Ákos ilyen, avagy a méltányosság is felemel

2019.10.18. 08:55

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA 2/125. levélária

Biztos ismeri Kovács Ákost. Ő aztán nem szorul a védelmemre. Mindez, amit írok, akár operára is fordítható, a nagy Pavarottitól a kis Parpignolig érvényes. Nem direktben kívánnék szólni Ákosról, a lesajnáló indexes kritikáról, politikáról (véleménye mindenkinek van, akinek nincs, az gyanús, és egyszer hopp, másszor kopp, akármelyik oldalon is állsz) és díjakról sem. Hanem csak – figyelem! – valakinek a zenéjéről, aki történetesen popsztár. És ez nagyon más dolog, de pl. a zene lehetne a kritikaírás tárgya is. Kéne lennie.

Abban megegyezhetünk, hogy olyan diktatúrát nem ismert még a világtörténelem, ahol kötelező lett volna bizonyos lemezeket harminc éven át mindig megvásárolni, koncertekre meg a drága belépőt. Nos, Ákos koncertjeire ingyenes jegy nincs, jó borsos árú viszont van, és pont annyira (vagy egy kicsit még annál is jobban) szokták elkapkodni, hogy az az eladatlan mások ingerszintjét zavarni kezdje. Valamiért emberek mennek és vásárolnak Ákost! Ekkor jön a cinizmus, jó sok nyomi hasonlat (pl. khm, hemzsegő legyek nem validálják a döghúst – pedig dehogynem: nekik az a legjobb, azért választják, viszont a Shakespeare-összessel semmire se mennek, mi meg, emberek, fordítva vagyunk ezzel). Ám piaci helyzetben, önként és hosszú távon, magas áron vásárolt kulturális termék csak értékes lehet, nota bene ez az egyik ismérve annak, mit tekintünk értéknek: egyfajta széles közmegegyezés és időrosta. Ákos tehát érték. (Nyugalom, szerintem az Illés is, Hobo is az, Lovasi is az, az Omega is az és Zorán, Demjén és Presser is – hogy csak szintén Kossuth-díjasokat említsek, és ezúton is tüntessek Dusán százszor megérdemelt díjáért, és talán Horváth Attiláért is.)

Aki értéket alkot, maga is értékes, de tartom a fenti nehéz vállalást, most csak a zene van soron. Viszont itt is ki kell mondani: az ember valamilyen. Ilyen, olyan és amolyan is lehet, néha előbb ilyen aztán olyan, de aki egyszerre – pláne sokszor – mindenféle, azt óvnék értékesnek nevezni. Aki ilyen, olyan és amolyan is, az bizony semmilyen. (Ha megtalálnám a neten, most linkelném azt a kivételesen mélyebb értelmű Markos-Nádas-jelenetet, amelynek végén a parodistáról kiderül, hogy nincs saját hangja.)

De mondok mást. Borzalmak atyja, ne hagyj el: aki esetleg mindig valahogyan ugyanolyan, az adott esetben lehet értékesebb, mint más, aki az idők mindenféle szavát hallani véli, és mindig az aktuális tiniknek kívánna tetszeni. (Na, az öregszik rosszul.) Hovatovább – mint zeneművész is írhatom – sem alkotó- sem előadóművésznek soha nem volt, nem is lehetett volna értelmes célja, hogy azért alkosson vagy adjon elő, hogy furtonfurt újabb és újabb „arcaira" essen fény. Az öreg Verdi írt ugyan fúgát meg csinált egy-két újabb strukturális meg harmóniai kunsztot, de totál Verdi maradt, sose lett Stockhausenné.

Mégis, honnan venne az ember, a művész is tök új arcokat? Nyilván egy maszktárolóból, csakhogy – ahogy Ákos is és a sorolt többiek is értékesek, úgy az őszinteség is az. Létezik habitus, vannak ízlésbéli meghatározottságok, kedves témák, esetleg előadói korlátok is. Bródy maga mondja, nem tud énekelni. Ákos maga mondja, sose lett virtuóz gitáros. Liszt írja egyszer, hogy Mozart dallamaihoz viszonyítva ő csak töredékmelódiákra képes. De számít ez? Ráadásul akkor, ha ilyen szintig őszinte valaki, és még a maga kárára túloz is?

Ákos pont ilyen. Miért, Zorán milyen? Bródy milyen? Presser milyen? Ha nem lennének önazonosak, most nem tudnánk, kire és főképp mire gondoljunk – de szerencsére tudjuk. Amint indexes szerzőnk komfortzónaként azonosít, éppenséggel a művész stílusa, önkifejezésének lényege: igen, a nyelvi játék is ide tartozik, még a régebbi angol nyelvű ikerlemezeken is visszaköszön. Ha az önmagára hasonlítás bűn, akkor ilyen erővel Mark Knopfler, Chris Rea, Springsteen, de McCartney sem lépett túl önmagán, maradtak tehát maximum „szubklinikus skizofrének".

