A színház gyógyerejéről és az alternatív kórokozókról

2019.12.29. 17:51

Harmadéves főiskolás volt, amikor a Koppányi aga testamentuma című film főhőseként megismerte az ország. Színészi pályája nagy részét a Kazimir Károly vezette Thália Színházban töltötte. Visszatekintve hajdani igazgatója munkásságát a honi színháztörténet meghatározó fejezetének tartja. Igazgatója távozásának körülményeit, az azt követő történéseket pedig sajátos mélypontoknak, amelyek számtalan tanulsággal szolgálnak az olyan színész számára, aki gondolkodva szemléli a világot. Benkő Péter magánéletében is átesett jó néhány embert próbáló helyzeten. Mindezeket elsősorban azért idézi fel az Origónak adott interjújában, mert reméli, hogy mások is okulhatnak belőle, illetve akár fogódzókra is találhatnak bennük.

Vidéken él a faluszélen, az erdő határán. Van ebben bármiféle üzenet?

Nem hóbort, nem divat, nem is hangsúlyos elvonulás. Genetikus okai vannak. Anyai nagyapám, Molnár Endre volt a salgótarjáni szénbányák főmérnöke. A második világháború után kirúgták, majdnem mindenét elvették, de maradt egy háza Homokterenyén, a nógrádi bányavidéken. Kisgyerekként sokat voltam ott, mert nem szerettem Pesten lenni. Már akkor is vonzott a vidék, a természet. Szerettem a homokterenyei gyerekekkel reggelente mezítlábasan nekivágni az erdőnek, mezőnek. Azt az életet választottam gyerekként, amelyhez idősebb koromban visszatértem. Igaz, már nem mezítláb megyek ki a természetbe, de gyakran kimegyek, nemegyszer lóháton.

Benkő Péter kétszeres Jászai Mari-díjas magyar színművészFotó: Polyák Attila - Origo

A szülei Pesten éltek, édesapja, Benkő Gyula a Vígszínháznak volt tagja. Gondolom, nem bánták, ha kissrácként velük is időzött olykor.

A Belgrád rakparton laktunk, de Pesten már óvodásként bajba kerültem a közeli óvodában. Palócosan beszéltem, amiért rám szóltak. Akkor palócosan és vaskos szavakkal küldtem el az óvó nénit oda, ahová gondoltam, hogy elmehetne. Ki is csaptak az óvodából. Végül iskolás koromban hoztak fel a szüleim Budapestre.

Az édesanyja mivel foglalkozott?

Az angolkisasszonyokhoz járt, majd a keszthelyi mezőgazdasági akadémián végzett agronómusként. Sosem dolgozott a szakmájában, főállású anya lett. Illetve, ha kellett - az akkori anyagi viszonyok miatt – mindig kitalált valamit. Vagány nő volt, simán beállt például kávéfőzőnőnek. Apám ugyan éjjel-nappal dolgozott – színház, rádió, televízió, szinkron -, de amellett is szükség volt olykor anyám „vagányságára".

Hétévesen bukkant fel Keleti Márton Fel a fejjel című filmjében, amelyben Latabár Kálmán és az édesapja mellett olyan színészek játszottak, mint Ferrari Violetta, Kiss Manyi, Fónay Márta, Básti Lajos, Gózon Gyula. A palócos tájszólással nem volt gond a forgatáson?

Amikor apu elment aláírni a szerződését, engem is magával vitt. Keleti Márton a stúdió irodájában megemlítette: kellene neki egy magamfajta kisfiú a filmbe. Apám mondta, hogy belőlem egy szót se lehet kihúzni. Marci azt felelte: azért csak próbáljuk meg. Ma is áll a stúdió, amelyben ki kellett dugnom a fejem a műfűből, majd azt mondani: „Annuska". Megtettem, megvették. Onnantól tökéletes pesti hangsúlyokkal, kiejtéssel beszéltem a forgatáson. A film különleges, keserédes történet a vészkorszakról. Zsidó kisfiút játszottam benne, akit mindenki bújtat.

A Fel a fejjel! című 1954-es filmben Latabár Kálmánnal és Ferrari ViolettávalForrás: Benkő Péter: Színház, lovak, szerelmek

Akkor jött rá, hogy színész lesz?

Civilben megmaradtam gátlásos, visszahúzódó gyereknek. Az első osztályt az Eötvös Gimnázium általános iskolai tagozatán kezdtem, aztán jártam a Váci utcai leányiskola egyetlen fiú osztályába, majd az Irányi utcai tanintézménybe. Mindegyikben szorongtam, nem tudtam szót érteni a fővárosi diáktársakkal. Vidéki gyerekekhez szoktam. A Váci utcába is alig mertem bemenni. Eszembe nem jutott, hogy színész legyek. Az önéletrajzi könyvemnek az a mottója: nem én éltem az életemet, hanem az élet élt engem. Ugyanis mindig kiválasztottak valamire. Hetedikes voltam, amikor kiválasztottak kölyök öttusázni, másnap reggel hatkor ott találtam magam a Mosonyi utcai rendőrlaktanya lovardájában. Utána jött a vívás, az iskolai órák végén az úszás, a futás, a lövészet. Időm sem volt rá, hogy bármi mást csináljak, például hogy megnézzek egy színházi előadást. Édesapámmal nem beszélgettem a hivatásáról, ő civilben tényleg civil volt, mégpedig a szemérmes, tartózkodó fajtából.

