Említette: Londonban csodálkozott rá Huszti Péter jóképűségére, charme-jára. Talán a nyugati világ színes, szélesvásznú háttere is megkönnyítette a dolgot. Az itthoni közeg színpadon túli szürkeségét miként élte meg?

Nem foglalkoztunk a rendszerrel. Ahogy a pedagógus nagyapám, én is úgy gondoltam: hivatásom lényege az emberek szolgálata. Ugyanakkor azért, mert nem foglalkoztunk vele, óhatatlanul átláttuk a rendszer lényegét. Mindegy volt, hogy felavattak-e kisdobosnak, úttörőnek – sokan eszméltünk olyan közegben, amelyben felmenőink, ha csak suttogva is, de erős megjegyzésekkel illették a politikai közeget. 1956 történéseit már gyerekfejjel megértettem, pláne, mert Kecskeméten rengeteg orosz állomásozott. Trianon lényegét viszont csak később, az nem volt napi beszédtéma, az akkori tankönyvek fontos részleteket hagytak ki a felidézése során. Semmit nem tudtam arról, amit ma felolvasok Szabó Magdától a Für Elisében. A hajdani irodalmi szöveggyűjtemények kevésbé voltak szelektáltak, mint a történelemkönyvek. Azokat, illetve önálló műveket olvasgatva erősödött meg bennem az érzés: bármilyen is a világ, a kultúra szolgálata mindenképpen fontos, attól magam is több leszek. Ezért is mentem el például már felnőtt fejjel, a második fiammal várandósan művészettörténetet tanulni az egyetemre.

Harminchét évig volt tagja a Madách Színháznak, tagságának leghosszabb időszaka arra a korszakra esett, amit a kritika elismerőleg, máskor némileg rosszallóan „Ádám Ottó szép színházának" nevezett. Amelyben az esztétikum – egyes kritikusok szerint - talán fontosabb volt, mint a társadalmi üzenet. Ön sosem akart másfelé mozdulni, másféle színházi ízekbe is belekóstolni?

Ami a szép színházat illet: az emberek ma visszasírják ezt a szép színházat, hiszen nem lehet a színpadon is folyton utcaszinten - olykor az alatt - fogalmazni. Egyébként kényelmes helyzet volt olyan társulat tagjának lenni, amelyben sorra kaptam a főszerepeket. Ádám Ottó színházában nagyon komoly munka folyt. A Shakespeare, Schiller, Stendhal, Csehov, Sütő, Illyés, Sarkadi, vagy Molnár Ferenc - illetve számos más szerző - darabjaiban eljátszott szerepek olyan belső építkezésre adtak lehetőséget, amely kapcsán egyáltalán nem bántam, hogy arra egyetlen teátrum falain belül adódik lehetőségem. Nem kellett kujtorognom, hogy megtaláljam önmagam. Rendezőink közül Szirtes Tamás a humoros darabokban brillírozott. Szerettem Lengyel György tanáros karakterét. Kerényi Imre pedig különleges, nagyműveltségű, szenzitív alkotó volt. Néha persze ketté állt a fülünk, amikor megnéztük a nagy ellenpólus, a Vígszínház előadásait, amelyben Várkonyi Zoltán a „virblista" színházat csinálta, sorra mutatva be az olyan kuriózumnak számító nyugati műveket, mint például a francia Romain Weingarten darabja, A nyár. Ám számomra a száz feletti filmes szerep, a televíziós, rádiós, de akár a szinkronfeladatok is lehetőséget adtak rá, hogy mindenféle ízeket kipróbáljak. Nem beszélve arról, hogy hamar elkezdtem előadóesteket készíteni, amelyekkel a Magyarok Világszövetsége szervezésében a vasfüggönyön túli országokban is felléptem.

1970, Döbrentei tér, Piros Ildikó színművésznő és Kotroczó István, a Magyar Ifjúság című folyóirat fotóriportere.Forrás: Fortepan/Urbán Tamás

Ami az utóbbi lehetőséget illeti: bizonyára bízott önökben a rendszer.

Sem én, sem Huszti Péter nem voltunk párttagok, ahogy az édesapja, Sztankay István sem.

Azt beszélték: Ádám Ottó lépett be a pártba – a „társulat" helyett is.

Tudtommal 1957-ben ki is lépett.

Belépett, kilépett – esetében sem minősíti művészi rangját. Sosem jutott eszébe, hogy ott felejtse magát a vasfüggöny túloldalán?