Kovács Ákos Kossuth-díjas énekes-előadóművész koncertet ad a 30. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban (Tusványos) az erdélyi Tusnádfürdőn 2019. július 27-énForrás: MTI/Koszticsák Szilárd

Azt sem annyira értem, és alighanem a művészetfelfogás útelágazásánál táborozunk le így, hogy miféle konkrét üzeneteket, ítéleteket, véleményeket vár Ákostól dalaiban az Index újságírója? Biztos többeknek feltűnt már, hogy József Attila Ódáját mily röviden le lehetne fordítani argóra, vagy Kölcsey Himnuszát is két szomorú sorrá. Illyés egyetlen hosszú mondata pedig folyamatosan felmutatja saját direkt és egy az egyben írott lényegét, mégis csak egyre „fecseg", gondolom. De hát nem épp a művészettől várjuk a dolgok, történések érzeti szintű bemutatását? Akkor lenne boldog a kritikus, ha saját nevét hallaná a refrénben, nem elég, ha magára ismer? A túl direktség idegen a művészettől, komoly alkotóval nem történhet meg, akkor oda az idő-távlati élvezet és a be nem avatottak számára fontos általánosabb érvény. Wagner is elemelte Hanslickot, és Beckmessert írt belőle, a dalszerző Hugo Wolf pedig névtelenül rugdalta le „a" kritikust a lépcsőn (ott a költő Mörike is hibás...). De nemcsak az opera, vagy a Lied, hanem a popzene is művészet, a hallgatóra társként, tovább gondolóként apelláló előadó pedig, hogy is mondjam, művész. Nincs tehát mit tenni. Ákos művész.

Hiba, ha valaki a lemezét a jelen idő tinijeihez hajlítaná, de az is, ha a más anyagát a saját ízléséhez: nincs az a bakelit-cédé-pendrájv, ami nem törik el ebben, tán még a stream is elakad. Előadó keresi a közönségét, közönség az előadóját. Ha nincs meg a szinkron innen vagy onnan, tovább kell keresni, ám valójában ezért senki sem hibás, viszont a recenzensnek kalkulálnia kellene a saját elfogultságaival, azok óhatatlan torzításait kiküszöbölendő.

Hit kérdésében is nagyot szórnak a vélemények, így nem rovom fel, hogy egy különleges beszédhelyzetű istenes vallomás, az Elhiszem mellett sikerült elmenni, nyilvánvaló és különböző vérnyomású szerelmes dalok is reflektálatlanok maradnak – legyen így. A hazaszeretet se kötelező, így marad észrevételen a Hazatalál. Anyja és apja viszont mindenkinek volt, szerencsésebbeknek van is. Azt nem detektálni, hogy – pl. a Mama, kérlek (Koncz Zsuzsa) vagy a Volt egy tánc (Zorán) után – a magyar könnyűzene ritka szép dalai születnek meg szülőkről Ákos lemezein, kimondott és direkt süketség. Korábban az édesanyáról szóló Lepkegyűjtő és Őszi tájkép után az apa halálára írott Felemel a lemezen is taglalt árkokon átívelőn szép és szomorú alkotás. Engem például úgy is elér, hogy képtelenség lenne a (biológiai) apámra vonatkoztatnom, viszont apaként talál el.

Mégis, mit lehet a szülők halálával, hiányával kezdeni? Fémakkordok, tripla lábdobos földmozgás, sikolyos bulizene, sokhangszálcsomós sebességgel? Nem lehet, hogy némely téma valamelyest meghatározza műfaját és hangvételét is, vagy legalább egyes módokat kizár? Tartalomhoz nincs hozzárendelhető forma? Temetőben rockyzunk, szerelmi bánatban tűzijátékot rendezünk? És ha találó sorokra a „prófécia" vagy a „szektavezér" billogot tűzzük, azok már ne volnának találó sorok?

Az Idősziget-lemez valóban nem lakodalmas menet, de hát nem is Lagzi Lajos művelte. A 2006-os Még közelebbre hasonlít szerintem. Melankolikus? Lehet. Nyomasztó? Bizonyára akad, akinek az. De ha sokan fogják szeretni, mégis a kritikusnak kell állítani a potméterén. Prejudikáció down, méltányosság up – már ha nem pont azt szereti magában (és benne a lapja), hogy olyan csodálatosan elfogult. Ha így lenne, az „Iggy Popnál csak Ákos öregszik rosszabbul" dicső és végképp nem aljazó cím után a következő írás élére az „Idős sziget"-et javaslom, ebben már a gyenge gesztipéterezés is benne van. (Azért velem együtt sok ötven körüli pali szeretné úgy tartani magát, mint ez a művész, és énekesként hadd tegyem hozzá: sokuk szeretne olyan soft képességgel is bírni, mint ő, épp ezen a lemezen – ha tetszik, új szín, világos-fényes, nála sem szokványos hangadás jellemzi most.)

Mindenesetre még érthetőbb lesz így a cseppet sem farizeus kiakadás: vajon miért énekel Ákos arról, hogy emberek gyűlölnek?

„Az árkokat betemetni nem lehet /Mert nyüzsögnek benne az emberek /Megmenekül, aki felülemelkedett."

Zsdu átvétá, kák szálávej létá!

Szilveszter

2019. október 17. Budapest