A „kétkultúrájú” művészek lehetőségei és reményei

2020.01.04. 09:33

A Magyar Érdemrend lovagkeresztjével kitüntetett színművész pályára lépésétől kezdve számos honi kőszínházi előadásban szerepelt. Ugyanakkor szerb gyökerű művészként évtizedek óta sokat tesz az újkori magyarországi Szerb Színház működtetéséért, amelynek egyik alapítója, egyben vezetője. Rusz Milán az Origónak adott interjújában egyebek között elmondja, hogy milyen hatással volt a délszláv háború kitörése a magyarországi szerb-horvát nemzetiségi színjátszás működésére, illetve miként sikerült a Szerb Színháznak saját játszóhely nélkül is fennmaradni. Ahogy szól arról is, hogy a nemzetiségi színházak az elmúlt években soha nem tapasztalt támogatást élvezhettek, valamint esélyesnek látszik egy korszerű, befogadó színházként működő Nemzetiségi Színház megvalósulása is.

Miként kerültek a szerbek Magyarországra?

Szerbia csak a tizenkilencedik század elején szabadult fel a török megszállás alól. Még tartott az uralmuk, amikor az itt élő szerbek ősei, nagyjából negyvenezer család, megindult a jelenlegi Koszovó területéről, mely a történelmi Szerbia része volt. Ki akartak jutni az iszlám szorításából, s olyan hazát kerestek, ahol gyakorolhatják a keresztény hitüket, megőrizhetik nyelvüket, folklórjukat, minden tradíciójukat. Magyarország befogadó volt, támogatta az ide érkező szerbeket. Budapesten alakult meg a Matica Srpska, a Szerb Tudományos Akadémia elődje, s már a monarchia idején szerb iskolák, templomok épülhettek. Sok szerb művész kezdte Budapesten a hivatását, a város támogatta a szerb kultúra fejlődését.

Az első szerb színielőadás is Magyarországon jött létre?

Budapesten készült el a produkció, mégpedig szoros szimbiózisban a magyar színészekkel, miközben a magyar nyelvű színjátszás még háttérbe szorult a német nyelvűhöz képest. A Magyar Színjátszó Társaság, melyet Kelemen László, majd Balogh István vezetett, csak a Rondellában – vagyis a lőportoronyban – kapott játéklehetőséget az osztrák intendatúrától. Ott is rajtuk tartották a szemüket. Balogh István írta a Czerni Gyúró, vagy Belgrád bevétele a törököktől című darabot, amelyet az osztrák hatóság már a harmadik előadás után betiltott, mivel a császár kibékült a szultánnal. Ugyanakkor az itt élő szerbek közül többen megnézték a népüket hősként ábrázoló produkciót. Utóbb, amikor Balogh direktor besétált a Váci utcába – melyben akkoriban főként zsidó és szerb kereskedők működtek -, mire a végére ért, úgy nézett ki, mint egy karácsonyfa, mert a hálás szerb kereskedők teleaggatták ajándékokkal. Balogh Istvánnak volt az egyik szerb barátja Joakim Vujic, akit később a szerb színház atyjának neveztek. Balogh, a magyar színházvezető és Vujic, egy szentendrei szerb pap tanár fia együtt írták alá 1813. július 22-én azt a József nádorhoz címzett beadványt, amelyben a Pesten tanuló szerb egyetemi ifjúság nevében engedélyt kérnek egy szerb színielőadás megtartására. Az engedély birtokában adták elő augusztus 24-én August Kotzebu művét, „Krestalica" címmel. A darabot Baloghék korábban magyarul is színre vitték, csak akkor a címe is magyar volt: „Papagáj".

Kik voltak a játszók?

Egyrészt bevonták az előadásba Vujic néhány főiskolai diákját. Ugyanakkor Balogh István is játszott benne, ahogy a húga, Júlia is, aki mindamellett a német színházban is primadonna volt. Ugyancsak a szereplők között volt Fehér Tamás, a Magyar Színjátszó Társaság színmestere – aki fellépései mellett a pirotechnikai feladatokért felelt, díszleteket, jelmezeket tervezett, kivitelezett. Az akkori pest-budai kulturális miliőben természetes volt, hogy egy polgárember a magyar és a német mellett még a szerb nyelvet is beszélte.

Hogyan folytatódott Joakim Vujic színházteremtői működése?

A budapesti előadásokat követően először Szegedre ment, ahová elvitte magával Balogh Pesten betiltott darabját, a Czerni Gyúrót, amelyet az ottani városházán mutattak be. Szeged után Temesváron és Újvidéken is szerb nyelven játszó társulatot alapított. Aztán Kragujevácba ment - ott székelt akkoriban a szerb királyi udvar, élén az Obrenovics-dinasztiával -, és megalapította az első saját jogú, hivatásos szerb színtársulatot. Vujic már a Krestalica színrevitele előtt számos előadást megnézett, felismerte, hogy a színház olyan modern művészeti forma, amely erős hatással bírhat a társadalomra.

A magyarországi szerb színjátszás a Krestalica 1813-as bemutatója óta töretlen?

A Kádár-kor nagy pauzát jelentett. A rendszerváltás után indítottuk újra 1992-ben, két évvel az után, hogy megszereztem a színészdiplomámat Szinetár Miklós osztályában.

Rusz Milán, magyar színművész, rendező, író, 2019. 11. 20.Fotó: Polyák Attila - Origo

Mivel telt a két év?