Az ön gátlásait oldotta a sport?

Igen. Első gimnazista koromig aktívan űztem, fellazított. Az Eötvös Gimnáziumba jártam középiskolába, a diákszínkör egy-két előadásában is részt vettem. Ám az iskolai ünnepségeken sosem szavaltam, azt meghagytam az olyan iskolatársaknak, mint például Iglódi István, Konrád Antal. Ők voltak a színésznek készülő diákok. Nem voltam már visszahúzódó fiú, de én nem készültem színésznek.

Csak a pályára került.

Azért hatottak rám a színköri élmények, ahogy BitskeyTibor személyisége is, aki a nővéremnek lett a férje – tizennyolc évig voltak együtt, maradtak barátok. De az érettségi évében két helyre jelentkeztem: a Színművészeti Főiskola mellett az Orvosi Egyetemre. Mindig biológiából voltam a legjobb, az orvoslás pedig azért is érdekelt, mert úgy gondoltam: egy jó orvosnak nemcsak a gyógyítás a feladata, hanem arra is rá kell éreznie, hogy mi állhat egy betegség hátterében. Fontos számára az intuíció. Úgy hittem: én abban jó lennék.

Az Orvosi Egyetem felvételijén jól szerepelt?

Előbb tartották a színművészeti vizsgáit, amelyeken nagyon jól szerepeltem, részben azért, mert nem a színészet volt számomra az egyetlen irány. Miután bejutottam, neki kellett volna látnom, hogy felkészüljek az orvosi kar felvételi vizsgáira: matematika, kémia, biológia. Végül nem láttam neki, a könnyebbik utat választottam – bár a színészi pályámra visszatekintve nem biztos, hogy ez a könnyebbik út. Másfelől: nem is esik távol egymástól a két hivatás. A színháznak elsősorban az a dolga, hogy az egészséges lelkeket megerősítse, a sebzetteknek pedig gyógyírként szolgáljon. Még akkor is, ha egyes alternatív társulások produkciói inkább kórokozókként hatnak.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Szinetár Miklós osztályába került, olyan társak közé, mint Balázsovits Lajos, Benedek Miklós, Gór Nagy Mária, Jobba Gabi, Korbuly Péter, Körtvélyessy Zsolt, Monori Lili, Pálos Zsuzsa, Schütz Ila, Vallai Péter. Elvégezte közöttük az első évet, majd beállt tengerésznek. Miért?

A főiskolának az egyébként nagyszerű művész, az Operaházat is igazgató Nádasdy Kálmán volt a rektora, a tanáraink is komoly művészemberek, jó pedagógusok voltak. Ugyanakkor a tanintézményt az idősebb generációk ízlése lengte körül. A fiatalság mindig előrébb tart egy kicsit. Zenés mesterségből operettben vizsgáztunk, miközben a Szabad Európa Rádióban már a Jézus Krisztus Szupersztár című musicalt hallgattuk, valamint a korszak angolszász beatzenéjét, amely tiltott gyümölcsnek számított. Általában rosszul viseltem a Kádár-rendszer bezártságát. Még ahhoz is határsávengedélyt kellett kérni – napokig kuncsorogva a rendőrségen -, ha el szerettem volna utazni Sopronba. Rettenetesen irritált, hogy az országot uraló egypártrendszer emberei – finoman szólva - tesznek mindarra, ami hozzátartozik a minőségi, polgári létezéshez. Már kissrácként elcsodálkoztam azon is, hogy miként hagyják lerohadni az egykori bányamérnök nagyapám által építtetett mátranováki kaszinót, amelynek az internacionalizmus nevében még a padlóját is kátránnyal öntötték le. Az is a rendszerről mutatott meg valamit – még az öttusa kapcsán tapasztaltam meg -, hogy a lovarda talaját a szomszédos Taurus Gumigyárból áthordott korommal öntötték le, mert az „úgy lesz fasza". Nyáron nem lehetett levegőt venni a szálló koromfelhőben. Amikor meg esett, akkor mintha iszapban lovagoltunk volna. A sokféle lehangoló tapasztalat miatt kezdett nyomasztani a gondolat: sosem fogok kikerülni az „iszapból", sosem fogom meglátni a világot. Elhatároztam, hogy itt hagyok csapot-papot.

Miért pont hajóval?

Apai nagyapám tengeralattjárón szolgált, már az ő történetei miatt is erős volt bennem a késztetés. Aztán az unokanővéremnek hajóskapitány lett a férje. Tetszett, hogy járja a világot, amikor hazajött, áradt belőle a derű. Ő vitt be a „Deterthez", a Duna- Teherhajózási Részvénytársasághoz. A kötelező orvosi vizsgálatok, hatósági engedélyek megszerzése után a Badacsony tengerjárón lettem nappalos fedélzeti matróz. Az volt a tervem, hogy három évig hajózok, utána elvégzem a tiszti főiskolát, majd végigjárva a ranglétrát kapitány leszek.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!

Előző
Következő