Analfabétizmus ellen, avagy ajándék lókottának nézzék csak a fogát I.

2019.11.10. 09:41

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA 2/126. levélária

Kedves Tatjána Néném!

Még szeptemberben rendeztünk egy minikonferenciát az Erkel Színházban a mindennapos éneklés tárgykörét érintve. A részvételre nem lehetett panasz, a köznevelési államtitkár is eljött, köszöntőt mondott, jelen volt a zenei nevelésért felelős miniszteri biztos, a kulturális alapellátásért felelős korábbi államtitkár, ma miniszteri biztos ő is, és az ún. szakma, vagy inkább hivatás oldalán is jól álltunk: Kossuth-díjas karnagy éppúgy adott elő, ahogy érdemes művészek, nem ragozom. Mégis, csak Önnek vallom be: tartózkodónak is éreztem a témához állást. Olyan önbizalom nélkülinek: fog ez valaha sikerülni?

Létezik a mindennapos éneklésnek bizottsága, született egy néhány tucat népdalt tartalmazó kiadvány is, mint afféle szakmai segédlet – nagyon fontos! –, de az az elán, ami a mindennapos testnevelés kivívását elősegítette, hát hogy is mondjam, ma még a kanyarba' sincs. Pedig énekelni könnyebb, mint sportolni – már úgy értem, speciális helyigény, szer-igény nem jelentkezik ez esetben. És arról is tudta mindenki, hogy nincs annyi tornaterem, ahol a mai iskolás évfolyamok igényét kielégíteni lehetne, mégis megszületett a célkitűzés (ennek jelentőségét se becsülném alá a mindennapos éneklés esetében sem, kontroll csoport a Mária Terézia iskolaalapításaitól 2010-ig eltelt több száz esztendő, amikor e két idea nem került elő e formában, ily érthető tömörséggel, szóval eleve van mit értékelni!), és mivel az írott malaszttal senki se lett volna elégedett, az intézmények saját körülményeikhez hajlították az alapelvet. Bizonyára vannak rosszabbul sikerült vagy félszívvel végrehajtott
adaptációk is, de onnantól már semmi se marad ugyanaz, hogy létezik egy ilyen elvárás, támogatott célkitűzés, ideál, álomkép, hívjuk, ahogy akarjuk.

A Hunyadi László előadása BeregszászonForrás: Berecz Valter

 Egy éve ilyenkor, amikor O/A – otthonra című kiadványunk béta-verzióját mi is bemutattuk a Magyar Opera Napján, Erkel Ferenc születésnapján az Erkel Színházban, és idei, szeptemberi kis eszmecserénkről is igen szimpatikusan számolt be a sajtó. Az a fura eset történt, hogy ha letakarom a fejléceket, meg se mondom, melyik oldal sajtója mit írt, mert mindenki pozitív kontextust használt – aki a tényekhez nem tett hozzá semmit, az is: mert legalább nem rakott utánuk cinikus farkat, és nem másította meg azokat. Megtanultam már ezt is értékelni.

Kissé patetikusan leszűrve a tanulságot, azt állapítom meg: a mindennapos éneklés, s ezt kitágítva gyermekeink zenei, sőt művészeti nevelése nemzeti ügy. Triviális okokat nem sorolnék, de pl. azért is az, mert ha holnap jól strukturált, jól célzott, jól támogatott, jól monitorozott és jól adaptálható rendszerben terjesztenénk el a mindennapos éneklést, akkor holnapután zenében jártas, de legalább az éneklés élményét odabelül biztosan megőrző felnőttekkel lenne teli a magyar társadalom, akiknek gyermekeit még hatékonyabban táplálhatná zenével, művészettel az akkori iskolarendszer, hisz mindez találkozna szüleik tetszésével, ízlésével, emlékeivel, netán családjuk életmódjával (koncertek, kiállítások, könyvek, zenélés stb.). Könnyű belátni, hogy több korosztálynyi zeneszeretet miféle szinergiává szorozná össze magát – már amennyiben az irányelv és a kellően flexibilis, az adott korra mindig reagálni képes támogatás huzamos maradna, és nem halna el, mint egynémely uniós program.

A Sába királynőjeForrás: Rákossy Péter

Szerdán, Hajdúszoboszlón, ezer pedagógus feletti részvétellel zajló konferencián már példatárunk frissített kiadásának utolsó munkálatairól szólhattam. Odautaztattuk az Opera Gyermekkarát is, karvezetőjük, Hajzer Nikolett irányításával és Kákay István képzési vezetőnk, a négyszáz oldalas kötet szerkesztőjének aktív részvétele mellett újra ízelítőt adtak, mire is gondolunk, ha abban hiszünk: a választott, kényelmesre transzponált, szolmizációval, eredeti és magyar szöveggel is akadálymentessé, kis zeneszerzői és darabszüzsé-szócikkekkel pedig informatívabbá, olvasmányosabbá tett kiadvány rövid példáit megtanítani egy átlagos osztálynak (nem énekkarnak!), s így nekik élményt szerezni – és titokban ismereteket átadni – 10 perc, nem több. És ahogy a kötet némileg rejtjelezett címe is kifejezni óhajtja: az illető pedagógus kollégának az előző esti felkészülés sem vesz ennél többet igénybe, mert nem zongorakivonatot szerkesztettünk a példák alá, ami az együttjátékot kifinomult billentyűs ismeretektől tenné függővé, hanem egyszerű harmóniajelekkel láttuk el, tehát akár gitárral könnyedén kísérhetők, ha pianínó se lenne kéznél. Nem tudom, Néném követ-e még: előállna ugyanis a naponta együtt zenélő osztályközösség „réme", ami miatt tanulók nem akarnak majd iskolát váltani, meg érettségi után szétszéledni. A digitális individualitás korában az „analóg" közösségi élmény, pláne a rendszeres pótolhatatlan kincs volna.

