Elnézést, de a kívülálló azt gondolná: jobb híján, hiszen a rendezőszak elvégzése nélkül nem sok reménye lehetett játékfilmet rendezni.

Nem törvényszerű, de nem is példátlan, hogy a képesség meghozza a lehetőséget. Játékfilmeket is rendeztem. A Fele királyságom című dramatikus televíziós sorozat még a legjobb forgatókönyvért és rendezésért járó díjat is elnyerte az 1991-es Kőszegi Ifjúsági és Gyermekfilm Szemlén. Ám a forgatásban nem sok örömöm volt, állandó kérdés volt, hogy meg lesz-e a szükséges pénz. Nem lett meg. A költségvetési problémák mellett ráadásul muszáj volt napi sok órában a rendkívül érzékeny színészek pszichéjével is foglalkozni. Szellemileg, fizikailag is kimerített a helyzet. Elsősorban, persze, az érdeklődésem és a habitusom fordított a dokumentumfilmek felé. Az is hatott, hogy a hetvenes, nyolcvanas években virágkorát élte nálunk a műfaj.

Ma már kevesen tudnak erről.

Lenyűgöző alkotásokat vetítettek a televízióban. Törtem is a fejem: honnan ismerik rendezőik a bemutatott munkásokat, parasztokat, miként tudják teljes mélységgel filmre vinni az életüket ilyen hitelességgel – miközben a rendszer sem tud fogást találni rajtuk. Mindamellett a legerősebb élményt Sára Sándor Krónika című, a második magyar hadsereg doni tragédiáját feldolgozó sorozata jelentette. Igaz, abból akkoriban csak öt részt engedtek adásba, mert a többit a szovjet nagykövet letiltatta.

Műfajának mi az esszenciája?

A dokumentumfilm legizgalmasabb kihívása: a valóságot kell a valóság képeivel elbeszélni, de úgy, hogy annak művészi alkotásként is hatnia kell. Hogy közérthetőbb legyen, egy irodalmi példát hozok. Thomas Mann azt mondja a tehetségről: "...A tehetség nem más, mint vágy. Vágy valaminek a megismerésére." A dokumentumfilm-készítés is vágy a valóság megismerésére. Műfaji specifikuma, hogy a valóságot a valóság elemeivel kell ábrázolni, de a filmnyelv segítségével."

Kisfaludy András dobol a Kex Remake zenekarbanForrás: iambarnie.com

Milyen habitus kell ahhoz, hogy ez a kihívás életcéllá váljon?

Kíváncsiság nélkül az ember nem lenne ember. Más kérdés, hogy kiben mennyi kíváncsiság van. Bennem elég sok.

A Kex egykori dobosaként hogyan kapott lehetőséget arra, hogy dokumentumfilmeket készítsen?

Fokról fokra. Évről évre sokat kellett bizonyítanom. Előbb kisjátékfilmekre kaptam lehetőséget a Magyar Televíziótól. A fordulópontot is az jelentette a dokumentumfilmek irányába, amikor a József Attila gyermekkoráról készített, „Az idő semmit játszik..." című 1984-es kisjátékfilmemet rajzfilmes technikával más összefüggésrendszerbe helyeztem. Bonyolult technológia volt, a végeredményét tekintve archív hatást keltett. Több díjat nyertem vele, szélesebb lett előttem a pálya.

A rendszerváltás után készült dokumentumfilmjei jelentős részében – művészportrék, egyéb érdekes témák mellett – a múlt rendszer olyan meghatározó történései kerülnek fókuszba, mint az 1956-os forradalom, illetve az ahhoz kapcsolódó személyek sorsa, vagy a Kádár-kori ellenzék mikrocsoportjai, jellegzetes alakjai. Ezek közé illeszthető a Kex együttesről készült „Elszállt egy hajó a szélben" című alkotása is. Mi vitte a „történelemmesélés" irányába?

