A segédmunkás korszakról, az osztálya mellől nyugatra távozó főiskolai osztályfőnökről - és a hajdani Madách Színház vízágyáról

2020.05.04. 23:28

A Jászai-díjas, érdemes művész színésznő Pártos Géza osztályában kezdte színi tanulmányait a Színművészeti Főiskolán, majd osztályfőnöke disszidálását követően széles palettából összeálló tanári „csapat" képezte tovább. A diploma környékén már túl volt film- és tévés feladatokon, három színházi főszerepen, amelyeket a Madách Színházban játszott el, s utóbb húsz évet töltött el a körúti színház tagjaként. Bencze Ilona úgy érezte: Ádám Ottó igazgatása alatt – feladatait és a társulati klímát tekintve - „vízágyon lebeg." Aztán az édesanyjától örökölt erőre és kitartásra lett hirtelen szüksége. Széles palettáról „dolgozó" színész, hivatása bármely műfajában kiemelkedő alakításokkal. Miközben karizmatikus személyisége által mindig egyedivé lesznek a hitelesen megformált karakterek. Éppen tíz éve jelent meg Arány és erény című könyve, amelyben egy öninterjúban beszéli el addigi életét. Az Origónak adott interjú most a kulcspontokat igyekszik tovább szálazni, ahogy néhány színháztörténeti érdekesség is szóba kerül. Valamint beszél arról is, hogy milyen témák mentén állhat össze újabb könyve, melynek publikálására már az előző megjelenésekor ígéretet tett.

Nem lehet most másként kezdeni: miként éli meg a járvány, a szükségszerű bezártság időszakát?

Nincs ember, akinek ez könnyű lenne. Nem volt még hasonló helyzet az életünkben. Várakozunk, és tudjuk, hogy bármelyikünkkel bármi megtörténhet, miközben a józan ész szerint mindent megteszünk, hogy mégse történjen meg. Reménykedem, és itthon ülök. Mindenkit erre biztatok.

Van rá képessége, hogy meglássa a jót, akkor is, amikor még nem egyértelmű, hogy mikor következik be. Ugyanakkor önéletírásában önmagának is felteszi a kérdést: miként láthatta csodálatosnak gyermek- és ifjúkorát. Amely nem volt mentes a nélkülözéstől, ahogy estek benne másféle nehézségek is. Egyetlen példa: három éves volt, amikor szülei három évre rábízták az anyai nagyszüleire. Különös döntés, még akkor is, ha a szükség hozta úgy.

Természetes, hogy mivel szerető családban nőttem fel, az emlékeimben a múlt szépségeire kerülnek a hangsúlyok. Hároméves koromban a nagyszüleim ajánlották fel: bízzanak rájuk egy időre. Öcsém akkor volt egyéves, az első húgom újszülött. Vasútnál dolgozó édesapámat akkor helyezték át Csurgóról Gyékényesre pályaőrnek, költözni kellett az addigi otthonunkból. Mindenki jót akart. Könnyebb volt a váltás úgy, ha én átmenetileg a nagyszülőkhöz kerülök.

Budapest, 1972. Bencze Ilona (b) Alexandra, Beatrix lánya, Tolnay Klári (k) Beatrix, özvegy királyné és Pécsi Sándor Jácint, Beatrix bátyja szerepében, Molnár Ferenc A hattyú című színművének próbáján a Madách Színházban.Forrás: MTI/Keleti Éva

 

Könyvében mégis azt írja: amikor látta, hogy szüleit, testvéreit elviszi a vonat, azt úgy élte meg, hogy elhagyják.

Tény: örökre belém égett a kép, amint távolodik a vonat. Ám átsegített a helyzeten, hogy a nagyszüleimmel maradtam. Én voltam a kedvencük, az első unoka. Kényeztettek, ahogy tőlük telt, a szüleim pedig gyakran látogattak a testvéreimmel. Kívülről szemlélve tűnhet csak különösnek, hogy pár évig nem a szüleimmel éltem. Az előzményekhez tartozik, hogy édesanyám tizennyolc évesen ismerte meg a harminckét éves édesapámat, akinek már nem éltek a szülei. Anyu soha nem tudott állásba menni, a már említett öcsém és húgom után megszületett a negyedik gyermek is. Utána komoly operáción esett át, a veséjével volt gond. De csodálatos lelkierővel bíró asszony volt. Elbeszélésekből tudom – mert akkor még a nagyszüleimnél voltam -, hogy amikor hat hét után hazatért a kórházból, látva az otthoni állapotokat, leült a hokedlire, kérte édesapámat, melegítsen vizet, hozza a teknőt, majd lecsutakolta a testvéreimet, másnap pedig a derekát fogva nekilátott a házimunkának. Édesapám is pedáns ember volt, de a három gyerek mellett dolgoznia is kellett, így mire az édesanyám visszatért hozzájuk, már kissé átcsaptak a hullámok a fejük felett.

Az anyai nagyszülők miként éltek?

