is nagymértékben úrrá lett a forradalmi hevület. Ez nem csoda, hiszen már tizenegy éves is megvoltam, ugye. Egyik nap nagyapám behozta a napilapot és lapjaira szedte, gyújtósnak. (Mindenki gyújtósnak használta az újságokat, anélkül, hogy ebben bármiféle heroikus lázadás lett volna.) A napilapok címoldalán pedig többnyire Ceauşescu képe szerepelt. Amikor megláttam az aznapi kiadványt, bátran a földre dobtam és fickósan rátapostam. Szánalmas lehettem - voltam. Nagyapám, ez a drága, bölcs ember rám nézett, megcsóválta a fejét, és szépen elmagyarázta, hogy az ilyen gesztusoknak semmi értelme. Gyakran ma is eszembe jut ez az egész, viszolyogva gondolok rá. Azt hiszem, akkor és ott értettem meg, hogy szimbólumokkal a valóságot nem lehet befolyásolni – ha mégis megtesszük, mert nem tudjuk nem megtenni, nevetséges igyekezetbe torkollhat az egész. És ez már csak egy lépésnyire van az irodalomtól, a groteszktől, az (ön)iróniától, az önmagán nevetni képes humorérzéktől, amelyeket mindennél fontosabbnak tartok az irodalmi művekben – íróként, olvasóként egyaránt."

Kisfiú kora óta írt verseket, meséket. Hétvégenként szülei elég gyakran utaztak a nagyszülőkhöz segíteni; néha Zsolt is ment, de előfordult, hogy inkább otthon maradt, és saját maga számára kiszabott penzumként vasárnap estére, mire a szülei hazaérkeztek, írt egy verset és egy mesét, vagy történetet.

„Mióta az eszemet tudom, írónak készültem. Írtam – a kilencvenes évek második felére már egy kötetnyi tűrhető novellám volt. Középiskolás koromban a diákújságot főszerkesztettem, és Kolozsváron, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar–angol szakára járva is hamar megtaláltam a helyi literatúrát: zsenge egyetemistaként az ottani Előretolt Helyőrség szerzője és szerkesztője lettem. Összenőtt, ami összetartozott, mondhatni. Ekkor találkoztam Orbán János Dénessel is: Farkas Wellmann Éva és Farkas Wellmann Endre közös barátaink voltak, én pedig egy délután elmentem hozzájuk irodalomról beszélgetni, meg persze... kávézni. Legnagyobb meglepetésemre és hangelakadásomra ott találtam náluk az akkor már ismert költőt, Jánost. Szó szót hozott, végül odaadhattam neki két novellámat, és sétáltam egyet, amíg elolvasta őket. Mikor visszaértem, János megkérdezte, van-e még néhány másik szövegem, mert akkor ő ezeket azonmód kiadná könyvben is. Sokkal nehézkesebbnek és rossz mágiától terheltebbnek képzeltem el addig ezeket a pillanatokat, ezért nagyon tetszett az »ügymenet« természetes, minden gőgtől mentes egyszerűsége; azt hiszem, ennél nagyobb öröm nem is érhetett volna. Következő évben aztán megjelent az Arról, hogy milyen nehéz című kötetem, ami tipikus első kötet. Mégis szeretem ezt a könyvet, mind a szövegek, mind a borítója kellő mértékben provokatív: a borítón egy, a szövegekben számtalan női hátsó szerepel. (Emiatt aztán a szemérmes könyvesbolti eladók más könyvek mögé rejtették, ami igen jót tett a kötetnek – mindenki kereste.) Valami erőteljes és nyers szabadság árad belőle, olyan, amilyennek az irodalomnak lennie kell. Nincs benne semmi kiszámítottság, semmi ravaszkodás, nem keresi sem a kritikusok, sem az olvasó kegyeit, egyszerűen... van. Hetykén és büszkén van."

Nagy Koppány Zsolt első kötetefotó: Talán Csaba

A kolozsvári években az Előretolt Helyőrség félig komoly, félig játékos lázadás volt – mondja. Azt tűzték a zászlajukra, hogy a transzszilvanizmus által képviselt puritanizmust meghaladják vagy megkerüljék, és a megmaradást hirdető irodalomesztétikával párhuzamosan megpróbáljanak nyitni az élet többi területe felé.

