Kaposvárott lett tagja a Stúdió '63 színjátszókörnek, amelyet a helyi színház főrendezője, Horváth Jenő – Horváth Péter író, rendező édesapja – és Varga Tibor színművészek vezettek. Könyvében írja, hogy osztálytársai biztatására jelentkezett. Egyéb inspiráció nem volt a dolog mögött?

Fiatalon a szüleim is eljártak hasonló csoportokba. Visszahúzódóbb édesapám inkább énekelni szeretett. Édesanyám nyitottabb volt. Tizenévesen még egy vándorcirkusz társulatába is beállt volna, de nagyapám nem engedte. Anyukám minden iskolai ünnepségen, egyházi rendezvényen verset mondott. A génjeimben is lehet valami, ami kedvet adott a színköri fellépéshez. Miközben eszembe sem jutott, hogy „igazi" színész legyek.

Közgazdasági érettségije után segédmunkásnak állt a helyi élelmiszeripari szárítóüzemben. Miért, hiszen szakmát tanult?

Miközben buzgón tanultam, elfelejtettem utánajárni, hogy hol helyezkedhetnék el az érettségi után, például könyvelőként. Voltam szakmai gyakorlaton Kaposvár környéki téeszekben, de szerettem volna a városban maradni, vagy hazamenni. A zákánytelepi szárítóüzembe azért mentem, hogy bekerüljek az irodába, de egy volt iskolatársnőm megelőzött. Kellett a kereset, maradt a három műszak az üzemben.

Budapest, 1977. Bencze Ilona színművész portréja.Forrás: MTI/Bara István

 

Sokan csapták a szelet a gyönyörű lánynak?

Egyáltalán nem, főleg nők dolgoztak ott. A főnökünk ugyan férfi volt, de ő másnak udvarolt. Eseménytelen időszak volt. A műszakok annyira kimerítettek, hogy a köztes időt átaludtam. Aztán egy volt osztálytársnőm „kimentett" onnan. Katona Györgyi, akinek Kaposvárott volt irodai állása, egy év után kapott egy még jobbat, a sajátját pedig átadta nekem.

Kaposvárra visszatérve, két színjátszókörnek is tagja lett. A Stúdió '63 időközben megszűnt, helyette a Fegyveres Erők Színjátszó Klubjához, valamint a Fonómunkás Kisszínpadhoz csatlakozott. Utóbbiban találkozott Both Rudolffal, aki nélkül talán sosem lép színi pályára.

A textilgyárnál dolgozott, ő volt a szervező, kapcsolattartó a gyár és a Fonómunkás Kisszínpad között. Both Bélának – a Nemzeti Színház és a Madách Színház korábbi igazgatójának – volt a testvére, de erről nem beszélt soha. Rudi jól fotózott, valamint volt érzéke a színpadhoz is. Amikor ősszel visszakerültem Kaposvárra, mindjárt mondta a maga szűkszavú módján, hogy jelentkezzek a főiskolára. Nem vettem komolyan. Ritkán találkoztunk, csak akkor volt velünk, ha dolga volt a Kisszínpaddal. Amikor februárban összefutottunk a Kapos Hotel előtt, megkérdezte: jelentkeztem-e már? Mondtam, hogy nem, hiszen három lány is felvételizik a városból, akik sorra nyerik a szavalóversenyeket. Rudi elmagyarázta, hogy a felvételin nem az számít, hogy ki nyerte a szavalóversenyeket. Állította, ha jelentkezem, akkor a négy kaposvári lány közül engem fognak felvenni. Nem igazán értettem, de Rudi kérésére mégis beadtam a jelentkezési lapomat. Meg akartam felelni neki?

Könnyű menet volt a felvételi?

Kétszer jártam addig a fővárosban. Feszült voltam, izgatott. Pestre került kaposvári osztálytársnőm magyarázta el, hogy merre van a Színművészeti Főiskola. Az első két forduló után alig akartam elhinni, hogy továbbjutottam. A harmadik fordulót követően beültünk néhány felvételizővel és főiskolással az Erzsébet Sörözőbe. Vártuk, mi lesz az eredmény, mert valamilyen adminisztratív okból nem tudták rögtön kihirdetni. Belefeledkeztünk a beszélgetésbe. Este kilenckor esett be közénk Bánsági Ildikó, aki a Nemzeti Színház stúdiósaként a felvételi után még statisztált egyet, majd benézett a főiskolára, és boldogan jelentette: felvették, kint lóg az eredmény a főiskolai faliújságon! Hamarosan indult a vonatom, megkértem az egyik kaposvári lányt: küldjön másnap táviratot, írja meg, mi a helyzet. Nem küldött, érthető, a maga nevét nem látta a listán. Két nap múlva a főiskola titkárságát hívtam fel a munkahelyemről, úgy tudtam meg, hogy felvettek. Mikor találkoztunk Rudival, csak annyit mondott: „Megmondtam."

Budapest, 1990. Kautzky Armand és Bencze Ilona színművészek Molnár Ferenc: Üvegcipő című művének előadásán a Madách Színházban.Forrás: MTI/Ilovszky Béla

 

Könnyen „változott át" kaposvári könyvelőből budapesti színinövendékké?

