Azzal simán megbékélt, hogy karakteréből adódóan aligha fog Rómeót, más hősszerelmeseket, klasszikus hőstípusokat játszani?

Tudtam, hogy Cyrano de Bergerac sem az én típusom, de azért minden felvételin elmondtam azt a monológját, amelyben azt mondja: "Tölgy nem vagyok, nincs bükk természetem, de egyedül növök, ha már magasra nem!" Ami a legkorábbi szerep-lehetőségeimet illeti, mindenekelőtt elmondom a főiskolai osztálynévsort: Barbinek Péter, Dimulász Miklós, Faragó József, Dzsupin Ibolya, Gelecsényi Sára, Málnai Zsuzsa, Németh Nóra, Rátonyi Hajni, Szilágyi Zsuzsa, Zsurzs Kati. Velem együtt négy fiú, hét lány. Tehát a fiúknak állandóan dolgozniuk kellett, így sokféle karakterben próbára tehettem magam, rengeteget tanultam belőlük. Még úgy is, hogy azért elsősorban idősebb szerepeket, apafigurákat bíztak rám. De azok között is volt hősies karakter, meg velejéig gonosz.

Mikó István (b) Ladányi Miksa és Végh Judit (j) Katica szerepében Csathó Kálmán - Deres Péter Te csak pipálj, Ladányi! című darabjának próbáján a Karinthy Színházban 2014. február 12-én. A színdarabot Kőváry Katalin rendezésében február 14-én mutatják be.Forrás: MTI/Soós Lajos

 

A Kazimír Károly vezette Thália Színház sajátos színfolt volt az akkori magyar színházi világban. Voltak rajongói, és voltak, akik megmosolyogták progresszív, kísérleti előadásaikat. A darabok között nehezen emészthető, nagyívű eposzok is színpadra kerültek.

Sokan szerették a Thália Színházat. Akik kevésbé, azok ironizálva találgatták: "Vajon Kazimír Károly színre viszi-e előbb-utóbb a telefonkönyvet is?" Az előadások hossza a társulat számára is kihívást jelentett olykor. Egykori, kiváló kollégám, Kollár Béla, Dudus - természetes eleganciájával filmeken is gyakran alakította katonatisztek, inasok karakterszerepeit - azt javasolta egyszer az igazgatónknak: "Színpadra kellene állítani a Toldyt." Látszott, hogy Kazimírnak nincs ellenére az ötlet. Azért megkérdezte: "Duduskám, mit játszana benne?" Dudus azt felelte: "Az egyik tikkadt szöcskét, mert az már az elején végez."

Teltházakkal futott a színház?

Általában igen. De másra is volt példa. Kazimír megcsinálta Ajtmatov Az évszázadnál hosszabb ez a nap című regényének színpadi változatát. Teszem hozzá, magam komponáltam hozzá „eredeti kazah" zenét, ugyanis amikor a Kalákával Moszkvában jártunk, találkoztam kazah, kirgiz muzsikusokkal is, akik furcsán énekeltek, én pedig elraktároztam a hallottakat az emlékezetemben – aztán az Ajtmatov-előadáshoz előhívtam. A lényeg: volt a darabban egy temetési menet, benne volt a darab összes szereplője, plusz egy teve, akit Eck Imre alakított – idővel átadta a lehetőséget Pethő Lászlónak. A menet a Szirtes Ádám játszotta, Kazangap nevű kovácsmestert búcsúztatta. Egy délelőtti előadáson történt, hogy miközben vonult át a menet a közönség között – Kazimír szerette levinni a játékot a színpadról -, a kivezényelt katonák is csatlakoztak a gyászolókhoz. Mire mi visszatértünk, alig maradt valaki a nézőtéren. Mindezzel együtt Kazimír Károly érdekes produkciókat vitt a közönség elé, kísérletei összességében hozzátettek a honi színházkultúrához. Sok szép előadásra is emlékszem.

Sosem érezte „szűknek" a Thália Színházat?

