Vagyis megtörténhetett volna, hogy a Kex bekerül a hazai könnyűzene fősodrába?

Kizárt. Az országos turnén a koncerthelyszínek KISZ-es vezetői megbizonyosodhattak róla: mi nem úgy hoztuk extázisba a közönséget, mint egy – legyen bár a maga módján kiváló – beat együttes, vagy rock banda. Hanem olyan gondolatokkal, érzésekkel, amelyek egyértelművé tették: előadójuk zabolátlanul szabad. Ez áradt Baksa-Soós karizmatikus színpadi jelenlétéből is, rögtönzött performanszaiból. Felszabadító ereje volt. Az akkori rendszernek az volt az elsődleges érdeke, hogy az ilyen embert a zenekarával együtt eltakarítsa még a könnyűzenei élet margójáról is.

A Kex 1971-ben feloszlott. Részben a tagok közötti bizalom megbomlása, részben az együttes kilátástalan helyzete miatt. Baksa-Soós János nem sokkal később disszidált, miután a rendőrök kis híján agyonverték az utcán. Ön sosem akart elmenni?

1971-ben kérdezte tőlem Baksa-Soós János: nincs-e kedvem vele együtt lelépni Nyugatra. Kapásból rávágtam, hogy nem. A disszidensek hozzátartozói tíz évig nem utazhattak sehová. Az Európa-szerte ismert apámat nem hozhattam ilyen helyzetbe. Baksa-Soós János azonban olyan fenyegetettségnek volt kitéve, ami miatt neki mindenképpen el kellett mennie. A Kex egyik tagjával, Doleviczényi Miklóssal össze is hoztak egy Kexhez hasonló formációt Nyugat-Németországban. De az ottani közönség nem volt vevő Jánosék speciális, kelet-európai humorára, gondolati játékaira.

A Kex tagjai: Imre Attila és Baksa-Soós János, 1969Forrás: Kisfaludy András

A Kex után ön 1972-től 1973-ig az M7-es együttesben játszott. Annak mi a sztorija?

Az M7-est én hoztam össze, Osibisát, Chicagót, Chase-t és hasonló bandák számait játszottuk. Kalmus József volt az énekes, a tagok többsége konzervatóriumot végzett zenész volt. Az Ikarus Művelődési Házban koncerteztünk, de az akkori magyar közönség még nem volt vevő erre a muzsikára. Egyszer csak betoppant frontembernek Rusznák Iván, aki a „jami-jami" számokat szerette, és ugyan én voltam a főnök, mégis ő rúgott ki engem. Egy nagyobb sikerük lett, a Kenguru című film egyik betétdala, a Nincs arra szó. Rusznák utóbb olyan Kádár-kori reklámfilmeket jegyzett zeneszerzőként, mint a Skála Kópé, a Pécsi kesztyű, a Hurka Gyurka.

Radics Bélával az M7-es után alapították meg az Alligátor nevű bandát, ami egészen más stílust képviselt.

Előző együttese, a Taurus a Kexhez hasonló okokból fuccsolt be. Az Alligátor nem akármilyen banda volt. Radics Bélának tizenkét szerzeménye van, abból hat köthető az Alligátor. Volt, hogy ötezer ember előtt játszottunk. Közben mégis éreztük: ez sem olyan banda, amelyiknek valaha nagylemeze lehetne ebben a rendszerben. Márpedig ahhoz, hogy a zenélés biztos megélhetéssé váljék, a nagylemez volt a feltétel. Az adta az igazi ismertséget, az tett piacképessé. A faramuci helyzetben Radics Béla egyre inkább olyan állapotba került – részben a korábbi évek vegzatúrái miatt is -, ami óhatatlanul a tragikus vég felé sodorta. Ezt látva, egy év után kiszálltam a bandából. Bélát a mai napig szívből sajnálom, világszínvonalú zenész volt, a legjobbak egyike.

Az Allilgátorból kilépve ön a Pannónia Filmstúdióban helyezkedett el. Már két év Képzőművészeti Főiskolán elvégzett festőművész stúdium, valamint a bölcsészkaron abszolvált két szemeszter után. Miért hagyott fel az egyetemi tanulmányokkal?

A Képzőművészeti Főiskolán Bernáth Aurél választott ki magának, ami megtisztelő volt. Kovásznai György, akivel később a Pannónia Filmstúdióban dolgoztam együtt, és aki szintén abbahagyta a főiskolát, utóbb azt mondta: akkoriban olyan szürke volt körülöttünk a világ, hogy ha odatettek volna egy pirosló almát a főiskolán az asztalra, az is elszürkül. Összességében az intézményi képzés akkoriban olyan színvonalon folyt, ami arra volt elég, hogy valaki rajztanár legyen egy középiskolában. Nagyapámtól sokkal többet tanultam technikában, szemléletben is. A főiskola epreskerti épületében, illetve ligetében zajló órákon állandóan azért küzdöttem, hogy nehogy elaludjak. Olykor vesztettem. Sokkal jobban foglalkoztattak a hatvanas évek nyugat-európai, amerikai szociológiai, filozófiai irányzatai.  Marshal McLuhan, Herbert Marcuse, vagy az ötvenes évek elején elhunyt Ludwig Wittgenstein munkái, amelyekről itthon persze nem sok szó esett. Számomra már csak a családi hatások, a Kex körüli értelmiségi kör kapcsán sem voltak ismeretlenek. Erős hatásuk volt rám.

