Nekem itt vannak a gyökereim

„Szülőhazám Magyarország, otthonom Budapest, világom az opera, az összművészet világa. Bármihez is kezdek, mindig az operából indulok ki és oda is térek vissza: ahhoz a tudáshoz, amit a Zeneakadémián elsajátíthattam. Hitem arra ösztönöz, hogy az értékekkel, amelyeket pályafutásom során összegyűjtöttem, gyarapítsam az országot, ahol élek, amelynek neveltetésemet és értékrendemet köszönhetem." - így fogalmazott Rost Andrea, világhírű operaénekesnő. Lehetetlen felsorolni az összes operaházat, ahol énekelt - mert szinte nincs is egyetlen olyan neves színpad a világon, ahol ne lépett volna fel. Csak a legjelentősebbek: New York-i Metropolitan, a milánói Scala, párizsi Opéra Bastille, a londoni Királyi Opera, a chicagói Lyric Opera, a madridi Teatro Real, a Sao Pauló-i, a San Franciscó-i és Los Angeles-i Opera és a washingtoni Nemzeti Opera. Tizenhárom éves volt, amikor egy tenyérjós megjósolta, hogy világhírű művész lesz, tengerentúli színpadok ünnepelt sztárja. Így lett. Rost Andrea az idén ünnepli pályafutásának harmincadik évfordulóját, és éppen 25 éve lépett először a milánói Scala színpadára. Azóta világsztár. Interjú Rost Andreával.

Az idén ünnepli pályafutásának 30. évfordulóját, és éppen 25 éve debütált a Milánói Scala színpadán. Kerek évszámok, amelyeket meg kell ünnepelni. Hogyan készül?

December 22-én a Kongresszusi Központban lesz egy koncert, amelyen az elmúlt 10 évben énekelt operákból hallhat részleteket a közönség. Kiadtunk egy új albumot is ROST30 címmel. A hanganyag valójában már májusban elkészült, de most jött el a pillanat, amikor meg is lehet vásárolni a boltokban. Október 23-án pedig Jeruzsálemben volt egy koncert, ahol a Lélekdalaink című produkciót mutattuk be. A Lélekdalaink Lukács Miklós cimbalomművésszel összeállított, a klasszikus, a klezmer és a magyar népzene - olykor jazzes, improvizációt is megengedő - újrateremtése. Fantasztikus élmény volt kipróbálni ezt az új irányt. Operaáriákat énekelni cimbalommal és ütőhangszerekkel egészen más. A közönség is nagyon nyitott volt, végtelenül tetszett nekik az előadást. Azért lett Lélekdalaink a címe, mert valóban benne van a lelkünk ebben az összeállításban. Ezen kívül jövőre az Erkel Színház és az Opera égisze alatt az Eiffel Csarnokban lesz egy koncert – egy mono-produkcióban -, ami a közönség számára nagy meglepetés lesz. Nem is árulok el többet erről a fellépésről, mert tényleg hatalmas kuriózummal készülünk. Ez a koncert is kapcsolódik majd az évfordulóhoz, az egész életemhez: hogyan találtam rá a zenére, pontosabban, hogyan talált a zene rám. Teljesen más szemszögből láthat majd a közönség, mint eddig.

Rost Andrea fotó: Talán Csaba

Akkor ezért volt ennyire nehéz találkozni Önnel – minden perce be van osztva.

Igen, mostanában rengeteg a munkám. Sok a tanulnivalóm is – a következő évben számos újdonság vár rám. Több olyan szerepre is készülök, amelyeket már énekeltem, de természetesen át kell nézni, fel kell újítani magamban ezeket is. Nem úgy megy ki az ember a színpadra, hogy lesz, ami lesz. Rendszeresen gyakorlok. Ez egy edzés, mint a sportolóknál. Vissza kell hozni a beidegződéseket, állandó tréningben kell lenni. A munkán és a gyakorláson kívül pedig közeledik a karácsony, ami mindig az év legszebb időszaka számomra. Az advent valóságos csoda. Készülök az ünnepre, díszítem a lakást, gondolkodom az ajándékokon.

Ha jól hallottam, önnek 13 évesen megjósolták, hogy világsztár lesz. Ki jövendölte meg ezt a csillogó karriert és gyerekként mit gondolt a jóslatról?

