A táncnak a határok megnyitásában és a rendszerváltásban is nagy szerepe volt

2019.11.02. 14:45

"Két évvel az infarktusom után jól vagyok, igaz, visszavettem" – vagy legalábbis ezt állítja a Kossuth-díjas Zsuráfszky Zoltán. Aztán amikor sorra vesszük, hogy mikben is vesz részt, például a Nemzeti Színházban a Körhintát, a Csíksomlyói passiót és az Egri csillagokat is ő koreografálta (a rendező Vidnyánszky Attila), és közben vezeti a Nemzeti Táncegyüttest, amelynek napi szinten vannak előadásai, kiderül, a kevés valójában nem is kevés. Ha már a Kossuth-díj és az infarktus felmerült, Zsuráfszky ezek között párhuzamot von, és élete nagy dolgai között tartja számon. A magyarországi táncházak egyik kitalálója, népszerűsítője arról is beszélt az Origónak, hogy a 70-es, 80-as években hogyan csempészték haza a határon túlról a kutatásaikat. És azt is elmondta, szerinte a határok megnyitásában, sőt a rendszerváltásban is volt szerepe a néptáncnak. 

Szinte éppen két éve volt egy infarktusa, most azonban jól néz ki, nyoma sincs ennek. Hogy van?

2017 júniusában volt az infarktus. Azóta sokkal jobban figyelek magamra. A Kossuth-díj és ez nagyon jó figyelmeztetések voltak.

Zsuráfszky Zoltán Kossuth-díjas magyar táncművész, koreográfusFotó: Csudai Sándor - Origo

Komolyan egy lapon említi a kettőt?

Igen, mert mindkettő nagy, s egyben figyelmeztető jel. A Kossuth-díj arra figyelmeztet, hogy olyan művész legyek, aki méltó erre a magas kitüntetésre, az infarktus meg arra, hogy figyeljek magamra jobban,  a táplálkozásra, a pihenésre, a stresszre. Én az infarktus előtt nem pihentem, vagy például a nyári hőségben nem ittam elég vizet, viszont rengeteget dolgoztam. Az egész egy túlhajszolt élet következménye volt. Édesapám a világháború alatt megjárta a Don-kanyart, rosszul táplálkozott, és mégsem volt soha semmi baja, sokáig élt. Azt gondoltam, én is ilyen vagyok, jöhet a csülkös pacal.

Az infarktus után azt mondta, hogy minden nap edzeni fog. Betartja?

Előtte is sokat és intenzíven mozogtam, táncot tanítottam, koreografáltam, ebben nem volt hiány, de most már sokkal ésszerűbben és rendszeresebben csinálom; oda kell figyelni az embernek az életmódjára. Délutánonként lepihenek egy kicsit. Táncos körökben, a velem egyidős kollégákat, barátokat megrázta ez az egész dolog. „Ha ez Zsurával előfordulhat, aki egy vasember, és végigmelózta az életét, akkor bárkivel megtörténhet, nekünk is oda kell figyelni" - mondták.

Ha jól értem, meg is mutat egy-egy mozdulatot a táncosoknak.

Abszolút.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Visszatérő kérdésem, hogy ki a jó koncertmester, aki elmond mindent elméletben, vagy aki a próbán fel tud venni egy hegedűt, és meg tudja mutatni, hogy mit szeretne, hogyan szólna a darab? Gondolom, érti a párhuzamot...

Itt elméletben is tudni kell a dolgokat mondani, de az csak egy dolog. Én táncot tanítok, nekem az az egyik alapfoglalkozásom. Merthogy táncművésznek készültem, és az is vagyok. A másik, hogy koreográfus vagyok, és ez a fajta művészi munka is erőteljesen igénybe veszi a fizikumot. De ma már az is fontos, hogy egy menedzsernek el kell tudnia adnia a „portékáját." A Honvéd Együttes és a Nemzeti Táncegyüttes igazgatója vagyok, felelős vagyok azért, hogy itthon és külföldön is minél többen megismerjék az együttesem munkáját. Több pilléren áll az ember, mind egy külön szakma, de azzal, hogy egy nagy együttes vezetője vagyok, mindezeket vállaltam. 

Táncos előadóművésznek indultam, hatvanévesen azt már nem lehet gyakorolni. Egy kortárs táncművészetben talán valamit még meg tudnék mutatni, de a magyar néptánc nagyon dinamikus. És én az együttesemmel a fiatalságot akarom mutatni. Negyven táncosom van a Nemzeti Táncegyüttesben, és ők mind bírják ezt a hatalmas fizikai és szellemi kondíciót, ami kell ehhez a munkához. Helyt kell állnunk a Nemzeti Színházban az előadásainkkal, az önálló táncszínházi műsorainkkal, táncjátékainkkal, ifjúsági előadásokkal, népszokás-műsorokkal, nem is beszélve a folklórműsorainkról. Én ezeken mind ott vagyok koreográfusként, vezetőként, menedzserként.