Egy pillanatig sem. A nyugati utakon is azokat a lehetőségeket kerestem, amelyek segítettek elmélyülni a kultúrában. Bizonyos szinteken máig kitart az első, 1972-es londoni utamnak a hatása, amelyen megnézhettem a British Múzeum egyiptomi kiállítását. Este vittek be a külképviselet közbenjárására, a múzeum lépcsőjén emberek aludtak, aztán ott álltam a történelmi kincsek, műremekek között. Hasonlóan erős élmény az izraeli, az amerikai utazás. Egy táncos fiúra emlékszem, aki a nyolcvanas évek elején kinn maradt, ugyancsak egy angliai turnén. Őt persze nem kötötte a nyelv, ahogy az itthon maradt gyerekei sem. Minket, amikor már Péterrel együtt utaztunk, hárman is visszavártak. Közös fiunk, Gergő születése előtt már Péter előző házasságából is volt egy gyermek, Ádám.

A három gyermek között kezdettől harmónia volt?

Feladat volt összeszoktatni őket, ami legalább annyi örömet adott, mint amennyi kihívással járt.

2007-ben jött el a Madách Színházból, amelyet akkoriban már Szirtes Tamás igazgatott, aki a korábbi évtizedekben számtalanszor rendezte önöket, ami elvileg erős emberi kapcsolatot feltételez.

Valóban, ám a színház fő vonala akkor már a zenés produkciók mentén futott. A Madách Kamara pedig Mácsai Pál igazgatásával önállósodott. Mi akkoriban a Madách Színház kamarát helyettesítő balett termében játszottunk. Ott volt például az Édes fiaim című előadás, vagy a Hamlet bemutatója. Tizennégy évesen Dosztojevszkij Megalázottak és megszomorítottak című regénye volt a kedvencem, akkoriban sokszor eszembe jutott a mű. Amúgy a színészben van egy olyan érzékenységi határpont, amit senkinek sem szabad átlépnie. Ha megtörténik, akkor jobb, ha a színész veszi a kalapját. Mi megtettük, és jött öt csodálatos év az életünkben. Pétert kinevezték a soproni színház művészeti tanácsadójának. Akkoriban csak a színház volt, illetve a séták a Lőverekben, a beszélgetések, az egészséges élet. Igaz, le kellett győzni a távolságot a fővárosi otthonunktól, de legyőztük.

Ennyi?

Sosem szoktam visszamenőleg megkérdőjelezni az életemet. Nem búsongok elmúlt helyzetek miatt, nincs késztetésem a számonkérésre. Nem szoktam másokra mutogatni, ugyanis már jó ideje boldog ember vagyok. Kevesen mondhatják el a magam korú művészek közül: boldog ember lehettem az életben és a pályámon is. Amivel nem azt mondom, hogy nem tapasztaltam meg keserves helyzeteket, édesapám elvesztésétől egy nehéz váláson át egyéb nehézségeket. Ezek valójában megváltások. Elsőként is édesapám váltott meg az életre, ha nem megy el olyan korán, akkor talán megmaradtam volna karakteremben egy hasra esős kecskeméti kislánynak. Ha az ember imádkozik, és túléli ezeket a megváltást is magukban hordozó helyzeteket, akkor már nem kérni megy be a templomba, hanem azt mondja: „Köszönöm!" Én már régen ott tartok, hogy csak köszönni megyek be. Nem rágódom a múlton, de azt sem mondom, hogy nem jutnak eszembe olyan helyzetek, amelyeken furcsaságuk miatt ma is mosolygok.

Például?

A szakmánál maradva, a Madách Színház fordulatát a zenés színház irányába a Macskák 1983-as bemutatójától datálhatjuk, az indukálta a későbbi változást. Mit gondol, ki ajánlotta Szirtes Tamás figyelmébe a nem sokkal korábban Londonban bemutatott darabot?

A kérdés sejteti a választ.

1982-ben Londonban léptünk fel, mások mellett Váradi Hédivel, Szegedi Molnár Gézával. Hallottunk a New London Theaterben bemutatott lenyűgöző Webber-musicalról, amit meg is szerettünk volna nézni, de a követség nem tudott jegyet szerezni. Végül én oldottam meg a dolgot, miután alapos tárgyalást folytattam két jegyüzérrel. Hazatérve lelkesen beszámoltam a látottakról Szirtes Tamásnak, akinek Nemes Nagy Ágnes macskás verseit is figyelmébe ajánlottam. Elkérte a Nemes Nagy Ágnes-kötetet – ma is nála van -, majd nem sokkal később Seregi Lászlóval együtt elrepültek Londonba. Aztán jött, ami jött.

Derűvel mesél. Felteszem: boldogságának az is része, hogy jóban van a korával. Van is miért, ha szabad megjegyezni.