„Az élet többi területe pedig elsősorban – természetesen – az erotika volt. Olykor a szex vagy a pornó. Ilyesmit mindenki szívesen írt, mert azt hittük, mindenki szívesen is olvassa, szerethetőbbé válik tőle az irodalom. Szembementünk a korábbi irodalomesztétikával, amelyet egyrészt megnyomorított a kommunizmus, másrészt súlyos örökség volt, hiszen az irodalmat - mint nemzetmegtartó »eszközt« - aposztrofálta. A transzközép viszont – ez volt a neve a Sántha Attila és Orbán János Dénes által kitalált mozgalomnak – ezt megpróbálta kiszélesíteni és élettel megtölteni. Remek móka volt, és persze halálkomoly program. Az volt benne a nagyszerű – egyebek mellett –, hogy senki sem vette magát túl komolyan. Ez jót tett az irodalomnak, és jót tesz az életnek is: könnyebb elkerülni a nevetségessé válást. Polgárpukkasztás is szerepelt a programban: ha valamit le lehetett volna írni szépen, mi csak azért is csúnyán írtuk le. Én magam nekrofil témájú szövegek írásával járultam hozzá a sikerhez, bár egyáltalán nem érdekelt a dolog – de kiválóan alkalmas volt mások bosszantására. Azóta sokkal óvatosabb lettem, már ami a polgárpukkasztást illeti. A pukkasztható polgár ugyanis az (ideális) olvasó. Ő az, aki megveszi a könyvet, aki az idejét, a figyelmét és a pénzét a könyvre áldozza. (Részletkérdés, hogy utána felgyújtja vagy sem.) És ilyen polgárból kevés van, egyre kevesebb. Úgyhogy csak módjával pukkasztgassuk őket, mert a végén még elfogynak. Amúgy kellőképpen reflektált volt már akkor is ez az egész: láttuk magunkat kívülről, szinte minden csak gesztus volt. Talán utalással arra, hogy egyszer mi is polgárok leszünk, akit majd pukkasztani akarnak a fiatalok."

Nagy Koppány Zsolt úgy gondolja, ma már ő is pukkasztható lenne. De szerencséje van, mondja, mert tanított iskolában, nyelviskolákban, napi kapcsolatban van többféle nemzedékkel. Látja, hogy élnek, hogy gondolkodnak. Az Íróakadémián is fiatal szerzőkkel dolgozik, és két gyermeke van. Talán mindez hozzájárul, hogy ő is – jó értelemben véve – pukkaszthatóvá váljék.

„Nyugodtan lehet próbálkozni, megbocsátó szeretettel viszonyulok minden igényes bosszantási kísérlethez. Néha persze magam is csodálkozom a »mai fiatalságon«, de igyekszem nem papolni erről, mert akkor éppen olyanná válnék, akitől mindig óvtam magam. Ugyanakkor nem tudom, meddig mehet ez: előbb-utóbb biztosan lemaradok, és egy zsémbes, zsörtölődő, hőskort emlegető vénember leszek, aki azt hiszi, hogy csakis a saját fiatalsága létezett, az az etalon, ahhoz kell igazodnia mindenkinek. Pedig a saját kivételesnek érzett fiatalságunk és életünk senkit sem érdekel rajtunk kívül."

Nagy Koppány Zsoltfotó: Talán Csaba

Nagy Koppány Tömzsi, a borongós

A Szegedi Tudományegyetemre 2001-ben került. Aztán elsodorta az élet, két és fél év után abbahagyta PhD-tanulmányait. Dolgozni kezdett, Budapestre költözött, találkozott későbbi feleségével.

