Bevezetés a kultúrharcba

2019.12.16. 09:13

Minden kultúra
Minden politika
Tehát a kultúra politika, vagyis a politika kultúra

Ha a kultúra a szubjektum (az, amiről állítunk valamit), a politika a predikátum (amit állítunk valamiről), és Churchill óta így gondoljuk, akkor a minden a középterminus. Közvetít a két szélső terminus között. És ha ez így van, akkor a szillogizmusunk hibás. Hogy a zöldfülűek is értsék: ha minden fa fotoszintetizál, és ha minden fa élőlény, akkor minden élőlény fotoszintetizál, naugye, hogy ugye.

Akkor sem leszünk beljebb, ha megfordítjuk a premisszáinkat, és azt mondjuk: a kultúra minden, és a politika minden, tehát a kultúra politika. (Emberjogistáknak: Ha minden embernek vannak jogai, és minden állatnak vannak jogai, akkor minden ember állat.)

Hiába a formális logikai hiba, az eredeti következtetésünk helyesnek érződik. A kultúra politika, a politika pedig kultúra. Úgy érezzük, hogy a politika és a kultúra fogalmai nem szinonimák, de azért ugyanazokra a logikai objektumokra vonatkoznak. Ránk. Mi vagyunk azok, akik meghajlítjuk az abszolútnak gondolt logikai teret. Miattunk (és egyébként értünk) találkoznak a párhuzamosok ebben a mindenségben. És nekünk ez a mindenség adatott, ebben kell élnünk.

Politika-e a kultúra? Hogyne. Ha azt mondjuk hogy ez a kultúránk, akkor azt mondjuk: mi ezek és ezek vagyunk, nem mások. Nem másnak lenni ma elítélendő maradiság, tehát politikai kérdés. De ne kérdezzük, hogy mivé lesz az, aki mindig más akar lenni, mert erre racionális válasz nem adható.

Például azt mondjátok, hogy genderfluidok vagytok. És azt mondjátok, hogy ehhez jogotok van. Rendben, de akkor nekünk is jogunk van azt állítani magunkról, hogy fehér, keresztény, heteroszexuális magyar férfiak vagyunk. És ebből az égvilágán semmi nem következik ránk nézve, legfeljebb annyi, hogy ha biológiailag nincs egy lukkal több rajtatok, mint rajtunk, akkor nem veszünk feleségül. Nem szeretnénk reggel egy nő mellett ébredni, délben egy férfival egyeztetni a konyhapénzről, este meg egy harmadik nemű valakivel lefeküdni. Úgy éljük az életünket, hogy a nő az nő, a férfi meg férfi, a szüleinket nem szülő gyökkettőnek hívjuk, hanem édesanyának és édesapának. Ezzel nem azt állítjuk, hogy jobbak vagyok nálatok, csupán csak annyit, hogy mi így élünk, és mivel szeretnénk így élni a továbbiakban is, ezért ez politikai kérdés. És ha elnézünk a fejlettnyugat felé, akkor láthatjuk, hogy a karácsonyi vásár is politikai kérdés, különben nem volnának feldíszítve körülötte a betontömbök. (Ha mi feldíszítjük a déli határnál a kerítést, akkor mi is jobb emberek leszünk? Próbálunk alkalmazkodni.)

Kultúra-e a politika? Naná. Hogy nem lőjük le a másikat, az nemcsak politikai, hanem kulturális kérdés is. Voltak idők, amikor lelőtték. Kit a Dunába, kit a börtönök udvarán. Lőttek a nácik, majd lőttek a kommunisták. Mindkettő politika és kultúra is volt, valamennyire a mi örökségünk is. Mi csináltuk. De az is (politikai) kultúra, hogy ma nem ez a bevett gyakorlat. A képviseleti demokrácia tehát kulturális kérdés. A démosz választ, ti pedig elfogadjátok a végeredményt. Persze, dönthettek úgy, hogy nem fogadjátok el a népakaratot, mert elsők vagytok az egyenlők között, mindenkinél jobban tudjátok. Hiszen olvastátok! Csak akkor ne csodálkozzatok, ha besétál Palpatine azon az ajtón, amit ti nyitottatok ki.