Édesanyámnak volt egy barátnője, aki tenyérből jósolt. Ő mondta el, mi vár majd rám. Külföldi, tengerentúli nagy színpadok és óriási sikerek. Hihetetlen, de mindent megjósolt. Még azt is, hogy két gyerekem születik majd, egy fiú és egy leány. Ott ültem 13 évesen és alig akartam elhinni. Éppen akkor – viszonylag későn – kezdtem csupán zenét tanulni. Érdekes volt, mert inkább tehernek éreztem a jóslatot. Arra gondoltam, hogy milyen kihívásoknak kell majd megfelelnem. Persze, fantasztikus érzés volt, de kicsit ijesztő is. Ez talán mindig így szokott lenni, ha az ember nagy feladatot kap. Ha pedig megkaptam, akkor ennek meg kell felelni. És hol vagyok még ettől? Akkor még csak szerettem énekelni – és ahogyan említettem, éppen elkezdtem zenét tanulni. De hihetetlen elszántsággal vetettem bele magam. Rövid időn belül pedig sorra jöttek az elismerések. Az első év végén a zeneiskolában kaptam egy Maria Callas lemezt, amelyen Puccini-operákat énekelt. Ronggyá hallgattam a kis Tesla lemezjátszómon – persze, teljes hangerővel. Abból a lemezből is sokat tanultam.

A családjában senki nem volt zenész. Kitől örökölhette a tehetségét?

Talán a szülőkből, nagyszülőkből, dédszülőkből adódott egyszer csak össze. De azt gondolom, hogy a Jóistentől kaptam. Hiszem, hogy ez egy igazi csoda, és hogy fentről támogatták a karrieremet. Persze, rengeteg munka, eltökéltség, lemondás van mögötte. Mert a tehetség csak 20%. A többi 80% a szorgalom, a tanulás, az alázat és a kitartás. Nem szabad feladni. Még ha az ember olykor el is bizonytalanodik. Mert vannak ám olyan pillanatok, amikor az ember úgy gondolja, mindent feláldozott, sokat beleadott, és most már inkább élni szeretne. Nem csak folyamatosan szolgálni. De azt hiszem, minden tehetséges ember, aki igyekszik kihozni magából a legtöbbet, és aki alázatos, feláldoz az életéből néhány dolgot.

Rost Andrea Forrás: Origo

Mi az, amit ön feláldozott, ami már visszafordíthatatlan?

Eredetileg képzőművésznek készültem. Porcelán dizájner szerettem volna lenni. De az már nem leszek. Az idén áprilisban elmentem Herendre a manufaktúrába, és megfestettem egy csészét – a felkelő napot mintáztam rá stilizálva és egy fenyőágat is, amely körbe fonja a csészét. A mai napig a vitrinemben őrzöm – hátha egyszer majd legyártják.

Akkor nemcsak csillogó énekhangot, hanem kézügyességgel is megáldotta a sors?

Igen. Régebben is hímeztem, horgoltam is sokat. Mostanság visszakanyarodom a kézimunkához. A tavalyi évem például azzal telt, hogy négyféle lila fonálból horgoltam kis négyzeteket, amelyeket aztán összevarrtam, és készítettem egy kimonót.

Említette, hogy későn kezdett zenét tanulni – de nagyon korán indult a világhírű karrierje. Még el sem végezte a Zeneakadémiát, amikor megkapta Gounod Rómeó és Júlia című operájában Júlia hatalmas szerepét. Ezután rögtön előéneklésre hívták a Bécsi Staatsoperbe. Mit gondolt, amikor megtudta, hogy a legendás Ioan Holender kereste meg önt – aki akkor még menedzser volt, de később 20 évig vezette a Bécsi Operaházat?

Híre ment a Rómeó és Júlia premierjének és az akkori menedzsmentemen keresztül keresett meg Holender. Előéneklésre hívott a Staatsoperbe. Azt akkor még nem tudtam, hogy maga Holender is látta az előadást. Most már egészen másként gondolok arra a bizonyos Rómeó és Júliára. Különös, mert éppen Vízkeresztkor volt a premier, január 6-án, ami a Betlehemi Csillag ünnepe. És lényegében nekem ezen a napon indult el a karrierem.

Rost Andrea Forrás: Origo

Amikor elment Bécsbe, nemhogy megilletődött volna, hanem bizonyos feltételeket szabott. Mit szólt ehhez Holender?

Igen, ez nagyon érdekes volt. Tárgyalás közben végig mereven ült velem szemben. Láttam, hogy a szerződésemben csak kis szerepek vannak. Azt mondtam, hogy akkor írom alá a szerződést, ha legalább egy nagy szerepet is kapok. Ebben a pillanatban Holender hátradőlt, talán még egy kicsit el is mosolyodott és mintha felszabadult volna. Kaptam nagy szerepet, így aláírtam a szerződést. Azt hiszem, pontosan érezte, látta a tehetségemet. Tudta, hogy mindenképpen a Bécsi Operaházba akar engem vinni. Elkezdődött az évad, meghallott az első fellépésemen, aztán az összes kis szerepet elvette tőlem. Azután csak nagy szerepek jöttek.

