Semmiképpen sem szerettem volna kialakítani a saját mézeskalácsformám

Igazán nem állítható róla, hogy akár alkotói pályáján, vagy a művészeti közéletben kifejtett tevékenységét tekintve jól bevált, kényelmesen biztonságos utakon haladna. Vegyipari technikumban végzett, majd érdeklődése fokozatosan a rajz és a festészet felé fordult. Laboratóriumi gyakorlata után életének meghatározó állomásaként három és fél évig az Operaház díszletfestő műhelyében dolgozott, 1973-ban pedig felvételt nyert a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, ahol sokszorosított grafikát tanult. Diplomaszerzése óta rendszeres résztvevője egyéni és csoportos, hazai és nemzetközi tárlatoknak, műveit számos szakmai díjjal is elismerték. 1988-ban Hasonlat című kiállításának Pócs Péter által tervezett plakátját betiltották, s ez talán kifejezi a mindenkori hatalmi struktúrákkal szembehelyezkedő, szenvedélyesen igazságkereső lényének meghatározó vonását. Grafikáinak, festményeinek, installációinak művészeti stílusa magában foglalja mind a klasszikus, mind az avantgárd hagyományokat. Elekes Károly erdélyi származású képzőművésszel megfestette a siklódi református templom kazettás mennyezetét, 2001-ben pedig, szintén Elekessel szekkót készített a Gyilkos-tó partján az Anthony Gall tervei nyomán épült római katolikus Szent Kristóf-kápolnába. Művei között többek szerint kiemelt helyet foglal el többek között a Jelkép (1976), az Angyali üdvözlet (1983), a Gyerekkori emlék (1986), a Szíváldozat (1989), a Rejtőző kereszt (2002), a Jelkép 1956 (2006) és a Holnap leletei (2010). 1995-ben Munkácsy Mihály-díjjal ismerték el munkásságát, 2011-ben Érdemes Művész címmel tüntették ki. Stefanovits Péter grafikusművésszel, a Magyar Művészeti Akadémia Képzőművészeti Tagozatának vezetőjével a különböző korszakok épphogy elcsípett végeiről, a szakmai szervezetekben lezajlott palotaforradalmakról, és arról is beszélgettem, hogy mekkora tér szükséges egy székely űrhajó megalkotásához.

Viszonylag későn, huszonhat évesen vették föl a Képzőművészeti Főiskolára. Hogyan került kapcsolatba a képzőművészettel, és mikor döntötte el, hogy hivatásául választja?

A fiatalkorom egyfajta vándorlási periódusnak is mondható, és nem csupán képletesen. 1950-től Budán, a Margit híd közelében laktunk, és egy gyermekkori barátom hatására a Than Károly Vegyipari Szakközépiskolába jelentkeztem, a papíripari tagozaton végeztem 1966-ban. Érettségi után a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre készültem, de nem vettek föl, mert már akkor is szakállas voltam, és a felvételin nekem szegezték a kérdést, hogy mi a véleményem arról, ha egy szocialista tanárnak arcszőrzete van, mire azt a blőd választ adtam, hogy erről talán Marxot kellene megkérdezni. Az ezt követő évben laboratóriumi gyakorlatot végeztem A Pál utcai fiúk című regény színhelyén, a Füvészkertben, aminek Soó Rezső professzor volt az igazgatója, aki megfellebbezhetetlen szaktekintélyként, feudális főúrként élt birodalmában a kert pavilonjai között, feleségével, udvari költőjével és gazdag gyűjteményeivel. Többször felvételiztem a Képzőművészeti Főiskolára, mialatt az Operaház díszletfestő műhelyében dolgoztam három és fél évig. Az ott szerzett tapasztalatokat később a várszínházi, vagy a veszprémi díszlettervezői munkáimnál kamatoztathattam. Az Opera hasonlatos volt az Állatkerthez, olyan menedék volt, ahol, Szemadám György szavait idézve, meghúzhatták magukat mindazok, akikre neheztelt a rendszer, más kifejezéssel élve, az úgynevezett deklasszált elemek. A főiskolára Domanovszky Endre rektorsága alatt vettek föl, ahol az akkori előírás szerint az első két esztendőben mindenki festőosztályba járt. Egy év múltán Domanovszkyt Somogyi József váltotta a rektori székben, aki a mielőbbi szakosodást szorgalmazta. Így kerültem korábban a Raszler Károly vezette sokszorosító grafika szakra, ahol négy évet töltöttem. Még hallgathattam Barcsay Jenő előadásait, aki az első évben a csontanatómiát tanította nekünk, utolsó évfolyamának. Szerencsém volt, mert mindig elcsíptem az előző korszakok végét, ezáltal nagyrészt mentesültem a negatívumai alól, de volt, ami engem sem került el: rossz kádernek tartottak, és a diplomázás idején a főiskola párttitkára kifejtette, hogy amennyiben nem lépek be a pártba, ne számítsak semmi jóra a pályámon. A belépést nem vállaltam, és láss csodát, nem ért különösebb hátrány.

