A Napútnál is három a magyar igazság

2020.02.23. 19:23

Egy irodalmi folyóirat rögtön háromszor értelmezi újra a magyar identitás és a magyar tradíció sorskérdéseit: a tematikus folyóiratszám már megjelent, most készül a tanulmánykötet és a webes önazonosságtár. A digitális kor veszélyeire hamarosan az internetes térben is reagálnak: szerintük most a kultúra területén is fontos lehet védőfalakat emelni - írja a Magyar Nemzet.

A Napút című kulturális folyóirat nem mindennapi vállalkozásra szánta el magát, amikor a nemzeti összetartozás emlékévét köszöntve alapos szerkesztői munkával összeállították a magyar önazonosság itt és most számunkra üzenetértékű, lehetséges megnyilvánulási formáit.

A már most szinte könyvnyi méretű, összesen háromszáz oldalt kitevő anyag szerencsére nincsen híján a nagy elődöknek: hiszen – amint a tanulmányírók erre többször utalnak is – a Napút most kiadott tematikus száma, majd az ennek nyomán még gazdagabb összeállításban megjelenő tanulmánykötet vállaltan a folytatása kíván lenni a Szekfű Gyula szerkesztette 1939-es, legendás anyagnak, amelyben az akkori magyar értelmiség színe-java tett hitet a magyarság megmaradása mellett.

A Napút 2020-ban kiadott első számának szerkesztői előszava szerint a magyar sorskérdések akkor is ugyanúgy egy vészterhes világkorszakban kerültek elő, ahogyan jelenleg is ez a helyzet: 

csak most nem egy háborús világégés készül, hanem a digitális kor globális tudatipara próbálja kiégetni a védtelen nemzedékekből a szuverén nemzettudat szinte minden elemét. 

A Napútban írásokkal jelentkező, vállaltan az értékkonzervatív eszmeiség jegyében alkotó szerzők éppen ezen hatások ellenében fogalmazzák meg viszont a magyarságot megtartó erejű gondolataikat: elfogadva azt a tételt, hogy igenis van kiút a digitális kor rafinált csapdahelyzeteiből, csak éppen ezt együttes szellemi erőt mozgósítva, közösen kell keresnünk. Mert „egyedül együtt jobb” – hangoztatják, új értelmet adva ezzel a Napút folyóirat már jól ismert jelmondatának is.

Nemzettudat és megmaradásakarat

A Napút tematikus számának fősodratú része mívesen kidolgozott értekező prózákból, tanulmányokból és esszékből áll, de mindezeket a mélyebb elemzéseket egy folyóirathoz jól illő módon egészítik ki versek, szépprózák, interjúk és képzőművészeti alkotások.

A teljesség igénye nélkül hadd emeljük ki a művelődéstörténeti tanulmányok közül a Hitel főszerkesztője, Papp Endre tanulmányát, aki a kulturális nemzettudaton túl az önbeteljesítő önmeghaladás útját ajánlja a figyelmünkbe. Vagy Bertha Zoltán irodalomtörténész írását, aki a minden szétszóratással szembeni megmaradásakaratot a szellem jelzőfényeitől vezérelt helytállással kapcsolja össze. Vagy Kelemen László, a Hagyományok Háza főigazgatója elemzését, amelyben azt szorgalmazza, hogy a ma is virágzó táncházmozgalomnak köszönhetően a magyar táncok egyszerre szórakoztató, s egyszerre identitásképző erővel legyenek a közkultúra részei. 

Vagy a kiváló, s egyben rendkívül népszerű Hunyadi-regénysorozat szerzőjének, Bán Mórnak az írását, aki azt veszi sorra, hogy a magyar filmművészet fennállása során mikor és milyen mértékben járult hozzá sikeresen a nemzettudat erősítéséhez. 

Vagy Zelnik József pszichohistorizáló traktátusát, amely a magyar néplélekvándorlások több évszázados történetét elemezve arra jut, hogy a néplélek misztikus mozgását nem szabad a történelmi és politikai helyzet éppen aktuális magyarázataihoz láncolni.