Mit gondol, van olyan, aki megsértődik, ha azt mondom, hogy a táncházak kitalálásában, népszerűsítésében ön az első, vagy legalábbis az elsők között volt?

Nem, egyáltalán nem. Az első néptáncos évfolyamban Nívó-díjjal végeztem a Balettintézetben, 1975-ben. Akkor vált valóra, hogy Tímár Sándor és Györgyfalvay Katalin vezetésével a balett mellett a néptánc iskolai oktatása is elkezdődött. Ennek voltam én részese. A 70-es évek a táncházmozgalom hőskorszaka. Az első táncházban - mindig mesélem - még egy matekdolgozat miatt nem lehettem ott, a másodiktól viszont mindig.  Természetesen Tímár Sándor, Martin György szakmai irányítása mellett, de az első táncházakban mi tanítottunk táncot, mondhatom az egész országban. Táncháztáborokban mi, Tímár Sándor tanítványai segítettük Tímár munkáját, és szinte az egész országban elkezdtük azoknak a tánccsoportoknak a vezetőit képezni, akik mai napig meghatározóak a Kárpát-medence nagy néptáncos közösségeinek, Jászberény, Miskolc, Salgótarján, Gyöngyös, Debrecen, Nyíregyháza, Szeged, vagy Pécs táncegyütteseinek életében. Mondjuk így, ezekben a táncműhelyekben kezdtük meg „átállítani" a táncosokat az improvizáción alapuló eredeti néptáncstílus megtanulására, miközben nagyon sok dialektust ismertettünk meg velük.

Zsuráfszky Zoltán Kossuth-díjas magyar táncművész, koreográfus. 2019.10.08 Budapest Fotó: Csudai SándorFotó: Csudai Sándor - Origo

Azt mondhatjuk, hogy ez, a hetvenes évek volt az az időszak Magyarországon, amikor – mondjuk így – újra divat lett a néptánc?

Filmesek, zenészek, táncosok, koreográfusok kezdtek el Erdélybe járni és persze egyetemisták, matematikusok, biológusok és geológusok is. Elindult egy erős Erdélybe járás. 1973-ban jártam először Erdélyben, eredeti táncot gyűjteni. Tudományos gyűjtőakciók folytak előtte is; Andrásfalvy Bertalan, a Pesovár fivérek, Martin György, Borbély Jolán, sőt már a hatvanas évek elején Molnár István volt az, aki a hátizsákjával elindult, és rengeteg felvételt készített magyar néptáncokról. Ezt a tudományos munkát folytatták Martin Györgyék nagyon magas szinten, Kodály Zoltán kérésére, utasítására. Nemcsak Erdélyben, de az egész Kárpát-medencében gyűjtöttek anyagokat. Ebbe a munkába a hetvenes évektől én is beszálltam.

A Ghymes együttessel is dolgozott már együtt, amelynek alapítója Szarka Gyula, aki zenében hasonló utat járt be, mint ön a tánccal, csakhogy a határon túl, ahol, ahogy néhány napja mondta nekem, sokkal nehezebb volt. Neki még a zenekarát sem volt könnyű összeszedni.

Ez így igaz, a határon túli területeken élő magyar művészeknek sokkal többet kellett küzdeni a megmaradásért (különösen a rendszerváltozásig), de nemcsak a művészeknek, hanem mindenkinek, akinek fontos volt a magyarsága, és fontos volt, hogy megőrizze anyanyelvét és kultúráját.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Azt nem mondom, hogy ön, önök mindent ajándékba kaptak, de azt mondhatjuk, hogy itthon sokkal könnyebb volt, ráadásul az emberek is sokkal befogadóbbak voltak?

Akkoriban volt egy forradalmi lendület; kis túlzással ez is közrejátszott a rendszerváltozásban, abban, hogy kinyithatta kapuit a Kárpát-medence.  Természetesen nem akarom letagadni, „elvenni" a felvidékiektől, vagy az erdélyiektől a nehézségeiket, de nekünk is megvoltak. Nagyon nehéz volt a gyűjtőmunka, román rendőrök, szekusok követtek minket, közben segítettük az ott élő magyar barátainkat, például benzinadagokkal, hússal vagy cukorral. De ebben az időben a mi fényképezőgépeinkből is kitépték a filmet a román rendőrök. Pont ezért, amikor egy jó felvételt elkészítettünk faluhelyen, akkor rögtön továbbálltunk, utaztunk tovább, a határon eldugtuk a felvételt, a komolyabb felvételeket „partizánakciókkal" kellett hazahozni, megszervezni.

Miközben erről meséli, mosolyog. Jól érzem, hogy életének ezt a részét nagyon szerette?