Öt év múlva pedig már a milánói Scala színpadán állt. Akkor – ennyire fiatalon – fel tudta dolgozni, hogy mekkora utat járt be ilyen rövid idő alatt? Hogy ott áll a Scala színpadán – ami az opera temploma?

Amikor az ember ott van, a feladatot látja. Egyetlen célom volt: nagyon jó akartam lenni. Meg akartam felelni. Nem akartam csalódást okozni. Arra törekedtem, hogy szeressék az emberek, amit csinálok és mindent odaadjak magamból. Csak akkor fogtam fel, hogy mi történt, amikor vége lett a premiernek. Elképesztő volt. Most is szaladgál a hátamon a hideg. Verdi Rigolettójában énekeltem Gilda szerepét. Az áriám alatt hihetetlen csend volt. Ezt egyébként Maestro Riccardo Muti külön kérte is a közönségtől, hogy ne tapsoljanak bele. A végén viszont tomboltak a nézők. Azt éreztem, hogy fontos pillanathoz érkezett a karrierem. Mintha valaki felemelt volna. Riccardo Mutinak pedig a mai napig végtelenül hálás vagyok, hogy ennyire bízott bennem. Rengeteget tanulhattam tőle. Később számos más, nagy szerepre is meghívott. Meghatározó ember volt az életemben. Ő volt a mentorom, a segítőm a pályámon.

Rost Andrea Forrás: Origo

Azon gondolkodtam, hogy azt mondta: a tehetség mindössze 20%-ban fontos a karrierhez. Mi az a többlet, amin az múlhat, hogy valakiből világsztár lesz?

Valószínűleg valamiféle kvalitáson múlhat. Sugárzó tehetség kevés van. Ha egy igazi tehetséget hallgat az ember, akkor csak hátra dől, és élvezi. Amikor a helsinki énekversenyt megnyertem, minden nagy énekes ezt mondta nekem, hogy amikor beléptem a színpadra, nem tudtak másra figyelni, csak rám – egyszerűen minden másról megfeledkeztek. Minden világhírű kollégám rendelkezik ezzel a kvalitással – a különleges kisugárzással. Azt hiszem, hogy a sok munkán és alázaton kívül ez szükséges ahhoz, hogy nemzetközi karriert fusson be az ember. Ezt pedig nem lehet tanulni – ezt fentről kapjuk. Mindig azt érzem, hogy amikor színpadon vagyok, minden rezdülésemet figyeli a közönség. Érzem, hogy a szerep az enyém. Nem külső manírokkal oldom meg, hanem az éneklés és az alakítás összeforr.

Ez is nagyon érdekes kérdés, hogy mikor ér el a művész arra a pontra, amikor nem elénekli a szerepet, hanem megéli?

Minden egyes szerepemnél ezért küzdök, hogy ez így legyen. Ezzel tudok ugyanis olyan katartikus élményt adni a nézőnek, amit nem mindig kap meg. Persze, ahhoz, hogy ez minden szerepemnél sikerüljön, fontos volt néha nemet is mondani. Nem énekelhetek 120 előadást egy évben, mert nem lehet bírni sem lelkileg, sem fizikailag. A hegedűhúr is elpattan, ha elfárad, és a hangszalagokat nem lehet kicserélni ha tönkremennek!

Nyilván nehéz volt nemet mondani egy-egy szerepre, de van olyan emlékezetes eset, amikor kifejezetten a rendezés miatt nem vállalta a szerepet?

A rendezők alapvetően nem akarnak rosszat az énekesnek. Nekik is fontos, hogy jó legyen az előadás. Ha valami nem tetszett a rendezésben, mindig óriási diplomáciai érzékkel közelítettem a rendezőhöz. Úgy kellett becsomagolnom az ellenérzésemet, hogy az ne ellenérzés-színű legyen. Például azt mondtam: „Mennyire jó gondolat ez, de nem vagyok biztos, hogy olyan komfortosan érzem majd magam, amit a te elképzelésedet jól szolgálja majd." Szóval, nagyon csalafintának kellett lenni. De mondom: egyetlen rendező sem olyan vaskalapos. Természetesen nem akarja, hogy szenvedjen az énekes. Egyetlen egy esetben jöttem el a rendező miatt. Az végtelenül kellemetlen volt. Rosszul éreztem magam. De később mindenki nekem adott igazgat, ugyanis az előadás nagyon nagy bukás lett.

