Óhatatlanul átláttuk a rendszer lényegét

Budapest, 2014. december 3. Piros Ildikó színésznő a Hogy volt!? című tv-műsor felvételén, az MTVA Kunigunda utcai gyártóbázisának 7-es stúdiójában. A műsorban a művésznő életpályájára emlékeztek. MTVA Fotó: Zih Zsolt

A Kossuth-díjas színésznő két éves koráig képes visszaemlékezni élete meghatározó pillanataira. Úgy véli, nincs ebben semmi különös, mert ha egy gyermeket veszteség ér, megőrzi magában a veszteség előtti korszakának fontos történéseit. Edzett memóriával pedig a többi is könnyen rögzül. Piros Ildikó arról is beszél, hogy bár az emlékek is beépülnek mindabba, ami hozzájárul a színpadi figurák megformálásához, de a művészet lényege nem rendezhető képletekbe. Felidézi a kecskeméti kislányt, egykori önmagát, aki a Színművészeti Főiskolára kerülve azonnal filmezni kezdett, s a szakma elsajátítása közben már magabiztosabb volt a kamera előtt és a színpad emelt terében, mint a hétköznapokban. Piros Ildikó elmeséli, miért volt könnyű harminchét évet eltölteni a Madách Színház társulatában, ahogy szól arról is, hogy végül miért állt tovább a teátrumtól, férjével, Huszti Péterrel együtt. Beszél házasságuk „titkairól" is, a vasfüggönyön túli turnékról, a tanítás örömeiről, a londoni Macskákról, a boldogság „képletéről". És arról is, hogy mikor és miért jutott eszébe oly gyakran Dosztojevszkij műve, a Megalázottak és megszomorítottak.

Megkerülhetetlen, hogy ne kérdezzek rá: miként éli meg a bezártságot, ezt a karanténnal járó abszurd helyzetet?

Megköszönöm, ha válaszként megelégszik Szabó Lőrinc Szövetség című versének négy sorával. Ezt küldöm szeretett kollégáinak, mindenkinek: "Magunknak hát már megmaradjunk,/ gyökereinkről ne szaladjunk,/ tavaszban, őszben gyarapodjunk,/ legyünk hívők, bátrak, kitartók:/ az örök reményhez hasonlók.

Szép. Akkor most fókuszáljunk önre. Interneten akadtam rá egy pár évvel ezelőtti közönségtalálkozó felvételére, amelyen megidézi anyai szépapját, aki Selmecbánya, Besztercebánya környékén igazgatott egy különleges opálbányát, amelynek fekete opáljaihoz hasonlóakat csak Mexikóban bányásztak. A felvételből kiderül, hogy nővére, aki ugyancsak ott volt a találkozón, ott és öntől tudta meg, hogy olasz származású szépapjukat Ignac Starának hívták. Mikor és miért lett fontos a múlt feltárása?

Amikor az ember kezdi elveszíteni a felmenőit, akkor szembesül a ténnyel, hogy nem lesz kitől rákérdezni a családi múlt történéseire, és kezdi érezni a késztetést: csak fontos lenne megtudni azt, ami addig kimaradt. Az internet világában nem is reménytelen vállalkozás. Amit pedig megtudunk, azt átadhatjuk a gyerekeinknek. Említett szépapám, Ignatz Starna, ötven-egynéhány éves korában hunyt el. Még most is ott van a régi bányánál a kereszt, amelyet az emlékére állítottak. A dédnagyapám, illetve a nagyapám a kilencszázas évek elején mentek el onnan, mégpedig Kecskemétre, mert amikor érezték, hogy moccanni kell, leszúrtak egy körzőt a Nagy-Magyarország térképre, és annak Kecskeméten állt meg a hegye.

Édesapja családjáról mennyit tud?