Stefanovits Péter Forrás: Origo

A díszlettervezéssel még főiskolai hallgatóként megismerkedett, majd rendszeresen dolgozott többek között Iglódi István rendezővel is a Várszínházban.

Elsőként Pilinszky János Síremlék című drámájához terveztem díszletet, az előadást Maár Gyula rendezte, majd Shakespeare Vízkereszt-jét állítottuk színpadra az Omega együttes zenéjével. A Síremlék-et Aczél György tiltotta be, a Vízkereszt-et pedig levették a műsorról, a nagy siker ellenére, vagy talán éppen azért. Az akkori idők három T-je (tiltott, tűrt, támogatott) mellé én még odavenném a nagy E-t is, az elhallgatott írókat, drámaírókat, képzőművészeket, zenészeket, tudósokat, szakembereket megjelölve, hiszen az akkori hatalmasok azt a balgaságot vallották, hogy amiről nem tudunk, az nem is létezik.

Szinte rögtön pályakezdése után részt vállalt a szakmai közélet formálásában, a nyolcvanas években a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége képgrafikai szakosztályát vezette. Mi jellemezte akkoriban a magyar képzőművészeti közéletet?

Nagyon más világ volt, egy jellemző példát említve, előfordult, hogy a konkrét tárlat kapcsán a stabil pártemberek elmondták, hogy nem kell leutaznunk zsűrizni a vidéki helyszínre két napra, mert egy megbízható művészkolléga majd kiválogatja nekünk előre az anyagot, amit már csak át kell fésülnünk. Javasoltam, hogy változtassuk meg ezt a gyakorlatot, utazzunk együtt, és nézzük meg közösen az összes alkotást. Ebből kisebb palotaforradalom kerekedett, az idősebbek szerettek volna kiszorítani a szervezetből, új választást akartak, hogy a jövőben ne juthassak szóhoz. Egyértelművé tettem, hogy ha továbbra is ragaszkodnak ehhez az eljáráshoz, akkor újságírókat hívok, és a közvélemény elé tárom, hogy mi zajlik a felszín alatt. A választásra végül nem került sor, meghátráltak, mi több, a szakosztály vezetőjévé választott a többség. Visszatekintve, a „reformjaink” eredményességét illetően kétségek merülnek föl bennem, hiszen a Képző- és Iparművészeti Lektorátust is a rendszerváltozás után majdnem húsz évvel sikerült csak megszüntetni.

Városmorajlás IV. (litográfia) Forrás: Origo

A rendszerváltozás után kilenc éven át tagja volt az NKA Képzőművészeti Kollégiumának, ami kivételesen hosszú idő. Ezek szerint mégis számítottak szakmai meglátásaira.

A kezdeti időszakban a szakmai szervezetek delegáltak tagokat a testületbe, így kerültem oda. Az első négy évben, 1995-től társaimmal kialakítottuk a kuratóriumban azt a támogatási rendszert, amely ma is fellelhető működésének folyamatában. Amikor a többpárti szabad választások időszakában a szubszidiaritás elve divatos szó volt, gyakran hallhattuk, hogy a döntéseket a lehető legalacsonyabb szinten kell meghozni, ott, ahol a legnagyobb hozzáértés mutatkozik. Ennek szellemében döntési helyzetbe kerültek a szakmai szervezetek képviselői, a pályázási folyamatban pedig nem vehettek részt a központi támogatásból működő intézmények. Ahogyan teltek az évek, a célok lassan feledésbe merültek, és ma már kezdhetnénk az építkezést elölről. Ebben a tekintetben üdítő kivétel az MMA pályázati rendszere: a tagozati díjaink, és a szintén a tagozat által évente kiadott ösztöndíjak, a harmadik évébe lépő hároméves ösztöndíj-rendszer pedig példamutató lehetne más területen is. Fontosnak tartottam az életkor kitolását a tagozati ösztöndíjak esetén, mivel számos hazai és határon túli művész, csupán a megélt évek alapján kiesett volna a rendszerből, így viszont mód nyílik munkásságuk elismerésére.

Városmorajlás VII. litográfia

A Magyar Művészeti Akadémia egyesületi korszakától kezdődően, 2009 óta tagja az MMA-nak. Hogyan élte meg a 2011. évi köztestületté alakulást?