Anyai nagyapám fantasztikus férfi volt. Bérelt földet, szőlőt, vagy vállalta az utóbbi gondozását. Nagyanyámmal együtt rendkívül szorgalmas emberek voltak. Olyannyira, hogy észre sem vették, amikor túlhajtották a lányaikat. Édesanyám tizenhárom évesen „végelgyengülésben" esett ágynak a sok munkától. Öt éves volt, amikor megszületett a harmadik testvére. Amikor a szülei a földeken dolgoztak, ő maradt otthon a kisebb gyerekekkel és a jószággal. Anyukám még kislányként minden nap megküzdött a moslékos vödörrel, ami akkora volt, mint ő maga, de el kellett vonszolnia a vályúig. Ezek a feladatok az én életemből már kimaradtak, mert nagyapáék akkoriban hagytak fel a gazdálkodással. Velem, és a kisebbik lányukkal elköltöztek Marcaliba. Oda ment férjhez a középső lányuk. Négyéves koromtól ott laktam, amíg aztán visszakerültem a szüleimhez.

Mindez a Rákosi-korszak legsötétebb éveiben történt.

Mit sem tudtam arról. Jártam nagypapával a természetbe, amit nagyon élveztem. Nagyszüleim nem nagygazdák voltak, nekik saját jogon semmijük nem volt, amit elvehettek volna tőlük. Lányaik a szobakonyhás házukba születtek, oda vettek magukhoz engem is, Marcaliba költözve pedig albérletben laktunk. De ha már felemlítette a rendszert: gyerekként, kamaszként nem foglalkoztam a hétköznapok politikai hátterével. Emlékszem, 1956 októberében édesapám azzal a hírrel érkezett haza: leverték a gyékényesi állomás tetejéről a vörös csillagot, kitört a forradalom. Édesanyám hallgatott egy sort, majd azt mondta: „Te ebbe ne avatkozz bele!" Apám tette is tovább a dolgát. Egyik nap amerikai csomaggal tért haza, amiben volt kakaó, csokoládé, konzervek. Kilencévesen ezt jelentette nekem, vidéken, a forradalom.

Később sem töprengett a rendszer furcsaságain?

Felnőttként kezdtem átlátni a helyzetet. Gyerekként, kamaszként úgy fogadtam el a dolgokat, ahogy voltak. Boldog kisdobos és úttörő voltam, mentem a táborokba, seregszemlékre. Ahogy az is természetes volt számomra, hogy a szüleim – elmesélték - fiatalon templomjáró emberek voltak. Tudtam, hogy anyukám lánykorában istenes verseket mondott a gyönyörű csurgói református templomban, amelyet lebombáztak a háborúban. De a hit – úttörőség ide vagy oda - sosem kopott ki a családból. Néhány éve például a lerombolt csurgói református templomot az egyik húgom és a sógorom által létrehozott alapítvány közreműködésével építtették újjá. Ami az elmúlt korszakot illeti: nehezen értik a sajátosságait az ifjabb generációk, amelyek számára a korszak csak a könyvek lapjain létezik. Hivatásom kapcsán megemlíteném: a művészet azért képes átélhetőbbé tenni a múlt történéseit. Csak legyen a művészetnek elég „fogyasztója".

1974, Budapest. A Magyar Rádió 6-os stúdiója a Humorfesztivál műsorának felvételekor. Sztankay István, Bencze Ilona és Láng József színművészek.Forrás: Fortepan/Szalay Zoltán

 

Maradva a kronológiánál: milyen volt hatévesen visszakerülni a szüleihez, testvéreihez?

Édesanyám egészségi állapota miatt azonnal bekapcsolódtam a házimunkákba, korán kezdtem el főzni és mindenbe besegíteni. Még úgy is jeles diák voltam Zákánytelep általános iskolájában. Ami a gyerekkor szépségeit illeti: anyukánk még betegen is sokat foglalkozott, játszott velünk, és mindig énekelt. Apukánk is csatlakozott hozzá, ha otthon volt, idővel mi, gyerekek is. Olyan volt, mint az angyalok kara.

Könyvében azt írja, hogy édesanyjától az erőt és a kitartást örökölte. Édesapjától pedig a szelídséget és az alázatot, amely utóbbi – édesapja esetében - olykor együtt járt a megalázottság elviselésével. Miben nyilvánult ez meg?

Édesapám csendes, szelíd ember volt, akiből sugárzott a jóindulat. És ismerjük azt az embertípust, aki ha felfedezi, hogy valakit leuralhat, akkor meg is teszi. Ez a típus mindig kiszúrta az édesapámat. Megesett, hogy egy arrogáns szomszéd összeszólalkozott valahol apánkkal – akivel nehéz volt összeszólalkozni -, majd meglökte őt, és apu elesett. Aztán felállt, de nem szólt semmit. Ötödiknek született húgom, Enikő volt tanúja az esetnek. Mai napig összeszorul a torka, ha visszagondol rá. Apánktól megtanultuk az alázatot, és a példáján azt is, hogy miként kell annak határt szabni.

Elemi után a kaposvári közgazdasági technikumba ment, hogy szakmát szerezve mielőbb munkába álljon. Eminens diákként ez evidens választás volt? Inkább a matek érdekelte, mint az irodalom?

Mindegyik érdekelt. De talán a hároméves koromban megélt „elhagyottság" élménye magyarázhatja az állandó késztetést, hogy megfeleljek. A nagyszüleimnek, a szüleimnek, az általános iskola matektanárának. Aki egyébként úgy tanította a tárgyát, hogy azt éreztem: aki ezt nem érti, annak baj van a fejével. Más kérdés, hogy az irodalmat jobban szerettem. De a szükség, valamint a segíteni akarás kényszere a technikumba vittek. Annak ellenére, hogy rajtam kívül mindenki a gimnáziumot, a továbbtanulást szorgalmazta.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!

Előző
Következő