Nem, sőt. De szerencsémre Pártos Géza osztályába kerültem. Úgy bontogatott ki bennünket, mint a selyempapírba bugyolált porcelánfigurákat. Mindenkinek testhezálló feladatokat adott, miközben meglepő dolgokat hozott ki belőlünk. Érzelmeket, színeket, hangsúlyokat, amelyekről nem is gondoltuk volna, hogy a birtokukban vagyunk. Bánsági Ildikó a Simon Zsuzsa vezette párhuzamos osztályba került, mások mellett Andai Györgyivel, Lukács Sándorral, Földessy Margittal. Mi a második év végi rosta után nyolcan maradtunk: Koroknay Géza, Marsek Gabi, Muszte Anna, Nagy Gábor, Sir Kati, Szegvári Menyhért, Timár Béla.

Pártos Géza az első tanév végén Angliába, majd onnan Izraelbe távozott. Elbúcsúzott valamiképpen?

Mit mondhatott volna? Szervusztok, mi már nem fogunk találkozni, mert a nyáron „disszidálni" fogok? Csodálatos, érzékeny művészember volt, biztosan nagyon megszenvedte a döntését.

Arról mondott valamit, amíg önök között volt, hogy kit miért választott be az osztályába?

Kiderült, hogy átengedte a választás lehetőségét Simon Zsuzsának. Ő beérte a „maradékkal". Amikor hosszú évekkel később hazalátogatott, üzent, hogy látni szeretne minket. Találkoztunk. Magáról keveset beszélt, távozásának okait sem magyarázta el. De bocsánatot kért érte. Emlékezett mindnyájunk nevére, őszintén kíváncsi volt a sorsunkra. Zokogós, nevetős találkozás volt.

Pártos Géza távozása után egy ideig felváltva tanította önöket Ádám Ottó, valamint a tanársegédje, Kerényi Imre, illetve Várkonyi Zoltán és az ő tanársegédje, Marton László. Miközben Ádám Ottónak és Várkonyinak is volt saját osztálya. Harmadévben Várkonyit és Martont Horvai István és Kapás Dezső váltotta. Illetve becsatlakozott a képzésükbe Ádám Ottó másik tanársegédje, Szirtes Tamás is. Nem volt zavaró a sokféle impulzus?

Előnyünkre vált. Akkoriban másoknak nem volt lehetőségük ilyen sokféle színházi látásmódot megismerni a főiskolán belül. Nádasdy Kálmán volt a rektor, ami külön fejezetet érdemelne.

Harmadévesen a Madách Színházban lett gyakorlatos növendék. Átvehette a várandós Piros Ildikó szerepét, Bernard Shaw Sosem lehet tudni című színművében. Negyedévben megkapta Solvejget a Peer Gyntben, amely előadásnak Huszti Péter játszotta a címszerepét. Valamint önre osztották Molnár Ferenc A hattyú című darabjában Alexandrát. Darabbeli édesanyját Tolnay Klári alakította, nagybátyját Pécsi Sándor. Diplomázva Ádám Ottó le is szerződtette a társulatába. Utolsó főiskolai éveiben nagy könnyebbséget jelentett, hogy tudta: biztos helye lesz a körúti teátrumban?

Számomra nem volt egyértelmű, mert négyen voltunk gyakorlaton a Madách Színházban. Ádám Ottó mégis leszerződtetett a színházhoz, illetve a fiúk közül Timár Bélát. Jóval később mesélte el, hogy kikérte a színház nagy „öregeinek" véleményét. Azt mondták: bennem látják azt a kollégát, akinek számukra is megnyugtató a koncentráltsága, színpadi jelenléte – ami ebben a hivatásban legalább olyan fontos, mint a tehetség. Ám amikor Ádám Ottó felajánlotta a szerződést, csak annyit mondott: szeretné, ha odamennék a színházhoz, de tudnom kell, hogy a szerepkörömben hárman is vannak előttem. Almási Éva, Piros Ildikó, Sunyovszky Szilvia. Hozzátette: ígéri, mindent el fog követni, hogy nekem is jusson szerep. Bíztam benne.

Budapest, 2005. Bencze Ilona Ratched nővér és Cs. Németh Lajos Dr. Spivey szerepében a Dél-budai Kulturális és Szabadidőközpontban, a Turay Ida Színház Dale Wasserman: Kakukkfészek című drámájának előadásán.Forrás: MTI/Czimbal Gyula

 

Tudott volna mást tenni?

Talán igen. A szerződtetés idején Karinthy Márton rendezői vizsgájában játszottam, Bernard Shaw A sors embere című darabjában, amelyben az édesapja, Sztankay István alakította Napóleont. Karinthy Márton rendezőosztályának a Nemzeti Színház akkori igazgatója, Marton Endre volt az osztályfőnöke. Ő kérdezte a vizsga idején: hová szerződöm? Mondtam, hogy a Madáchba. Közölte, hogy az nem lesz jó, nekem a Nemzeti Színházba kellene szerződnöm. Azt mondtam, már döntöttem, a Madáchba megyek. A fejét csóválta válaszul.

Mivel láttam az említett előadást, kibukik: külön élmény volt, ahogy segített apámnak olyan helyzetekbe kerülni – vagy éppen kacagtatóan akadályozta a kísérletet -, amelyekben a díszlet részét képező dobogóra feljutva legalább nagyjából olyan magasnak látszott, mint ön.

Azt hiszem, Pistát mindig zavarta az alkata, amire semmi oka nem volt. Ugyanakkor volt benne önirónia is, és a közönség is nagyon szerette az említett játékát.

A Madách Színházra visszatérve, egy interjúban úgy fogalmazott: Ádám Ottó igazgatása alatt úgy érezte magát, mintha egy vízágyban lebegne.

De még mennyire, pláne, ha az utána következő helyzetekre gondolok. Ádám Ottó betartotta az ígéretét, sőt, kiderült: nagyon is tudatosan építi a pályakezdők szakmai formálódását.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!