A Bor József és Illés István vezette győri színházban kezdtem a pályát. Remek szerepeket kaptam, s ahogy az egy vidéki színháznál természetes, éppen úgy játszhattam drámában, mint operettben, illetve számos más színházi műfajban. Mindemellett folyamatosan azon törtem a fejem, hogy miként lehetne újraindítani a magyarországi szerb színjátszást. Mert aki két kultúrát visz, az úgy érzi: egy lábon áll, ha csak az egyiket gyakorolja.

Szerb gyökerű színházi családból indult?

Szerb gyökerű orvoscsaládból.

Hogyan került színházi pályára?

Kissrác koromban Szeged mellett éltünk Deszken, ahol máig van egy kicsi, de erős szerb közösség. Általános- és középiskolás éveimben felváltva jártam szerb és magyar tannyelvű intézményekbe. Már középiskolásként szerb színházat akartam csinálni. Amikor bekerültem a fővárosi Rózsák terén működő szerb-horvát gimnáziumba, több előadást is rendeztem. Csakhogy édesanyám és édesapám azt szerették volna, hogy az ő hivatásukat választva én is orvos legyek. Ezért két évet elvégeztem az Újvidéki Egyetem orvostudományi karán, ahol megszerveztem a medikus színpadot. Ám amikor a szüleim Algériában vállaltak munkát, én a távollétükben sikerrel felvételiztem az Újvidéki Művészeti Akadémia színészszakára, valamint a budapesti főiskolára. Az első három évet Újvidéken végeztem, az utolsó kettőt Magyarországon.

Ne kerüljük meg: mi vonzotta olyan erősen a színházi világ felé?

Már hatéves koromban megcsapott a kulisszaillat. Szegeden praktizáló szüleim vittek el a város rangos balettiskolájába, amelyet a Markó Ivánnal névrokon Markó Andrea vezetett. A vizsgákat a Szegedi Nemzeti Színházban tartották. Máig őrzöm azt az ötvenéves jelmezt, amelyben hatévesen ólomkatonát alakítottam az 1969-es vizsgán.

Rusz Milán, magyar színművész, rendező, író, 2019. 11. 20.Fotó: Polyák Attila - Origo

Miért váltott országot, egyben tanintézményt harmadéves színészhallgatóként?

Nem éreztem jól magam az akkori Szerbiában. Már benne volt a levegőben mindaz, ami hamarosan elvezetett a háborúig. Káosz volt, mindennapos diáktüntetések, szervezetlenség a társadalom minden területén. De ha már szóba került, akkor azt is el kell mondanom: Szerbia ma már ott tart, hogy adott esetben bizonytalankodás nélkül választja a helyes irányt, dönt az értékekről. Magyarországgal való kapcsolata sem volt még ilyen jó. Ebben komoly szerepe van a jelenkori politikának.

Ami a magyarországi Szerb Színházat illeti: hol indult el 1992-ben?

A zuglói lakásomban. Évekig ott is működött, már ami az adminisztrációt, a próbák egy részét illeti. Egyébként eredetileg kétnemzetiségű teátrumnak szántuk.

Kikkel?

Például négy éve elhunyt, korábban a pécsi színháznál alkotó Vidákovics Antal táncművész-koreográfussal álmodtunk egy szerb-horvát színházról. Sławomir Mrożek Emigránsok című darabjával indultunk a pécsi Anna utcai játszóhelyen. Hamarosan a budapesti Madách Kamarát – a mai Örkény Színházat – is kibéreltük a pesti bemutatóra. Ablonczy László, a Nemzeti Színház akkori igazgatója – egyben a rendszerváltás után újraszerveződő nemzetiségi színjátszás egyik fő patrónusa - 1992-ben telefonon mondta el: az Emigránsok bekerült a Nemzetiben megrendezésre kerülő Nemzetiségi Színházi Fesztivál programjába.

Horvátországban akkor már lőttek?

Lőttek. És a horvát-szerb közös színjátszásnak is. Mindenesetre ma már Budapesten Szerb Színházunk van, a pécsi Anna utcában pedig a Horvát Színház működik, mégpedig vadonatúj épületben.

Konkrétan mely pillanattól eredezteti a Szerb Színház rendszerváltás utáni működésének kezdetét?

Az újkori magyarországi Szerb Színház ősbemutatója a Szentendrei passiójáték volt. Az adott hozzá ötletet, hogy korábban benne voltam a Kerényi Imre rendezte Csíksomlyói passióban, majd az István, a királyban több karaktert is eljátszottam. Azt gondoltam, írni kellene egy szerb passiójátékot is. Megtettem.

Egyetlen színműve?

Később szerb rockoperát is írtam társszerzőként, ahogy én jegyzem az első szerb operett szövegkönyvét is. De vannak más darabjaim, irodalmi munkáim is.

A Szentendrei passiójátéknak milyen volt a fogadtatása?

Még Szerbia legjelentősebb színházi fesztiváljára, a Sterijára is meghívták, amely esemény a hazai POSZT-hoz hasonlítható. Más kérdés: nem tudtunk kimenni, mert akkor már Boszniában is lőttek. Ám akkoriban merült fel a gondolat, hogy az ad hoc jelleg helyett – a lakásom mellett az Ablonczy vezette Nemzeti Színház biztosított például próbalehetőséget - intézményesíteni kellene az itteni szerb színjátszást.

 

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!

Előző
  • 1
  • 2
Következő