A fiatalságunknak a része volt. Amikor megszületettek a gyerekek, minden megváltozott. Négy gyerekem van, ifjabb Zsuráfszky Zoltán a legidősebb fiam, ő táncos, ahogy a két lányom is, Lilla és Zsuzska, ők itt a Nemzeti Táncegyüttesben. A kisebbik fiam, Marci egyetemista, most az Egyesült Államokban tanul ösztöndíjjal, de ő is táncol. A gyerekeim megörökölték ezt az életmódot, életstílust. Az előbb azt mondtam, hogy amikor megszülettek, megváltozott az életünk, de ez nem teljesen igaz, ők is jöttek velünk Erdélybe, amikor mentünk gyűjteni. Ahogy jöttek velünk táncot tanítani, és a külföldi fellépéseinkre is. Most, mielőtt elutazott a legkisebb fiam, mondtam neki, hogy „sokat voltál régen is Amerikában, csak akkor 2-3 éves voltál, azért nem emlékszel rá". 

Amikor beléptem, kaptam egy brosúrát a Nemzeti Táncegyüttesről. Ebben benne van minden, hogy mikor, hol szerepelnek. Többek között több darabbal is a Nemzeti Színházban, a Körhintával és a Csíksomlyói passióval, ahogy az Egri csillagokkal is. A darabokkal kapcsolatban szinte kivétel nélkül felmerül a felesége, Zs. Vincze Zsuzsa neve.

A Körhintának ő a dramaturgja, ő írta át a filmet színpadi változatra. Az Egri csillagokhoz, a Passióhoz együtt választottunk zenéket, együtt találtuk ki a koreográfiát, csakúgy, mint a többi önálló együttesi produkcióinkban, amiből bőven van a repertoáron... A miénk egy igazán jó művészházasság, nem hátráltatjuk, inkább erősítjük egymást.

Hogy tudnak együtt dolgozni? Van abból konfliktus, hogy kié az utolsó szó, mondjuk?

A feleségem óvónőképzőben végzett az ELTE bölcsészkara előtt, de fiatal kora óta táncolt, ma is az együttes szakmai vezetőjeként dolgozik. 

Emellett azok a dolgok, amelyekből én merítem a munkáimat, amiket rendezünk közösen, azokat ismeri. Tudja, hogy mi az az anyag, amihez nyúlni kell, ha valamit ki akarunk fejezni. 

Van első világháborús műsorunk, Arany-balladáink, 56-os emlékműsorunk, vagyis olyan műsoraink vannak, amelyek nagyon fontosak. Ahogy a külföldi turnék is azok, és ezeket mind-mind előkészíti számomra. Megírja a forgatókönyveket, ha kell, a jelmezekre is odafigyel. Egy művészi munka előkészítése nagyon nehéz. Az övé egy nagyon komplex munka, de általában mindent megbeszélünk.

A Csíksomlyói passióról nem beszélt, pedig az is nagyon monumentális darab, Vidnyánszky Attila rendezi, és több helyen is bemutatták már.

Igen, tavaly a nyeregtetőn volt, Csíksomlyón, ebben az évben pedig, augusztusban az esztergomi bazilika előtt. Nagyon mély a merítés, és az együttesnek hatalmas repertoárja van. Korábban azt olvastam, hogy táncosai 15-20 előadást tudnak, játszanak. Ez most is így van? Óriási manapság a hivatásos táncosok leterheltsége.

Azt mondja, hogy „manapság". Régen máshogy volt?

Régen egy picit kevesebb volt. Irigylésre méltó, hogy a Nemzeti Színházban Vidnyánszky Attila 50 műsort tart repertoáron. Van miből választani. És én is úgy vagyok vele, ha jön egy impresszárió, akkor nagy adagból választhasson.  Ha mesedarab kell, ha folklór, ha történelmi táncjáték. Most egyébként egy erdélyi turnéra indulunk. De idén a Rákóczi Szövetség felkérésére a Tenkes kapitánya című táncjátékunkat körbevittük a környező országok magyarlakta nagyvárosaiban, Kassától Lendván, Zentán, Beregszászon keresztül egészen Bécsig, nagy sikerrel. Hamarosan elvisszük Székelyudvarhelyre és Kolozsvárra, és Komáromba is. Bécsben is játszunk. Így tartjuk a kapcsolatot a diaszpórával, a Kárpát-medencei magyarsággal.

Forrás: Váradi levente

Az interjú elején azt mondta, hogy most egy kicsit visszavett...

(Nevetés.) Szerintem fölpörögtem, mint menedzser. Az együttesemmel nem lehet vacakolni. Itt nincs megállás, nem lehet kiszállni.

Jó, nem akarok kekeckedni, de azt is mondta, hogy a próbákon is ott van.

Még többet is kéne mozognom a próbákon. Most a pocakom egy kicsit visszajött. Az infarktus után megijedtem, és jó soványra lementem. Mondjuk az nagyon jó volt. De nem tudok mindenre vigyázni. (Nevet.)