Édesapám Pável István néven született, de még házassága előtt felvette az édesanyja, Piros Mária családnevét. Azt már saját gyűjtőmunkám során bogoztam ki, hogy a kiterjedt rokonságú Pávelek pékdinasztiák voltak női- és férfiágon is. Görög katolikusok, akik hagyományosan római katolikus asszonnyal házasodtak össze. Korábban úgy tudtam, hogy csak az apai ág felmenőinek volt péksége Szarvason, mert amikor azt megörököltük – akkor már anyám és anyai nagyapám neveltek Kecskeméten -, a nővérem kapott egy felszólítást, hogy fizessen hatszázötven forint illetéket a már csak adminisztratív szempontból létező örökség után. Az apai vonalon nem nagyon tudok egyéb dolgoknak utána járni, mert a Pável rokonság nagy része elég korán kihalt. Ráadásul gyerek voltam még, amikor édesapámat is elvesztettük.

Piros Ildikó színművésznő a Tisza partján, 1970 Forrás: Fortepan/Urbán Tamás

Miben halt meg?

Rákban, amiről 1959-ben még nem sokat tudtak. Eleinte antibiotikumot ajánlottak, amit csak dollárért lehetett beszerezni, feketén. Aztán a világhírű tüdőgyógyász, mellkassebész Kulka Frigyes professzor műtötte meg, Kulka János édesapja. De a tüdődaganat áttétet képzett, édesapám pedig 1961-ben meghalt.

Mi volt a foglalkozása?

Felmenői egyetlen gyermeket tudtak taníttatni a hétből, apám lett az. El is jutott a magyar-néprajz szakos diploma küszöbéig, ám a záróvizsgáját a maga életének Horger Antal ura miatt nem tette le. Volt apám habitusában valami tanáros tartás, pedagógiai késztetés. Foglalkozása szerint királyi közellátási előadó lett a minisztériumban, amely intézményt kilencszáznegyvennégyben kiköltöztették Németországba. Ott egy szobában éltek édesanyámmal, apám nővérével, és az én 1943-ban született nővéremmel. Anyám honvágya miatt tértek haza, még a háború idején.

Édesapjáról erős emlékei vannak?

Az egyik 1956-hoz kötődik. Amikor a szüleim érezték, hogy ismét háborúsra fordulhat a helyzet, beköltöztünk anyai nagyapám szobájába. Ott volt minden összekészítve, hogy ha kell, megyünk a málhával a pincébe. Bábaasszony ült a kályha mellett – mai szemmel Gobbi Hildára hasonlított -, mert édesanyám várandós volt a húgommal, aki november kilencedikén világra is jött. Szóval, ültünk ott ebben a különös helyzetben, amikor egyszer csak dübörögni kezdett a környék. Apám kézen fogott, kivitt az utcára, együtt néztük, ahogy mennek a szovjet tankok Budapest felé. Miért engem vitt ki, miért nem a nővéremet? Nem tudom, de erős élmény. Sosem felejtem el, fogta a kezem, éreztem a biztonságot. Egyáltalán, én mindenre emlékszem, kétéves koromig fel tudok idézni arcokat, helyzeteket.

Hivatásához is fontos adottság?

Ha egy gyereket veszteség ér, akkor észben, életben akarja tartani az emlékeit – a veszteség előtti korszakából, s úgy a későbbiek is könnyebben rögzülnek. Említem olykor nyilvános megszólalásokban is, hogy édesapám elvesztése meghatározó a színészi lényegemben is. Ide illenek József Attila szavai a Karóval jöttél című versből: „... sebedet mindig elvakartad..". Apám halála negatív élmény, ugyanakkor például anyai nagyapám törődésének erős volt a pozitív hatása. Legendás gyógypedagógus volt; siketeket, nagyothallókat tanított egy kecskeméti intézetben. Sokszor bejártunk hozzá, annak köszönhető, hogy erős képességeim lettek az artikulációt, a gesztusnyelvet illetően. Nagyapám nem kényszerített az elsajátításukra, természetszerűen értettem meg, hogy mindaz milyen fontos. A legpozitívabb, legmelegebb érzelmi hatással persze az édesanyám volt rám. Az ő figyelme irányt is mutatott a lányainak: merrefelé találunk nekünk való utat. Csodálatos asszony volt, aki negyven éves korától a gyermekeire, ránk áldozta az életét. Róla kellene a legtöbet beszélnem, hiszen mindent neki köszönhetek. De tudom, hogy másra is kiváncsi.

