Az opera tulajdonképpen küldetés

2020.02.09. 09:37

Három év után ismét a bel cantóé a főszerep a Müpában. Világszínvonalú szólisták, a Pannon Filharmonikusok és a Debreceni Kodály Kórus mutatják be Vincenzo Bellini kétfelvonásos operáját. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben február 9-én és 11-én, Pécsett pedig 13-án lesz hallható az előadás. Az estek karmestere Riccardo Frizza, aki nem ismeretlen a magyar közönség számára. Nem sokkal érkezése után, még az első próba előtt sikerült beszélgetnem a Maestróval.

- Idefelé jövet azon tűnődtem, hogy ha valaki olasz és a zenei pályát választja, akkor vajon eleve elrendeltetett-e, hogy az opera műfajában működjön, vagy esetleg van esélye elkerülni?

- Nem nagyon... Egy olasz karmester számára az opera megkerülhetetlen, hiszen a nemzeti repertoár nagyját az teszi ki. Ez tulajdonképpen kötelességünk és küldetésünk is. Népszerűsítenünk kell a kultúránkat, a zenénket, és mivel az utóbbi oroszlánrészét az opera alkotja, így hát az operát is. Ebbe egyszerűen beleszületünk és kész. Olyan ez, mint amikor egy magyar karmester Bartókot vagy Kodályt tűz műsorra. A zenei örökségünk terjesztése nagyon fontos.

Én személy szerint nagyon szeretem az operát. Rengeteget vezénylek, mostanában főleg bel cantót. Ennél többet pillanatnyilag nem nagyon tehetek a zenéért.

- A bel canto műfaja számomra mindig is a Disney-filmekhez volt hasonlatos. Úgy értem, hogy annyira gömbölyű, gyönyörű dallamok szerepelnek benne, hogy még a halál vagy a legnagyobb fájdalom is szépnek tud tűnni. Talán túl szépnek is, valahogy nem valóságosnak. Vajon hogy lehet ezt realisztikusabbá tenni, illetve egyáltalán, kell-e?

- Nem hiszem, hogy az lenne a feladat, hogy valóságosabbá tegyük. Óriási hibát követnénk el, ha egy bel canto operát a mai kor igényeihez akarnánk igazítani, ha megpróbálnánk modernizálni. Ma az az elvárás, hogy egy dráma rövid és pörgős legyen. Régen ezt máshogyan gondolták, akkoriban sokkal nagyobb hangsúlyt helyeztek az érzelmekre. Ezt a ritmust nem szabad megváltoztatnunk. Azt kell megtanulnunk, megértenünk, hogy akkoriban hogyan fejeztek ki érzéseket, hogyan építettek fel egy zenei struktúrát, hogyan hatoltak egy jelenet mondanivalójának a mélyére, csodálatos dallamokkal körítve. Olyan ez, mint Chopin. Idő kell hozzá. Van, hogy gyorsan dübörög, de van, hogy lassú és melankolikus.

Én vagyok a Donizetti Operafesztivál zeneigazgatója, és ott mindig teljes operát adunk elő, soha nem húzunk. Ez az egyetlen módja, hogy pontosan megértsük, mit akart a szerző. A struktúra rendkívül fontos, például, hogy mindig megismételjük a cabalettákat, mert akkor a közönség is emlékezni fog a melódiákra. Úgy tudunk megjegyezni egy dallamot, ha kétszer-háromszor is meghallgatjuk.

Riccardo Frizza olasz karmesterFotó: Polyák Attila - Origo

- A mai világ viszont pont az ellenkező irányba megy. Egyre gyorsabb minden, és egyre több információt kell belegyömöszölni egy adott időbe, hogy fenn tudjuk tartani valakinek az érdeklődését.

- Ez igaz, de a közönségnek akkor is szüksége van arra, hogy egyhelyben maradjon, beengedje magába a zenét és meditáljon rajta egy kicsit. Tavaly húzás nélkül adtuk elő a Semiramist, négy óra húsz perc volt... A közönség egyáltalán nem fáradt bele, teljesen bevonódtak a történetbe. Ha a teljes művet visszük színre, akkor semmilyen részlet, információ nem vész el, képesek vagyunk követni a cselekményt. Ha húzunk belőle, akkor a libretto is veszít a folytonosságából. Kimarad valami, átugrunk néhány eseményt, és a közönség egy része elveszíti a fonalat. Olyankor végig kell várni a négy órát, mire talán újra összeáll a kép. Csak úgy, mint ha a moziban kihagyunk egy részt a filmből, akkor nehezebb megérteni, miről van szó. A közönség részéről soha nem hallottam panaszt, az operarajongók szeretik a teljes előadásokat.

- Gyermekkoromban az opera volt az első, amit megszerettem, mert rengeteg minden történt a színpadon, szép, színes jelmezekben párbajoztak, mozogtak a szereplők. A látvány vonzott elsősorban, aztán vettem észre a muzsikát. Egy színpadi vagy félig szcenírozott előadást nem sokkal nehezebb érdekessé tenni?

- A bel canto operák jelentős részénél nem nagyon van mit színpadra állítani szerintem. Kevés a párbaj, az izgalom, inkább arról van szó, hogy A szereti B-t, de B inkább C-t akarja, aki viszont A-ért van oda. Ezek csupán érzelmek, ez nem a Falstaff, nem egy eseménydús vígopera. Az emberek közötti kapcsolat és érzelem a lényeg. Ha ezt sikerül megmutatnunk, akkor nem nagyon kell semmi látvány, mert értjük a zenét, értjük, mi zajlik a szereplők lelkében. Ha ezek a viszonylatok tiszták, akkor egy félig szcenírozott megoldás is bőven elég.