Forrás: Origo

A teljesség igénye nélkül énekelt még a New York-i Metropolitanben, a párizsi Opéra Bastille-ben, a londoni Királyi Operában, a chicagói Lyric Operában, a madridi Teatro Realban, a Sao Pauló-i, a San Franciscó-i és Los Angeles-i Operában és a washingtoni Nemzeti Operában. Nagy a különbség a tengerentúli operaházak művészi közössége és a magyar művészi közösség között?

Külföldön a premierek után rendszeresen összeültünk valamelyik szereplőnél, és kiengedtük a gőzt. Azt az őrületes feszültséget, ami heteken át tartott – a napi 10-12 órás próbák fáradalmait. Magyarországon ez sajnos nincs így, pedig én küzdöttem. Vittem apró ajándékokat, pogácsát, hogy a végén a büfében kicsit megünnepeljük a premiereket. De nem sikerült meghonosítani itthon ezt a fajta kis ünneplést. Talán azért, mert ez repertoárszínház. Vagyis: másnap már más darabot játszanak a művészek, rohannak haza, hogy kipihenjék magukat. Ez persze érthető. Nagy különbség van a repertoár- és a staggione-színház között, amikor egy szereposztásra – 8-10 előadásra - szerződtetik az énekeseket. Mindenesetre én a mai napig viszek itthon is kis ajándékokat, képeslapokat a kollégáknak és bátorítom őket.

New York-ki közvetítéseket nézve láthatjuk, hogy ott a közönség tombol, kiabál, míg itthon a nézők visszafogottabbak – bár egyre inkább tapasztalható Magyarországon is, hogy kezd felszabadulni a közönség. Hogyan élte meg az első New York-i fellépésén a közönség reakcióját?

Ezt nem lehet megfogalmazni. Olyankor még inkább azt éreztem, hogy szolgálom a közönséget. Boldog voltam, hogy értették az előadásomat. Nekik adtam mindent – értük énekeltem. És ezt megértették. Ők pedig megjutalmaztak azzal, hogy tomboltak. Ráadásul New Yorkban is és Milánóban is megrendítő a hatalmas tér, amit betöltött a hangom. Minden alkalommal feltettem magamban a kérdést: ezt az óriási levegőteret tényleg beénekeltem? Ott, ahol Maria Callas, Marton Éva, Giuseppe Di Stefano, Pavarotti, José Cura hangja is szólt? És most én állok itt, az emberek pedig nekem tapsolnak? Ezeket mind-mind utána kellett feldolgoznom magamban. Itthon is kezd felszabadultabb lenni a közönség – talán azért, mert már vannak közvetítések New Yorkból és látják az emberek, hogy igenis szabad ennyire lelkesedni, ki lehet mutatni az érzelmeket. De miért ne lehetne? Hová fojtjuk el magunkban azokat az érzelmeket, amelyek ki akarnak törni?

Magyarként hogyan fogadták a külföldi operaházakban? Milyen véleménnyel voltak a külföldi sztárok a magyarokról?

Mindig azt mondták, hogy a magyar zenészek nagyon jók és híresen jó a képzés. Elképesztően jó zenészek és karmesterek kerültek el Magyarországról a legnagyobb külföldi operaházakba. Emlékszem, hogy egyszer Maestro Muti azt mondta: amikor Nápolyban tanult vezényelni, mindig Fricsay Ferenc, a legendás magyar karmester lemezeit hallgatta. Mert őt tartotta a világ egyik legnagyobb dirigensének. Most nagyon örülök annak, hogy megint rengeteg tehetséges fiatal karmesterünk van. Madaras Gergely, Káli Gábor, Vajda Gergely mind nagyszerűek. Azt hiszem, mi zenei nagyhatalom vagyunk és remélem, leszünk is.

Három évtizede világhírű operacsillag, de nem költözött el Magyarországról. Világpolgár lett, miközben mindig magyar maradt. Pedig bármikor, bárhová elköltözhetett volna.