Hasonlított a kilencvenes évekre, várakozással teli időszaknak láttam. Kissé naiv elképzeléseink voltak, hogy bepótolhatjuk majd az addigi hiányosságokat a szakmai világunkban. A húszmilliós pályázati és a tizenhét milliós tagozati keret rendkívül kevés ahhoz, hogy valóban elérhessük a szakma szélesebb rétegeit. Mindennek ellenére megpróbálunk kilépni a saját tereinkből, és megismertetni a hazai kultúrát itthon és külföldön egyaránt. Sikeres vállalkozásunk volt az 1956-os forradalom és szabadságharc sortüzeinek helyszínein rendezett szabadtéri kiállításunk, amely több tagozat együttes munkájával valósult meg. A német újraegyesülés ünnepének előestéjén nyílt a Verstrichene Zeit – Elfolyó idő című kortárs képzőművészeti tárlatunk Stuttgartban, a Külgazdasági és Külügyminisztérium – Balassi Intézet Magyar Kulturális és Tájékoztatási Központban, ami a passaui Modern Művészetek Múzeumában debütált a nyár folyamán a 30 éve szabadon emlékév programsorozatához kapcsolódva. A Magyar Festészet Napján nemrég szakmai különdíjat adtunk át, néhány héttel ezelőtt pedig a 10. Székelyföld Napok alkalmából az Erdélyi Művészeti Központtal közösen rendezett Transzmisszió című kiállításunkat nyitottuk meg az Erdélyi Művészeti Központban Sepsiszentgyörgyön. A tárlat szakmai konferenciával egészült ki a Székely Nemzeti Múzeumban, Régió – regionalitás – provincia, avagy művészeti sajátosság címmel. A két összekapcsolódó esemény vállalt küldetése a kortárs székelyföldi és a magyarországi képzőművészek által alkotott kulturális erőtér sajátos törekvéseinek felmutatása volt.

Sursum Corda (akril, vászon) Forrás: Origo

Miért éppen a Transzmisszió címet választották?

Azért, mert a térben és időben korunk kihívásaira reagáló műveket mutatta be a közönségnek a kölcsönösség mentén, egymás jobb megismerését is szolgálva, hiszen generációs kérdésről is beszélnünk kell e tekintetben. Programjainkkal arra törekszünk, hogy mentesek legyenek a Budapest-centrikusságtól, és ez a célunk a jövő évi Eucharisztikus Világkongresszusra készülő kiállításunkkal is, melyet Székesfehérvárra tervezünk, együttműködve más tagozatbeli alkotókkal.

Erdélyben Ön is a kiállító művészek között volt, némileg ironikus látásmóddal bíró alkotását választotta a tárlatra.

A Székely űrhajót 2000-ben, közel húsz éve készítettem, fotóalapú, digitális eljárással készült munka. Ennek a műnek az alapja egy székelyföldi látogatásom volt, ahol a háziak egy esztergált fa csillárt helyeztek el egy igen alacsony mennyezetű szoba közepére lógatva, ahol a monumentalitása és a falakra vetett fényeinek sajátossága ragadott meg.

Szurcsik József, Szívzörej című, 2018-as, Műcsarnok-beli életmű kiállításának kurátora említette egy helyen, hogy munkái jellegzetesen „Stefásak”, mégis, akár a felhasznált anyagokat, mint például a fűrészport, a homokot, a mosott vásznat, a ragasztóanyagokat és a Cloroxot, akár pedig a technológiákat, a rézkarcokat, a szitanyomatokat, a litográfiákat, az elektrográfiákat, a digitális munkákat illetően is széles skálán mozognak. Szimbolikus jelentéstartalmakkal bírnak, ugyanakkor tágan értelmezhető asszociációs hálóval is rendelkeznek. Az előbbiekből fakadóan többek szerint behatárolhatatlanok.

A „különlegesnek” ható anyaghasználat és eljárás egyrészt a kíváncsiságomból és a korábbi tapasztalatokból fakad, másrészt semmiképpen sem szerettem volna kialakítani a Pablo Picasso által is említett „saját mézeskalácsformám”, amit azután a pályám során folyamatosan használnék, hasonló műveket létrehozva. A sokféle technika, kifejezésmód és a kísérletezés lehetősége megadja számomra a szabadság viszonylagos érzetét, így tudom kifejezni a körülöttem és bennem is zajló világot, érzelmeket, gondolatokat. Mondhatni, azonos gondolatkör foglalkoztat bennünket, hiszen mindannyian megpróbáljuk megteremteni és létrehozni a képzőművészet eszközeivel mindazt, ami a saját vizuális szótáraink használatával kifejezhető, és reményeink szerint mások számára is megfejthető. Ezért a személyes fogalmazásmód számomra mindennél fontosabb.