„Angolt tanítottam cégeknél, és közben teljesen elölről kellett kezdenem az irodalmi életben való evickélést. Ez nem volt kis feladat, ugyanis Erdélyben minket már elég jól ismertek: volt rangunk, státuszunk, meghívásaink, becsünk. Itt azonban – nekem legalábbis – nem. Ráadásul egyedül kellett boldogulnom – ami bizonyos szempontból jó volt, más szempontból viszont nehéz. Jó volt, mert megmérhettem magam. Ha ugyanis csapatban nyomul az ember, sosem tudja, neki szól-e a taps, vagy a csapatnak. Viszi előre a tehetetlenség, a csapatdinamika, vagy a kettő együtt. Egyedül viszont minden szem gesztenyét magának kell kikaparnia, minden elutasítást, rosszul sikerült pályázatot kénytelen egyedül elfogadni, és jó esetben tanul belőle. Ugyanakkor persze a siker is egyedül csak az övé. Magányos farkas voltam tehát, tanítottam, esténként pedig írtam. Később – 2004–2005 körül – lassan visszasodródtam az irodalmi életbe, de továbbra is egyedül haladtam az úton."

Azóta hat kötete jelent meg, három regény, három novelláskötet. Azt mondja, kedvence a Jozefát úr, avagy a regénykedés, mert abban egyensúlyban van a szépírói tudás és az írói öntudat, a komoly megírtság és az önfeledt játék, és elhozta a Magvető Kiadó szerződését is. Az Amelyben Ekler Ágostra – emlékezünk című későbbi kötet viszont már egészen más, például ő maga is szerepel benne Nagy Koppány Tömzsiként – azaz ötvenéves önmagaként, aki „hízásnak indult, hajdan erős magyar (...), pajkos és vidám, mégis tekintélyt sugárzó pocakkal".

„Lassan úgy nézek ki, mint ahogy akkoriban képzeltem magam. Persze – remélem – csak viccelek. Mindig is vonzott a groteszk, az önirónia, főleg mert nevetségesnek és rémisztőnek találom, amikor az ember valami hősi pózba merevedik. A tömzsisedés tehát – bár súlyos teher, kétségbeesett küzdelmet folytatok ellene – valójában áldás, figyelmeztet a dolgok természetére."

Egy korábbi interjújában azt nyilatkozta, hogy az első könyvei még inkább humorosak, aztán jön a borongós férfikor. Úgy gondolja, hogy talán ez már el is érkezett.

„Két-három éve elgondolkodtam, hogy mi bajom van. Hiába törtem a fejem, nem jöttem rá. Aztán valami magazinban találkoztam ezzel a kifejezéssel: életközépi válság. Utána olvastam, és nagyon megtetszett: olyan mély és tartalmas izének tűnt, amiben szívesen szenved az ember. Azonmód rájöttem, hogy nekem is ilyenem van. Szeretek hencegni vele, és egész ideológiát dolgoztam ki köréje az írás vonatkozásában is: valahol elfogyott miatta a humor, legalábbis ami a nagyívű történeteket illeti. A novelláim is keserűbbek lettek – ugyan nem komorak, de mindenképpen ironikusabbak. A megmaradt humor súlyosabb, sértőbb, szarkasztikusabb, mint volt. Már egy ideje kész van az új regényem, igaz, egyelőre csak a fejemben: abban aztán szemernyi humor sem lesz. Egyébként valamiért az a magyar irodalmi felfogás, hogy akkor van súlya egy műnek, ha nincs elviccelve. Nem tudom, ez mennyire jogos, mert számtalan ellenpéldát tudnék hozni, mindenesetre ez a köz-érzet. Egy írói életműben lenniük kell súlyos, komor könyveknek is a viccesek mellett. Mindenki vágyik arra, hogy komoly író legyen – nyilván én is. Regény jön tehát és novellák, de más műfajokban is szívesen megfordulok, most éppen a forgatókönyvírás érdekel."

Soha nem ír vázlatot. Inkább jó ez, mint rossz. Mert igen gyakran megtörténik – fejtegeti –, hogy a szerző eljut a könyv háromnegyedéig, és rájön, hogy mindent elrontott: rossz az alapkoncepció. Ha vázlat alapján haladt korábban, kidobhatja az addigi munkáját. Sorvezető nélkül azonban semmihez nem kell igazodnia. A gondolatok szabadon áramolnak, és előbb-utóbb megszületik a folytatás. Lehet, hogy másként, mint ahogy eredetileg homályosan gondolta, de sikerül befejezni és megmenteni a regényt.

Történt már ilyen rádöbbenés a korábbi könyvek megírásakor? – kérdezem.