Nekem itt vannak a gyökereim. Éltem egy rövid ideig Berlinben, de hazajöttem. Nagyon jó tartozni valahová. Én végtelenül érzem a kötődést a hazámhoz. Mindig nagyon jó volt visszatérni egy-egy hosszabb külföldi előadás után. Szeretem hazahozni a tudást, itthon szeretném megmutatni és kamatoztatni, amit tudok – valahogy átadni a fiataloknak. Nem biztos, hogy a Zeneakadémia keretei között, mert szabadabb vagyok, rengeteg tervem van, és nem tudom, hogy oda tudnám-e kötni magam egy oktatási központhoz. Szeretném átadni a fiataloknak azt, hogyan lehet törekedni a tökéletességre a zenei oldalon, és ezt a szereppel együtt összekovácsolni. Nagy titok ez. Egyébként színházba is nagyon szeretek járni, próbálom ellesni a színészektől, ők hogyan csinálják.

Az opera is színjátszás...

Igen, de tanulni mindig lehet. Jó, ha az emberben ott vannak a kérdőjelek. Ha valaki nagyon el van telve magától, akkor nem biztos, hogy úgy készül a szerepre, ahogyan kellene. Én azért is járok még mindig ahhoz az énektanárhoz, aki 14 évesen elkezdett engem tanítani. Kell a külső fül. Ő nagyon ismeri a hangomat. Ha akad egy kis hangi problémám, ő mond egy-két olyan instrukciót, amitől ez megoldódik.

Rost Andrea fotó: Talán Csaba

Most meglepett. Ön még mindig jár énektanárhoz?

Igen, és ezt nem szégyellem. Talán ezért éneklek még mindig.

Azt mondta, hogy nagyon nagy szüksége van a szabadságra. Talán ezért is készült el a Lélekdalaink vagy akár a Pannon dalok – amelyek nyilván nagyobb szabadságot adnak, mint az opera?

A klezmer és a népzene valóban nagyobb szabadságot ad. Hihetetlenül élvezem ezeket a lehetőségeket. Keresem is. A Pannon dalok például úgy született meg, hogy hallottam Maestro Mutitól egy történetet. Elmesélte, hogy amikor fiatalon meghívták Miskolcra vezényelni, és a Keleti pályaudvaron a vonatra szállt – aminek az elején még egy hatalmas vörös csillag volt -, a vagonban cigányzenészek magyar népzenét játszottak elképesztő virtuozitással. Ez a történet megfogott. A zene összeköt minket. Ez indította el a fejemben, hogy milyen érdekes lehet, ha megmutatjuk, mi a közös gyökerünk itt, a Pannon térségben, és ez hogyan mutatkozik meg a zenében. Klezmer zenészeket kértem meg, hogy játszanak cigány népzenét, és cigány zenészek pedig klezmert. Azt hiszem, ez elindított valamit.

Sokszor beszélt arról, hogy szeret adni a közönségnek, vagy átadni a tudását a fiataloknak – de máshogyan is adakozik. Részt vesz például az Ökumenikus Segélyszervezet munkájában. Miért fontos önnek a jótékonykodás?

Leginkább azért, hogy felhívjam az emberek figyelmét arra, hogy milyen jó adni. Az Ökumenikus Segélyszervezetnek azért segítek, mert látom, milyen fontos céljaik, programjaik vannak. Családokat, gyerekeket segítenek a felzárkózásban. Ilyenkor, karácsonykor pedig még ételt is osztanak a rászorulóknak. Gondolkodtam azon, hogy elviszem a felnőtt gyerekeimet is egy ételosztásra, hogy lássák, nem kell messzire menni, hogy segítsen az ember. A Jónak lenni jó! elnevezésű jótékonysági kampányban azért veszek részt, mert ott a segítség a Cerny Alapítványhoz érkezik, amely a koraszülöttekért dolgozik. Az kislányom koraszülött volt, ezért pontosan tudom, mennyire borzalmas, amikor az anya nem kapja meg a gyerekét azonnal. A Fogadj örökbe egy macit kampányban is részt vettem. Itt ismert emberek ajánlanak fel egy-egy játékmackót, amelyeket elárvereznek. A bevételt pedig a megváltozott munkaképességűek és a fogyatékkal élők integrálására fordítják. Én gyűjtöm a macikat, látja, a nyakláncomon is egy apró mackó van. Ide is felajánlottam egy játékmacit, amely még Japánba is elkísért. Remélem, az emberek látják, hogy fantasztikus a kampány célja – vagyis az, hogy ezek az emberek munkát kaphassanak. Most hétfőn pedig egy koncerten a szívbeteg gyerekekért énekeltem Szegeden – a koncert bevételét ajánlják fel a beteg gyerekek gyógyítására. Jövő májusban pedig a Budavári Evangélikus Templomban énekelek, mivel az egyház egy budakeszi evangélikus templom építésére gyűjt. Nagyon fontos – és ezért is dolgozom -, hogy az emberek mindennapjaiban természetessé váljon a segítség.