A színházigazgatók engem már a főiskolán elkönyveltek Kazimír majdani színészének, kicsit dühített is, hogy a diploma idején nem is kerestek máshonnan. De Kazimír Károly valóban nagyon elfogadó volt velem kapcsolatban. Három évvel a diploma után Barbinek Péterrel és Halasi Imrével elhatároztuk, hogy nyári színházat csinálunk Kisvárdán. Amikor elkéredzkedtem az ugyancsak Kazimír vezette, nyári produkciókra szakosodott Körszínháztól, a direktorom csak annyit mondott: "Menjen, apuskám, csinálják. Repdessen, csak legyen mindig itt a fészek". Hasonló volt a hozzáállása a Rock színházi munkáim esetében, vagy a Fővárosi Operettszínház kapcsán, ahol ráadásul félállásba kerültem. Már csak azért sem éreztem „szűknek" a Tháliát, mert idővel volt olyan évadom, amikor nyolc fővárosi színházban játszottam vendégként. A színészi, zenei képességek mellett Kazimír Károly mást is értékelt velem kapcsolatban. Egy interjúban az mondta rólam: „Ennek a palinak valamikor színháza lesz." Azt akkor még nem sejtette, pont őutána leszek a Thália igazgatója.

Miután Kazimír Károly – nem sokkal a rendszerváltást követően - egészségi állapotára hivatkozva lemondott a színházvezetésről, a rendezéssel is felhagyott. Önnek mindössze két és fél év jutott hátrahagyott pozíciójában.

Sokan biztattak a társulatból, hogy pályázzak a posztra. Hosszabb távra terveztem. Negyven évesen inspirált a lehetőség. Ha kicsit érettebb vagyok, akkor elgondolkodom a pályázati kiírás sajátosságain, és talán nem is aspirálok.

Mikó István A 88. perc című monodrámábanfotó: Talán Csaba

 

Min lett volna érdemes elgondolkodnia?

Pont annyi időre írták ki a direktori pozíciót, amennyi ideig Kazimír Károly még igazgató lehetett volna, ha nem mond le. Márpedig két és fél év alatt nem lehet átalakítani egy színházat. Hosszabb távú terveim voltak.

Milyenek?

Közösen pályáztam a Rock Színházzal, akiknek nem volt állandó játszóhelyük. Befogadtam őket, miközben a prózai művek is hangsúlyosan jelen voltak. Sok műfajú emberként biztosan másféle színházat csináltam volna a Tháliából. Ám semmi értelme a feltételes módnak, különösen egy múlt idejű történetben.

Emlékszik a napra, amikor megtudta, hogy a teátrum vezetésére kiírt újabb pályázatot nem nyerték meg?

December 18-a volt. Este a Kölyök című musical premierjére készültünk, amit az én felkérésemre készített el a Nagy Tibor, Pozsgai Zsolt, Bradányi Iván szerzőhármas. A napot a Városházán töltöttem, ahol tanácskoztak, majd szavaztak a sorsunkról. Miután az megtörtént, elköszöntem, bementem a színházba, ahol megtartottuk a bemutatót. Szép előadás volt, „jó hangulatú".

Még a Thália direktoraként lett vezetője a soproni színháznak is. Tíz év után mondott le. Az ott eltöltött tíz évnek bizonyára örömteli szakaszai is akadtak.

Igazgatásom alatt lett állandó társulata a Soproni Petőfi Színháznak. Több kollégámnak is lehetőséget adhattam, akikre a Művész Színháznak átnevezett Thália új vezetése nem tartott igényt. Nagyon jól éreztem magam Sopronban, mert egy vidéki színházban nem csak lehetőség, de jogos elvárás az eklektikus, szélesebb skálájú repertoár. A színház műsorában helye volt azoknak a műfajoknak, amelyeket szeretek. Ráadásul a színészetben is a nézőkkel való kapcsolatot tartom az egyik legizgalmasabb lehetőségnek – s ez a kapcsolat színházvezetőként újabb dimenziókat kap, ha az igazgató odafigyel a publikum visszajelzéseire, például a kiválasztott darabokra vonatkozóan. Színészként is jót tettek nekem a soproni évek. Televíziós szerepléseimben – melyek ismertté tettek -, illetve az azok által generált színpadi lehetőségeimben is a vidámabb figurák domináltak. Sopronban megmutathattam: szélesebb a palettám, karakter-, de drámai szerepekben is megmutathattam magam.

Egy személyben készítette a műsortervet, osztotta a szerepeket?

A műsorért én feleltem, de a rendező is választhatott darabot, oszthatott szerepet. Jó szívvel emlékszem Valló Péterrel való közös munkáinkra. Vagy Szőke Istvánra, akit Valló javasolt, és én hívtam, bár tartottam tőle. Ugyanis nem volt, mondjuk úgy, egyértelmű a híre. Kiderült: nagyszerű színházi ember, speciális stílussal. Nem szerette, ha valami lustán, vagy féloldalasan történik. Már az olvasópróbának is erős tempója volt, szerette kihozni az emberekből az indulatot.

Voltaképpen miért mondott le?