Édesanyja mivel foglalkozott?

Fogászok mellett dolgozott, negyven évesen kezdte magát képezni, miután özvegyen maradt. Gáspár Pálmának hívták, 2010-ben halt meg, a mai napig jó szívvel emlegetik Kecskeméten.

Mesélte egyszer: édesanyjának is része lehetett abban, hogy ön már négyévesen gombácska volt, majd pár évre rá tündér leány a kecskeméti színház két előadásában. Ő vette rá a rossz étvágyú, nyápic, félszeg kislányát – ahogy egykori önmagát le szokta írni – arra is, hogy verseket mondjon, mert attól magabiztos lesz?

Sorra nyertem a szavaló versenyeket, miközben anyám soha nem hallott verset mondani. Befelé forduló gyerek voltam, nem könnyű eset. Ám máig megvan az a fénykép, amelyen a Hosszú utcai általános iskola ötödikeseként a hasonló nyápic kislányok gyűrűjében a Mama című verset szavalom. Emlékszem, hogy azt szavaltam, már nem tudom, miért, de nem lehetett véletlen a választás. Egy gyermek életében az a legfontosabb, hogy mi történik otthon, mit lát a családi körben, milyen könyvek veszik körül. Fontosabb annál, mint amire nevelni próbálják, mert a gyerekek azt sok esetben nem akarják meghallani, ösztönös dacból is ellenállnak. Eleinte betegeskedő kislány voltam, de már kinőttem a betegeskedésből, amikor még betegségre hivatkozva, nyafogva ágyban maradtam az iskola helyett, hogy aztán a paplan alatt Jókait olvassak. Édesanyám pedig igazolta az ellenőrzőben, hogy gyengélkedtem. Adott helyzetben gyönyörű gesztus.

Piros Ildikó Sákányné és Nemcsák Károly Csató szerepében Molnár Ferenc: A doktor úr című színművének próbáján, 2011 Forrás: MTI/Kollányi Péter

Vagyis: az édesanyja figyelte, mi vonzza a lányát, és nem állta útját a vonzalmának. Bölcs pedagógia, de az említett, korai színpadi megmutatkozások mellett abban is direkt szerepe volt, amikor felutazott önnel, akkor tizenhat éves lányával Budapestre, ahol a Ranódy László rendezésében készülő Aranysárkány című film egyik leányszerepéhez tartottak válogatást. Háromezer-ötszáz jelentkező közül került be az első három közé, az akkor végzős főiskolás Béres Ilona és Szilvássy Annamária társaságában. Ön elmondott egy verset a jelenlévő rendezői kar előtt, amely olyan alkotókból állt össze, mint Várkonyi Zoltán vagy Ranódy László. A szerepet végül Béres Ilona kapta meg, de édesanyja kérdésére a filmszakma jelesei megerősítették: érdemes megpróbálkoznia a színészettel. Két évvel később, első próbálkozásra jutott be a főiskolára, Várkonyi Zoltán osztályába. A felidézett filmgyári élmény minden gátlását feloldotta?

A mai napig befelé forduló ember vagyok, ahogyan a férjem, Huszti Péter is az. Vagy amilyen az ön édesapja, Sztankay István volt, akivel később számtalan darabban lettünk partnerek. Pestre felkerülve borzalmasan éreztem magam a kollégiumban, mint egy árva gyerek. Talán az első házasságom is arra ment rá, hogy nem találtam a helyem. Nem voltak gyökereim a fővárosban, minden hétvégén hazastoppoltam. Budapestet csodáltam, de nem szerettem. Három macskánk volt otthon, de a fővárosban mégis rosszul lettem az ammóniaszagú lépcsőházakban.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!