- Zeneileg máshogy közelít meg egy hagyományosan megrendezett operát vagy egy ilyen, félig szcenírozottat?

- A hagyományos operarendezés is rendkívül tág fogalom. Számos rendező van, aki mindössze két-három széket tesz a színpadra... Az is elég tud lenni, ha megértjük a kapcsolatot a szereplők között. És ha őszinte vagyok, akkor azt is hozzáteszem, hogy persze, kell a látvány, a díszlet meg minden, de szerintem az emberek elsősorban a zenéért mennek el egy bel canto operára, nem a cselekmény miatt. A Turandotnál vagy az Aidánál kétségtelenül kell a grandiózus díszlet, de pont Az alvajáró esetében tisztán látszik Elvino, Amina és Lisa viszonya, kristálytisztán érthető a történet, nem kell hozzá semmi segítség.

Fotó: Polyák Attila - Origo

- Gyakran éri az a vád az opera műfaját, hogy elavult, és hogy csak egy nagyon szűk, művelt réteg kedveli. Erről mi a véleménye?

- Nem értek egyet ezzel. Verdi dallamait az utcán fütyörészték az emberek. Nem az előkelőségek, hanem a kocsisok, pékek, zöldségesek... az utca emberei. Mert ami szép, azt befogadjuk. A zene egyszerre csodálatosan bonyolult és szépségesen egyszerű. Biztos van olyan utalás, kikacsintás, amelyet nem ért meg mindenki, de aki nyitott a szépre, az ugyanúgy képes befogadni a zene mélységét és tudja élvezni a csodálatos dallamokat.

- Meséljen egy kicsit a Donizetti Operafesztiválról!

- Gianandrea Gavazzeni alapította valamikor az ötvenes években. Akkoriban még kis volumenű esemény volt, lényegesen később fejlődött azzá, amilyen most. Az a célunk, hogy színpadra állítsuk Gaetano Donizetti összes operáját. A mester 75 dalművet írt, de a közönség ebből talán, ha hetet ismer. A Szerelmi bájitalt, a Don Pasqualét, a Tudor-királynőkről szólókat és talán még a Lammermoori Luciát. Mi mindegyiket színre visszük, hogy a világ megismerhesse ezeket a remekműveket. Tavaly színre vittük a Lucrezia Borgia párizsi változatát, és van benne például egy olyan ária, amelyet Donizetti kimondottan a francia változathoz komponált, és azóta még soha, senki nem énekelte el.

Két éve megcsináltuk az Erzsébet Kenilworth várában című opera eredeti, nápolyi verzióját. Fantasztikus volt! Addig mindenki azt hitte, hogy a Tudorok trilógia, pedig nem, ez a negyedik darabja, vagyis az egy tetralógia! Zenetudósok segítségével kritikai kiadásokat készítünk, küldetésünknek tekintjük, hogy segítsünk a zeneszerző újrafelfedezésében.
Nagyon sok mindenről úgy tartják, hogy Verdi találta ki, pedig nem, Donizetti előtte már megcsinálta. Zenei szerkezetek, technikák, újfajta zenei formák, azt hittük, hogy mindezt Verdi fedezte fel, de nem... Donizetti megalkotta, Verdi pedig csupán továbbfejlesztette.

- Értem, amit a művek újrafelfedezéséről mond, de gyakran eszembe jut, hogy a feledésbe merült művek talán nem véletlenül merültek feledésbe...

- Ebben kétségtelenül van igazság, de hadd kérdezzek valamit! Ismeri Bellini Normáját?

- Igen.

- Senki sem ismerte, amíg Maria Callas úgy nem döntött, hogy elénekli. Ő tette fel az operairodalom térképére a Normát. Cherubini Medeája is hasonló eset. Sőt! Negyven évvel ezelőtt Rossinitől is csak négy operát játszottak, A sevillai borbélyt, a Hamupipőkét, az Olasz nő Algírbant és A török Itáliában-t. Ma már ennél jóval szélesebb a Rossini-paletta, és ez az elmúlt 40 évnek köszönhető.

Ha most jól végezzük a munkánkat, akkor 30-40 év múlva lényegesen több Donizetti-opera lesz a standard repertoár része. Ez a mi küldetésünk.

Fotó: Polyák Attila - Origo

- Az utazó karmesterek életét éli. Nem gondolkodott még saját társulat alapításán?

- A zenei világban is nagyon sokféleképp lehet részt venni. Én ezt a fajta munkát szeretem, mert így szabadon azt csinálhatom, amit csak akarok. Van, akinek a temperamentumához az passzol, hogy lehorgonyoz egy helyen és társulatot vezet, én inkább jövök-megyek a világban.

- Már csak egy utolsó kérdés. Bellini sírkövére Szicíliában Az alvajáróból Amina utolsó felvonásbeli áriájának kezdősorait vésték: „Ah! non credea mirarti / Sì presto estinto, o fiore" (Nem hittem volna, hogy ily korán elhervadsz, ó virág). Tudom, hogy az Ön esetében ez még nagyon távoli jövő, és véletlenül sem szeretném az ördögöt a falra festeni, de őszintén érdekelne, hogy Ön melyik operából idézne utolsó nyughelyén?

- Jó kérdés... Azt hiszem, Otello áriáját: Dio! Mi potevi scagliar... (Vesd uram, Isten reám sújtó kezed!)