Politikai grammatika: kétharmados országban mi fideszesek vagyunk, ti nem vagytok fideszesek, ők viszont már megint fideszesek. Ha mi fideszesek vagyunk, és ők is fideszesek, akkor nem számít, hogy ti micsodák vagytok, mert a mi és ők elég a szabadsághoz. Önkormányzati választások után ez elvileg módosult felesre: mi fideszesek vagyunk, ti nem fideszesek vagytok. Vagy-vagy, harmadik lehetőség kizárva, mondjátok. Hamis dilemma ugyan, de ebben éltek. Kéne csináljuk a szabadságot, csak mondjátok már meg végre, hogy mik vagytok, mert abból, hogy nem fideszesek, még bármi következik, a negatív meghatározás nem jelent semmit.

Szóval mi csináljuk a szabadságot.

Ti csináljátok a szabadságot.

Mi vagyunk ti, ti meg mi?

Isten ments! Nemcsak logikailag hibás, de addig jó nekünk, amíg nem vagyunk egymással fölcserélhetőek.

Ettől még szót érthetnénk. Csakhogy ott a bibi, hogy mi magyar szabadságot csinálunk, ti pedig világszabadságot. És a kettő ma kizárja egymást. Nem nagyon értjük, hogy miért. Milyen magyar szabadság az, ami kizárja a világszabadságot? És miféle világszabadság az olyan, ami felülírja a nemzeti szabadságot? Figyelem: a világszabadság nem azt jelenti, hogy mindenki oda megy, ahová akar, és azt csinál, amit akar. A világszabadság a valahol szabadsága, már ha meg akarjuk menteni ezt a Föld nevű bolygót, márpedig, mint tudjuk, B-bolygó nincs. Az oda megyek, ahová akarok, azt csinálok, amit akarok, az a bárhol szabadsága, a bárhol szabadsága viszont azt jelenti, hogy A-bolygó sincs, felélek és letarolok mindent, odébb megyek, se kötelesség, se felelősség, oszt’ ki menti meg Greta Thunberg lelkét?

(Ne mondjátok, hogy a szakma. A szakma három évtizede immár szabadon leginkább önmagával foglalkozik. A nagybetűs szakma szekértáborokba szerveződik, és az érdemi tevékenysége abban kimerül, hogy megmondja, ki és mi a szakma – na, például ez nem kultúrharc, hanem pótcselekvés. És hogy különböző kuratóriumokban, kollégiumokban sokaknak keveset, keveseknek sokat osztogat, az még csak nem is szakmai munka, hanem hatalompolitika. Mindennek a tetejében, hogy valami füst elfödje az önmagán túlmutató akarat hiányát, a szakma díjakat oszt egymásnak. És a kör bezárult. Persze ha a szakma képviselői egymást a négy fal között simogatnák, ahhoz nem volna a köznek semmi köze. Viszont azt mondjátok, a kultúra mindenkié. Egyetértünk: ez esetben a kultúra nem fér be ama négy fal közé és nem magánbirtoka a szakmának.)

Szóval vagyunk mi, magyar szabadságharcosok, és vagytok ti, a világ szabadságáért hadrendbe állók. Egy nyelven beszélünk, mégsem értjük egymást.

E probléma kapcsán Gadamer rajzolta föl a táblára a tízpontos kérdést: a nyelv híd vagy korlát?

Csapdalogika, de ráépítettek egy tudományt. (Egyetemi katedrák sorsa múlik azon, hogyan teszel fel egy kérdést.) Képzeljétek el, ha Gadamer azt kérdezi: a nyelv híd és korlát? Igen, válaszoljuk, és azzal kész, sok hermeneuta és irodalomtudor mehet árufeltöltőnek. Szóval a nyelv híd és korlát is, induljunk el innen.

És menjünk vissza Platónig, azóta tudjuk, hogy bármifajta dialógus csak akkor lehet értelmes, ha van legalább egy közös premisszánk.

Az pedig volna, amolyan triviális életigazság.

Így hangzik: mi vagyunk saját kortársaink.

És van egy nagy versenyelőnyünk: magyarul nézünk a világra. Belgábbnak lenni a belgánál értelmetlen. Hogy ki a jobb francia, német vagy angol, azt a versenyt indulásból a franciák, németek és angolok nyerik meg. Ránk azért kíváncsiak, mert magyarok vagyunk. Legyünk fejben elsők, merjünk magyarok lenni. Nem olyan bonyolult. És az, hogy hogyan leszünk magyarok, kizárólag a mi döntésünk, a gyakorlatban fog kialakulni - szabadon. Mondjuk, hogy ez az egység, ami bőven megengedi a sokféleséget.

Áldott Karácsonyt!

Kezdjetek el élni