Földanya a láb alatt, Égapa a fej fölött

A Napút Fénykör című rovata ugyanezen sorskérdések nyomába eredve teszi fel egy rangos szerzőgárdának ugyanazt a kérdést a magyar identitás tudatáról és annak még ma is feltörő tiszta forrásairól. Ennek a szellemi invitálásnak olyan szerzők tettek eleget, mint Jankovics Marcell, aki saját identitását a saját otthonosságában ismeri fel, s ezt egy általa teremtett szépségesen bonyolult kifejezéssel is megörökíti: magyarságtudatát evidentitásnak nevezi. Vagy a hosszú évek hallgatását éppen erre a felkérésre igent mondva megtörő Sebeők János, aki Tóth Árpád Meddő órán című költeményének sorait parafrazeálja, s köti át egy magyar gondolatfutamba, azt írván, s azt kifejtvén, hogy milyen is az az érzés, amikor tudjuk, hogy „Magyar vagyok. Nagyon.” S mindemellett néha azt is érezhetjük, hogy „Kicsordul a könnyem. Hagyom.” Vagy Lovász Irén népdalénekes, aki a természetes túlélési stratégiák keresése közben a valahová tartozás biztonságérzetét tartja elsődlegesen fontosnak, s ennek megértetéséhez Belső hang című lemezének sorait hívja elő magából, arról vallva, mit is jelent számára, hogy Földanya van a lába alatt, Égapa van a feje fölött, s közben ő maga a tengely.

A folyóirat a magyar színjátszás kiválóságai előtt is tiszteleg, amikor a Nemzeti Színház főigazgatója, Vidnyánszky Attila gondolatait is megosztja az olvasókkal, aki egyebek mellett a Bánk bán elemzése nyomán írja körül az „apatikus konzervativizmus” és a „sértődések által felszított harag” sajátosan magyar nemzeti karakterjegyeit. Ugyanebbe a sorba illeszkedik a Nemzeti Színház jeles színészével, Szarvas Józseffel készített lapinterjú is, amelyben a tiszta források keresése közben a Tündérkert-mozgalom és az őrségi pajtaszínház közösségteremtő erejéről is szó esik.

Esze Tamásokat Sziva Balázsok követnek

A jelen kulturális és médiatereiben mélyen benne élő folyóiratként a Napút – nagyon helyesen – nem tesz úgy, mintha függetleníteni tudná magát attól a jobboldali kánont védő és támogató kultúrharctól, amely korunk magyar szellemi életét meghatározza.

Az értékkonzervatív progresszió képviseletében így a Napút identitásszáma Harcmező címmel egy külön rovatot is létrehozott az ezen a hadszíntéren aktív közírók számára. 

Ebben a rovatban olvasható Szakács Árpád írása, melyben a szerző a jelenkori kurucaink érdemeit és lehetséges szerepvállalásait méltatja egy olyan időszakban, amikor mialatt – mint írja – „Esze Tamásokat Sziva Balázsok követnek”, olyan huzatosak a termeink az idegen eszméktől, hogy „a magyar láng mindig kialszik”. 

Ugyanitt jelent meg Ágoston Balázs magyarságvíziója is, mely szerint minden ellenkező képzelgéssel szemben nem vagyunk kompország. Mi több, nem vagyunk kelet, amiképpen nyugat sem. Még híd sem: nem szeretjük, ha akárkik bármilyen irányból áttrappolnak rajtunk. Így aztán szerinte magunk számára nem is lehetünk más, mint „önmagunk centruma”.

A Napút identitásszáma a magyarságot megtartó erők sorában a konzervatív oldalról teljesen természetesen vállalható hagyományt – beleértve ebbe a magyar őshagyományt is – tekinti megkerülhetetlen fontosságú, s egyben kifogyhatatlan muníciókkal is szolgáló, éltető forrásnak. A magyar hagyomány elemeinek sorában így tűnik fel Zétényi Zsolt írásában a Szent Korona-eszme máig ható érvényessége, Kedves Gyula írásában a magyar huszárvirtus dicsérete, Békési Péter, Csizmazia András és Tóth Arnold közös írásában a regöscserkészet jelentősége, Grandpierre Atilla írásában pedig a Selyemúton a Kárpát-medencébe érkező ősi nomád tudás minden érdeme.

Fák, kiket mennyből táplál a Nap

Konzervatív eszmei alapállás nem létezhet a magyar megmaradást szolgáló transzcendens erők megidézése nélkül. 