„Mindegyiknél. Ez azonban termékeny görcs: gondolkodásra, megoldáskeresésre kényszerít, mint valami válsághelyzet, így aztán egyszer csak a helyére kerül minden, megszületik az irány, és már csak le kell írni a szavakat, amelyeket a világszellem diktál, ugyebár."

Nagy Koppány Zsoltfotó: Talán Csaba

Visszaadni az irodalmat azoknak, akikért született

Két évvel ezelőtt jelent meg először az Előretolt Helyőrség a vidéki napilapok irodalmi mellékleteként – Nagy Koppány Zsolt ennek a lapnak a prózaszerkesztője és tárcafelelőse.

„A koncepciót Demeter Szilárd író, filozófus, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója találta ki: adjuk vissza az irodalmat azoknak, akikből vétetett, és akikért lennie kell – az olvasóknak. Hogy ne csak a szűk közönségnek vagy a szakmának szóljon az irodalom, hanem mindenkihez eljusson. Mélységesen egyetértek ezzel, különösen azért, mert kevés fontosabb dolgot ismerek az olvasóval való interakciónál. Tudom, milyen nehéz megszerezni egy olvasót, és azt is, mennyire nehéz megtartani. Ápolni kell, babusgatni, törődni vele, és tudomásul venni, hogy igen nehezen gyűlnek újak. Az Előretolt Helyőrség arra tesz kísérletet, hogy megkeresse az olvasót, és próbálja megtartani. Hatalmas ellenszélben indult a lap, kaptunk hideget-meleget – főleg hideget –, elzárkózást, ellenségeskedést. Nem volt könnyű, de túltettük magunkat rajta, a magunk életét éljük a szerkesztőségben: rengeteg jó szöveg születik és közölhető a körön kívül(ről) is... Ám jó szövegekre mindig szükség van: azoktól is, akik eddig elzárkóztak."

A lap szerkesztői rendszeresen fellépnek, találkoznak az olvasókkal. Nagy Koppány Zsolt azt mondja, ezek mindig érdekes események, hiszen mindaddig arctalan az olvasó, amíg nem találkozik vele az író, a szerkesztő. Az olvasóktól pedig egyre több írást kap a szerkesztőség – ami azt bizonyítja, hogy tényleg népszerű a kiadvány, működik a koncepció.

„Jönnek a levelek, az emberek elküldik az írásaikat – többnyire persze naplójegyzeteket, afféle sóhajtozásokat a világ gonoszsága fölött érzett fájdalmunkban. De ezeket sem szabad lebecsülni, leszólni, vannak közöttük megható történetek is; a szerzőik novellának érzik és nevezik őket, de sajnos gyakran nem azok, legfeljebb gondolatok, jegyzetek. Ezeket ugyan nem lehet közölni (bár a jobbakat időről időre közreadjuk az Olvasóink írták című rovatunkban), de mivel érzem, milyen nagy dolog, ha valaki tollat ragad, és belekiabálja az univerzumba a fájdalmát, mikor verekedhetne vagy ihatna is, mindig válaszolok a kísérőlevelekre. Udvariasan megírom, hogy bár a szöveg nem közölhető, mégis értékes munka, szeresse, folytassa (különösen, ha terápiás hozadéka is látszik lenni). Elmondom továbbá, miért nem lehet közölni, milyen hiányosságai mutatkoznak. A novellaírásnak világos szabályai vannak – bár a versíráséra jobban emlékeznek az emberek az iskolai tanulmányaikból. Feszültség kell bele, hibátlan ív, jól megválasztott szereplő és történet, lehetőleg csattanóval a végén. Ezt muszáj tudomásul venni: szabadverset is akkor írjon valaki, ha már tisztában van a versírás szabályaival és ura a formának. Biztos vagyok benne ugyanakkor, hogy ez egyfajta misszió is: a korábbi fórumokhoz nem vagy nem ilyen számban merték volna elküldeni az emberek a szövegeiket. Hozzánk elküldik."

Nagy Koppány Zsoltfotó: Talán Csaba

Íróakadémia

Aztán itt van az Előretolt Helyőrség Íróakadémia, ahol Nagy Koppány Zsolt tanít. Azt mondja: rengeteg tehetséges fiatallal találkozik és foglalkozik. A Kárpát-medencei Tehetséggondozó célja egy olyan, elsősorban fiatalokat támogató intézményrendszer, amely lehetőséget biztosít a pályakezdéstől a művészi kiteljesedésig ívelő szakaszban, ugyanakkor a perifériára szorított értékeket is meg szeretné menteni.