Pedig olyannak lát, amilyen vagyok. Ülök magával szemben a házimunkában agyondolgozott kezeimmel, s nincs rajtam semmi, ami másnak mutatna. Amikor felmegyek a színpadra, ebből „dolgozom", így kell „elcsábítani" az embereket. Tudom, hogy a színpadi sikerem nagyrészt azon múlik, hogy megmaradtam természetesnek, embernek. De azt is tudom, hogy a képernyőn én már csalódást okoznék. A színpadi sikerem összefügg az emelt tér és a zsöllyesor közötti távolsággal is. A képernyőn nincs meg ez a távolság. A színpad más. Mindig figyeltem az előttem járó generációt, sokat tanultam tőlük. Tolnay Klári nyolcvanhárom évesen gyönyörű volt a színpadon, ott, adekvát helyzetben még rá is tett a nőiességére egy mozdulattal, gesztussal. Tombolt a közönség, ő meg ártatlan tekintettel kérdezte a takarásban: "Nem is értem, mit esznek rajtam?" Én az feleltem: „Klárika, te vagy nekik a Remény."A korommal kapcsolatban megnyugtat, hogy a legnagyobbaktól tanultam meg, hogyan érdemes, miként lehet derűsen megélni ezt az életszakaszt.

Forrás: MTI/Zih Zsolt

Tudható, hogy Szabó Magda műsora részben az ön világlátását, megélt tapasztalatait is magában rejti. Járja vele az országot, illetve külhoni magyarokhoz is eljut. Ám tizennégy év után feladta a balettnövendékek színészi képzését, pedig rajongták a tanítványai.

Imádtam tanítani; ha nem kerülök be a színművészetire, akkor magyar tanár leszek. A balettnövendékeknek kidolgoztam egy hozzájuk igazított módszert, ami fejlesztette színpadi jelenlétüket. Ők a zenében, ritmusban vannak otthon, ezért részben a színpadi szövegek beszédritmusán keresztül közelítettük meg a rájuk osztott karaktert. Sosem mutattam meg nekik a figurát; ez a módszer, és az egyéb, rendezőktől ellesett fogások mégis segítettek átadni a szerepek lényegét. Több száz növendékkel dolgoztam együtt. Ám a kétezer tízes évhez közeledve megszületett az első két unokám, ami idővel annyi, boldogságot is jelentő feladattal járt együtt, hogy el kellett búcsúznom a balettintézettől. Két éve a Zeneakadémia operaénekes hallgatói mellé kértek fel, de bár örömmel vállaltam volna, a kétezer-tizenhétben született két újabb unokám mellett mégsem élhettem a lehetőséggel.

Ön egy mintanagyi?

Van átfedés a Szabó Magda-műsorom céljai és az unokák mellett végzett feladataim között. A mai világban alul van értékelve a kultúra, a többségnek annyi jut belőle, amennyi a televízióból kikerül. Szokták mondani: a színház az élet, a film az művészet, a televízió egy „bútordarab". Ám utóbbi velünk él, éjjel-nappal jelen van, és ami kikerül belőle, abból a kultúra a legkevesebb. Több a beszélő fej, a politika, a tinglitangli vetélkedő, pongyola mondatok, csúnya szavak. A vidéki nézők azért is jönnek el a műsoromra, mert ott mást kapnak, örömmel állnak fel az elunt bútordarab mellől. A két kisebbik unokám most nálam „óvodások". A magam módszere szerint tartom őket távol a televíziótól. Mutatok nekik mást. Amikor járni tanultak, fogták az ujjamat, lépkedtünk az utcán, doboltam a lábammal, és mondogattam:"Ő-szi éj-jel, iz-zik a ga-la-gonya, iz-zik a ga-la-gonya..", vagy „Süti, süti pogá-csát, any-jának, ap-jának .." Egészen más Weöres Sándor és más költők sorait hallgatva ráeszmélni az életre, mint egy dobozt bámulva. Énekelünk is. A két és fél éves Huszti Adél harminchárom népdalt tud, minden sarkon eléneklünk egyet, amikor tolom hazafelé – mert úgy azért még egyszerűbb az út, mint lépegetve.

A nagyobb unokákkal mi a helyzet?

Rájuk már hat a külvilág is, de azért közel vagyunk egymáshoz. Velük pókerkockázok, pókerezek, memóriajátékot játszom. És még mindig bennem van a késztetés, hogy legyőzzem őket.

Mi történik, ha veszít?

Akkor egy darabig esz a fene. A gyerekeimet még le tudtam győzni memóriaversenyben, az unokáimat már nem tudom. Végül mindig mosolyogva veszem tudomásul, hogy már nem vagyok a régi. Úgyis a játék a lényeg.