Márfi Gyula nyugalmazott veszprémi püspök írása így sorra veszi a hazaszeretetre leselkedő veszélyeket: a nemzetiszocialista, a proletár internacionalista és kozmopolita-globalista ideológia offenzíváit, hogy aztán hitet tegyen a sokféleségben megtalálható egység mellett,  s Babits Mihály Eucharistia című versét idézve remélje azt, hogy növekedhetünk még úgy, „mint a fák, kiket mennyből táplál a Nap”. Léta Sándor unitárius lelkész írása pedig arra keresi a választ, hogy a nemzet egyetlen magyar alapítású egyháza, az unitárius egyház miképpen tud hű maradni magyar eredetéhez, tanúbizonyságot téve arról is, hogy az unitáriusok hite szoros szálakkal kapcsolódik „hitünk ősi magyar típusához” is.

A Napútnak a magyar kulturális mezőny legjavát megszólítani képes dialóguskészségét dicséri az a tény is, hogy a lapszám szerzői között olyan különleges impulzusokkal szolgáló kiválóságok is felbukkannak, akik ritka vendégnek számítanak az irodalmi lapokban, holott nem akármilyen formátumú személyiségek. 

Ilyen meglepetésembere a számnak a kiváló dalszerző és szövegíró, Szarka Tamás, a Ghymes zenekar frontembere is, aki nem akármilyen prózaíró erényeket elárulva írja meg pozsonyi emlékeit arról, miként lett Pozsonyban a Tokaj OKAY – „egyetlen kurta szóba sűrítve ámerikanizmust, szlovakizmust, hungarofóbiát, újkapzsiságot, öregökörséget”. 

S ugyanilyen meglepetésember a lapban Lengyelország budapesti nagykövete, Jerzy Snopek is, aki lengyel diplomataként ír a közép-európai értelmiség előtt megjelenő magyar példáról, de még akár a magyar nemzetet érő trianoni traumáról is.

Nyitva van a fellegajtó

Döbbenetesen erős a szám versanyaga is, amelyben olyan kiváló költőink nyitják ki a fellegajtót az égben lakozó magyar hazára, mint Kiss Anna, Döbrentei Kornél, Kovács István, Buda Ferenc, Király László, Tamás Menyhért vagy Vári Fábián László. 

A szám képanyaga is felnő a feladathoz: a lapszám emblematikus jelentőségű belső borítóin Párkányi Raab Péter Trianon-emlékműve, valamint Somogyi Győző magyar hőseinek arcképcsarnoka tárul elénk, 

hogy aztán a lap közepén fellapozható Tárlat című rovatban közéjük még harmincegy művész sorakozzék fel, mások mellett Melocco Miklós, Kő Pál, Szemadám György, Jankovics Marcell vagy Szkok Iván.

Három a magyar igazság – az online térben is

A lapban olvasható tájékoztató szerint azonban mindez még csak ízelítő mindabból, ami a Napút szellemi vállalkozásából ránk várhat idén. Amint a Három a magyar igazság című szerkesztői üzenetükben megígérik, ezt a folyóiratszámot hamarosan követi az innen terjedelmi okokból kimaradó további tanulmányokkal kiegészülve a Mi magunk – Magyar identitás, magyar tradíció című, a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában megjelenő tanulmánykötet, valamint a Naputoline.hu internetes felületére felkerülő Magyar Önazonosságtár is.

A Napút szerkesztősége örömmel tudatja továbbá azt is az érdeklődőkkel, hogy 

ez a „három magyar igazság” lap- és könyvbemutatók formájában országjáró turnéra is indul még az idén, hogy Magyarország és a Kárpát-medence minden szellemi központjában erősítse a közönségben azt az érzést, hogy „egyedül együtt jobb”. 

S azt az érzést, hogy – egyik szerzőjük, Moys Zoltán, a Hazajáró című népszerű tévésorozat szerkesztőjének a lapban közölt írását idézve – akárhányszor gázolt már át rajtunk ugyan a történelem, mindig létezett és létezik „egy harcos, megalkuvást nem ismerő mag, akik kitartottak, újrakezdtek, s ha kellett, a romokból újraépítettek templomot, iskolát, házat és hazát”.