Valójában arról volt szó, hogy engem elsősorban a színházvezetés művészeti része érdekelt, az egyéb feladatokra mást kértem fel. Nem mindenkiben kellett volna vakon megbízni. Rég volt. A jelenlegi igazgató folyamatosan meghív egy-egy előadásra, most is játszom náluk a Valahol Európában című musicalben.

Már 1985-ben elkészítette önálló estjét Jaroslav Hasek katonahősének történetéből, amely produkció máig színen van különböző pódiumokon. Svejkhez való kötődésében saját világlátása is tükröződik?

Azért az életben nem vagyok teljesen olyan, mint Svejk. De irigylem benne, hogy őt egyáltalán nem érdekli, hogy ki mit mond, illetve néha azt sem tudja, hogy ő kinek mondja el, amit el kell mondania. Nagyon tetszett ennek a kisembernek a figurája, akinek mindenről meg van a maga véleménye. Persze, könnyű neki, hiszen védi a diliflepnije.

A soproni évtizedet követő három szolnoki évad után a Turay Ida Színház lett az egyik hangsúlyos teátrum az életében.

Már Sopron után meghívtak a teátrum egy-egy produkciójába. A csapat akkoriban még utazószínházként működött, végül saját otthonra talált a Kálvária téren. Egyre több alkalommal számítottak rám. A Turay Ida Színház sok szempontból közel áll hozzám. Szeretem a különleges, bensőséges hangulatú nézőterét, amely hangulat a színház emberi viszonyaiban is megmutatkozik. Itt van a központi „állomáshelyem". Ám szeretek utazni, így a mai napig lejárok Sopronba, fellépek a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színházban, a nyíregyházi Mandala Dalszínházban.

Mikó Istvánfotó: Talán Csaba

 

Az utazásban mit szeret?

Gyönyörű a magyar vidék. Ha tehetem, kerülöm az autópályákat, szeretek erre-arra kanyarogni, nézni a tájat. Feltölt. Amikor meg nem vagyok a legjobb kedvemben, akkor a tájak látványa a hangulatomat is derűsebbre hangolja.

A magánélet szent, de annyi tudható: nem az első párjával él, akitől viszont két felnőtt fia is van. Mennyire tudott apjuk lenni? Milyen hivatást választottak?

Szerintem ön, akinek az édesapja színész, pontosan tudja, mi a válasz az első kérdésére. Amikor kisebbek voltak, és mondtam nekik, hogy megyek játszani, nem értették, hogy miért nem velük teszem. Amikor tíz évig Budapest és Sopron között ingáztam, ők Budapesten jártak iskolába. Nem volt egyszerű, de jóban vagyunk. Az 1979-ben született Bálint egy újságnál dolgozik olvasószerkesztőként, valamint netes felületeken jelennek meg régi rock zenével kapcsolatos írásai. Az 1984-ben született Dani – talán a kerékgyártó dédapjától eredeztethetően – pedig egyszerűen megrészegül a fa illatától, ezért – bár elvégezte a vállalkozási főiskolát - úgy döntött, hogy asztalos lesz. Nagyszerű szakember lett belőle. Büszke vagyok mindkettőre, nagyon szeretem őket. Az is boldoggá és elégedetté tesz, hogy a jelenlegi párom igen empatikus a hivatásom kapcsán.

A Kaláka együttes egész éves koncertsorozattal ünnepli fennállásának ötvenedik évfordulóját, egy-egy alkalommal ön is nagy kedvvel játszott közöttük. Ott lesz majd a MÜPA-ban, november 30-án megrendezésre kerülő Kaláka koncerten is. A következő jeles évfordulót milyen hangulatban várja? Jövőre tölti be a hetvenet.

Az ember lelkében másként múlik az idő, ezért rácsodálkozik olykor a tükörképére. A fizikum persze jelezget olykor. Néha le is teremtem magam, amikor elvállalok valamit, ami miatt semmi szabadidőm nem marad. Régebben pár nap leállás után úgy éreztem, dolgozni kellene, nem henyélni. Mostanában jól esik egy hét nyugalom, ha nagy ritkán összejön. Ám most például Barta Lajos Szerelem című darabját rendezem a Turay Ida Színházban, és el is játszom benne az apa szerepét. Utána a Zenthe Ferenc Színházban rendezem majd - illetve játszom is a darabban - Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című művét. A Mandala Színházban ugyancsak kettős feladatom lesz a Szabin nők elrablása kapcsán. Ami pedig a későbbieket illeti, ha őszinte akarok lenni, és miért ne lennék: valójában tele vagyok további tervekkel.