Mi fogta meg leginkább?

Például David Riesman szociológus 1962-es, Magányos tömeg című könyve. A konformitás témájában a mai napig a legjelentősebb alkotása. A kívülről és a belülről irányított ember, illetve társadalomhoz való viszonyuk kapcsán fejti ki nézeteit.

Átlaghalandó is megértené?

Persze. A kívülről és belülről irányított emberek két típusát úgy lehet legegyszerűbben meghatározni, ha egy kajakversenyt veszünk példaként. A belülről irányított ember a starttól a célig a legjobb formája szerint lapátol, és csak a célra koncentrál. A kívülről irányított ember mindig a másik hajó orrát lesi, számára nem a saját teljesítménye a legfontosabb, hanem a szomszédé. Reisman a maga példájában az amerikai kertvárost hozza fel, ahol mindenki a szomszédjai elismerését keresi, mert fél, hogyha nem érdemli ki, akkor kitaszítja a közösség. Az ilyen emberek önként feladják belső indíttatásukat, az egyéni vágyaikat és céljaikat, hogy átvehessék a közösség céljait, ideológiáját. Paradox, hogy így egy rendkívül zárt csoport jön létre, amelynek tagjai mégsem találják meg azt a valódi közösséget, amire vágynának. Fiatalon persze nem láttam át kristálytisztán, de később világossá vált: az elmélet tökéletesen leírja a fasizmus, a kommunizmus működtetésének lényegét.

Ha nem tévedek, akkor ön – ha még csak ösztönösen is - már ifjan belülről irányított ember volt.

Nem egészen. Az elmélettel kapcsolatos ifjúkori értetlenségemet az magyarázza, hogy a rendszerrel szembeni kritikai szemléletem mellett részben kívülről irányított ember voltam. Nagy öröm, hogy idővel átkerültem az „ellenfél" csapatába, és belülről irányított ember lettem.

Kisfaludy András 2017-ben a Hogy volt?! című tv-műsor felvételén, az MTVA stúdiójában.Forrás: MTI/Zih Zsolt

Az egyéves bölcsészeti kurzusnak volt haszna?

Amit akartam, azt megkaptam. Dr. Zsilka János nyelvészprofesszor miatt mentem oda. Volt egy előadássorozata: "A nyelvi mozgásformák dialektikája - a nyelv szerves, hipotetikus és homoszintaktikai síkja". Rövidített változatát már korábban végighallgattam a professzor úr előadásában, a Fiatal Művészek Klubjában, ahol Bódy Gábor és Dobai Péter szervezett vele egy négy részes előadássorozatot. Nagyon érdekes volt, de kevés. Ezért megkerestem a professzort, és végigmentem vele egy szemesztert mint a leghívebb tanítványa. Leegyszerűsítve, azt tanította meg, hogy miként működik a nyelv mint a gondolkodás alapja. Engem nagyon érdekelt, hogyan gondolkodik az ember. Zsilka professzor világszinten jegyzett nyelvész volt, tanárként is rendkívül nagyhatású ember. Az egyetemi világban mégis volt rá példa, hogy egyedül ültem végig az előadását, miközben ő úgy prezentálta az anyagot, mintha nem csupán kettesben lennénk.

Életrajza szerint figuratervezőként került a Pannónia Filmstúdióhoz 1974-ben. Az említett Kovásznai György hívására?

Két barátom hívott: Kovásznai György, festőművész, animációs rendező, író; és Juhász Sándor, aki elsősorban költő, festőművész volt a rajzfilmkészítés mellett. Nemcsak rajzolni tudtam, de például Kovásznai Fény és árnyék című filmjének én készítettem a dobokra komponált zenéjét is. Egy ideig izgalmasnak találtam a rajzfilmkészítést. Főként Kovásznai filmjeit, amelyek festőművészetére épültek. Id. Matolcsy György, a stúdió vezetője engedélyezte Kovásznainak, hogy hétvégén a műteremben felvehesse a trükk-kamerával a trükkasztalon frissen készült képeit. Így jött létre sok-sok hétvége után egy festményfilm. Más rendezők előre megírt, tűpontos forgatókönyv szerint dolgoztak. Kovásznai György kamera mellett születő alkotásai egészen különleges hatással bírtak.

Azt mondta: csak egy ideig tartotta izgalmasnak a rajzfilmkészítést.

Egy nap beugrott a Pannóniába Bódy Gábor, aki a maga meglehetősen lekezelő stílusában azt kérdezte a büfében: „Na, mi újság az álomgyárban?" Ez a szöveg egyrészt felháborított, hiszen remekművek is készültek ott. Másrészt elgondolkodtatott. Vajon valóban ez az én világom?

Mit felelt rá?

Rájöttem, hogy bár kedvelem Kovásznai reneszánsz világát - a rajzfilmkészítés távol áll tőlem. De azzal is szembesültem: a filmkészítés viszont nagyon is közel. Műfaját tekintve pedig a dokumentumfilmek.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!