„A tehetséges embereknek szükségük van társaságra, hogy ne magányos farkasként próbáljanak érvényesülni, és szükségük van valamiféle szellemi keretre is, amiben mozoghatnak; persze az sem baj, ha közben ösztöndíjat kapnak érte. Három éve indult az Íróakadémia, az első évfolyam már ki is ment, a mentorrendszerünk pedig átalakult. A pályakezdő- és mentorkategóriákra azért volt szükség, mert úgy gondoltuk, az írói életúton legalább két olyan pont van, amikor a pályaelhagyás mérhetően nagy. Az első az indulásé, ezt nyilván nem kell magyarázni: egy jól irányzott, gyilkos kritikával bárkit ki lehet siklatni egy életre. A másik ilyen válságos pont két-három kötet után jön el: az író családot alapít, dolgoznia kell, de még mindig sok elutasítást kap vagy nincs elegendő visszajelzés a szakma vagy az olvasók részéről. Elmegy a kedve az egésztől, egyre többet dolgozik, az írás pedig háttérbe szorul. Sokan írnak a Kárpát-medencében, de csak kevesen írnak jól – így aztán nem engedhetjük meg magunknak, hogy hagyjuk ezeket a tehetséges embereket elkallódni vagy elmenni a pályáról. Az Íróakadémia célja, hogy állami támogatással ezen a két ponton segítsen. Amikor létrejött, itt is nagy volt az ellenszél, de az idő minket igazolt: hatvan kötetünk jelent meg eddig, amelyek közül csaknem tucatnyira rúg a pályakezdőink könyve. Rendkívül jó írások, remek könyvek születtek, amelyek az Akadémia nélkül soha nem jelentek volna meg."

Az utolsó mondat

Az utóbbi időben elsősorban tárcákat ír, rajongásról, sértődékeny emberekről, sőt a bundás kenyérről olvasok tőle szövegeket. Ironikus, az embereket – és persze saját magát is – karikírozó írások ezek.

„A tárcaíró-korszakomat élem. Egy internetes portál felkérésére hetente írok egy szöveget. Először megijesztett a feladat, de aztán nagyon megszerettem. Rengeteg megírásra váró ötletem volt, ezeket szép sorban mind szövegbe öntöttem. Amikor elfogytak, elkezdtem új témákat gyűjteni, másként nézni a hétköznapi élet eseményeit. Rájöttem, hogy tulajdonképpen minden karikírozható, kedvesen vagy bántóan jelenetezhető, ugyanis szinte mindennek van egy kifordított, ironikus olvasata, talán a kegyeletsértés kivételével. Groteszk, végletekig vitt önirónia és már-már szarkazmus jellemzi ezeket az írásokat."
Az olvasók regényt várnak tőle – mondja –, de egyelőre novellásköteten dolgozik.

„A novellisták nehezen élik meg a regénykényszert, ami régi és megváltoztathatatlannak tűnő problémája az irodalomnak. Mindenki érzi az elvárást, hogy regényt, regényt is, végre regényt kell írnia. A zseniális, de méltatlanul kevéssé ismert Karácsony Benő mondta egy interjúban, hogy rengeteg kitűnő és tehetséges novellistát ismert, akiket a regényekre vonatkozó olvasói elvárás közepes regényírókká züllesztett. Tehát most novellásköteten dolgozom, tulajdonképpen kész is van a kézirat. Ezt követi majd a Jozefát úr, avagy a regénykedés című könyvem második kiadása. Elkezdtem újra begépelni a szöveget, azt gondolván, hogy csaknem húszévnyi tapasztalattal a hátam mögött majd jól átírom hajdani enmagamat. Mit mondjak... nemigen sikerül. Kicserélek ugyan egy-két szót – többet nem lehet –, de később általában visszaírom az eredetit, miközben mélyen szégyellem magam. Kegyelmi pillanat volt, amikor az a könyv megszületett. Aztán jöhet az új regény, amit ennyi ígérgetés után most már tényleg meg (vagyis le) kell írnom."