Magam a pulpitusnál igyekeztem megvilágítani a jelent, miért is lép az Opera az utóbbi években egyre nagyobb lábnyomot hagyni kívánva a társadalmi felelősségvállalás mezejére, s hogy ettől épp nem a zsenge fű kipusztulását remélné. Egyáltalán: hogy is kerül ez a csizma az asztalra? Ma már nem az 1955/56-os operaszezon idejét éljük, amikor rogyásig játszott az Ybl-palota és a még 2.400-as Erkel Színház is, nyáron 50-60 előadást adtunk a Margitszigeten, miénk volt az Állatkerti Színpad ugyancsak operák tucatjainak abszolválására, és még a Gördülő Opera is csúcsra járatta magát... Az egymillió automatizált opera- és balettlátogató kora lejárt. Már a rozsdatemetőben sincsenek azok a buszok, mozdonyok, személyvagonok, amelyek konvojban hozták a gyári munkásokat a magas művészetet ismerni, élvezni. És a temetőben vannak azok a szervezők, akik helyben értékesítették is a filléres jegyeinket...

A Székely fonó fináléjának kezdete a New York-i előadásonForrás: Magyar Állami Operaház

És már van hétfőn tévé, nem is egy, nem is tíz, de száz csatorna, és igaz, hogy már az is népszokás, hogy nem nézzük, meg hogy már fizikailag nincs is, de helyette vagy rajta nézünk mást, leginkább az internet ezerféle képernyőjét. A gyermekeink világát az opera négyszáz év előtti feltalálása és gyors elterjedése óta nem választotta el ekkora fal a magas művészettől. Pedig léteztek korlátok, akár falak akkor is, valóságosak: társadalmi különbségek, anyagi lehetőség hiánya, utazási képtelenség, ismerethiány. De a mai virtuális fal magasabb, mert elviszi az időt és a tekintetet, a minimális elmélyülés esélyét véve el, amely nélkül minőségi opera- vagy balettélmény nem létezhet.

Rövidre fogva: az Opera nem zárkózhat be, már úgy értem, nem elég, ha a bejárati ajtóban a zárat nyitásra forgatja. Ki kell rontani onnan, és saját eszközeinkkel, erőforrásainkkal meg kell keressük, ki kell neveljük a leendő nézőinket, ezt ma már a családoktól vagy pusztán az iskolától várni nem lehet, legalábbis botorság volna. Ahogy az a helyzet is reakciót provokált, amely a Magyar Táncművészeti Egyetemet és az Operát is azzal szembesíti, hogy a korábbi többezer jelentkezőből ma már csak száz alatti számban lépnének táncművészi pályára tízéves kiskamaszok, és már a Zeneakadémiát se ostromolják százak az ének meg az opera szak helyeiért. Márpedig sekélyebb merítésből kevesebb eséllyel nyerhetők extra klasszisok – a végzetes nemi arányvesztésről ne is beszéljünk, elvégre nem lehet mindent lányokra osztani, hol vannak hát a fiúk, férfiak? Nem a képzés romlott el, korábban sosem látott infrastruktúrát kapott a táncképzés és egyetemi rangot, a Zeneakcsi se úgy néz ki, mint húsz éve, a mi időnkben, és van egy teljesen új sarokháza is a Wesselényi utcában. A lehetőség tehát adott, viszont a világ és vele a társadalmi környezet változott nagyot. Ezért tartunk mi is balett tanfolyamot, több szem többet fedez fel-alapon, és ha az Eiffel utolsó épülete, a Radnai Állomás elkészül, azonnal indítjuk posztgraduális operastúdiónkat is. Muszáj – és máshol is erre halad a világ.

A Magyar Állami Operaház énekkara a New York-i Koch SzínházbanForrás: Magyar Állami Operaház

Addig is mit csinálunk, illetve miféle portfolió épült ki nálunk az elmúló évtizedben, erről is beszéltem. A jövő szezonban a Ringatóktól az egyetemi bérletig terjedő 20-25 esztendőnyi „célcsoport" irányába immár 15 sorozatnyi foglalkozást, előadást, koncertsorozatot indítunk el: ez mintegy 180 programot, benne 80 db nagytermi, teljes értékű előadást jelent, utóbbiak gyermek-diák elérése önmagában (szülőket, pedagógusokat leszámítva is) százezres, a többi programmal 120 ezer körül lesz. És van még egy komoly támaszunk: a művészkarrierjük lecsengő szakaszába lépett, nagy tudású kollégák számára életre hívott Opera Nagykövetei Program, amelynek keretében az elmúlt évek mindegyike 1.000 azaz ezer feletti darabszámú előadást jelentett. Ha csak az osztálytermek létszámávaival számlom ezt és összesítek: a Magyar Állami Operaház egymaga 150 ezer gyermek és diák elérésére képes csak a számukra játszott sorozatokkal, programokkal, ebben már benne van a 6 éve folyamatosan nyomatott OperaKaland és a friss kormányzati találmány, a Lázár Ervin-program általunk végrehajtható része. Ha ez nem volna elég, már két fokozatban, több turnusban is képzünk pedagógus kollégákat akkreditált szakmai kurzusokon, mert felismertük, hogy ők a mi természetes szövetségeseink a kulturáltságért folytatott állóháborúban.

És ez még mindig édeskevés. Hogy mit találtunk ki még, ami – okosan kibontva és felépítve – tényleg fordíthatna, még ha lassan is a helyzeten, jövő heti levelemben írom meg Nénémnek, addig csigázódjon csak, én meg érlelem a gondolatot.

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"