A rendszerváltás után a Magyar Mozgókép Alapítvány dokumentumfilmes szekciójának vezetője Mihancsik Zsófia újságíró lett, akit korábbról nem ismertem. Később sem találkoztunk, mert soha nem nyertem nála pályázatot. Azt gondoltam: mégiscsak meg kellene élni. Ezért az 1991-ben létrejött Történelmi Film Alapítványnál próbálkoztam. Az ő támogatásukkal tudtam filmet készíteni például a második világháborús ludovikás tisztekről, illetve olyan emberekről, akiknek az élete átívelt a kilencszáznegyvenöt előtti időktől egészen a hetvenes-nyolcvanas évekig. A kilencvenes években készült filmjeim kapcsán nagyon sokat köszönhetek Perjés Géza hadtörténésznek, illetve Domokos Mátyás irodalomkritikusnak, történésznek. Utóbbi volt a filmjeimhez „kirendelt" intendáns. Megszerettem a gondolkodását, filozófiáját. Perjés Géza, a Történelmi Film Alap elnöke pedig atyai barátom lett, nagyon sokat adott az ő értékrendje is. Róla portréfilmet is készítettem.

A Kex együttesForrás: Kisfaludí András

Egyik legfontosabb filmje az 1996-ban készült, háromrészes Törvénytelen Muskátli. A történet lényege: 1958 végén tehetséges fiatalok keverednek barátságba – érdeklődési körük, intellektusuk kapcsán – a belvárosi Muskátli presszóban. Az eleinte kisebb, majd később több száz fősre duzzadó csoport egyik meghatározó alakja – lényegében centrális figurája - dr. Végh László zeneszerző és röntgenorvos, akinek cselédszobájában egy-egy költői vagy drámai felolvasóesten néha ötvenen is összegyűltek. A filmben olyan jeles értelmiségiek, az egykori társaság meghatározó tagjai idézik fel a hajdani időket a kilencvenes évek derekán, mint például az író, műkritikus Kenedi János; a költő, képzőművész Szentjóby Tamás; Kecskeméti Kálmán festőművész, fotós, Lisziák Elek képzőművész; Ventilla István filmrendező. A háromrészes film első részének egy katartikus jelenetében dr. Végh olvassa fel már korosodó társainak Weöres Sándor Le Journál című versét. A csoport egyik tagját meg is ríkatja Végh doktor átélt előadása. Érdekes lenne egy folytatás arról, hogy miként alakult a „nagy generációnak" nevezett korosztály tagjainak sorsa. Ahogy a kilencvenes évekből átjutottak a kétezresekbe, távolodva a rendszerváltás pillanatától.

Nem tervezek folytatást, bár 1996 óta napvilágra került egy érdekes adalék. A film centrális figurájaként ábrázolt zeneszerző-orvos, mint az Szőnyei Tamás vonatkozó könyvéből is kiderült, olyan megbízást teljesített a belügy számára, mint a Kex körül felbukkanó orgonista. Mindenkit becsapott, mindenkiről jelentett. Ám vannak, akik szerint ez lényegtelen, máig rajongják.

Értem, haladjunk. Mennyire van ma fókuszban a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben virágkorát élő dokumentumfilmes műfaj?

Minden társadalomnak szüksége van arra, hogy szembenézzen a problémáival. Ehhez adhat segítséget a dokumentumfilm, mint az egyik legobjektívebb alkotói műfaj. A rendszerváltás után a magyar játékfilmekből szinte semmi nem derült ki arról, hogy mi is történik velünk, körülöttünk. Miközben a dokumentumfilm-készítők tették tovább a dolgukat. Más kérdés, hogy a mindenkori kulturális vezetés miként ítéli meg a dokumentumfilmet. A hatalom és a dokumentumfilmesek viszonya pontosan jelzi, hogy a hatalomnak milyen a kapcsolata a társadalommal. A jelenről szólva: a most készülő fontos dokumentumfilmek bekerülnek a Magyar Televízióba. De ott még nem tartunk, mint például Németország, ahol az állami televízió minden hétfőn – főműsoridőben - levetít egy dokumentumfilmet, amelyekre minden esetben számtalan újságcikk reflektál.

Lehetne még figyelmesebb a hatalom?

A mi helyzetünk inkább annak függvénye, hogy miként vélekednek rólunk a filmszakma más résztvevői. A tavalyi Filmszemle negyvenöt díjából egyetlen jutott a dokumentumfilmeseknek. Kollégáknak is érdemes lenne elolvasniuk azt a könyvet, amelyhez az általam három évig szervezett Pécsi Dokumentumfilm Fesztivál szolgált apropóként. Az abban megszólaló tizenkilenc alkotó gondolatai is bizonyítják, hogy elegánsabb lenne a szakmán belül is súlya szerint értékelni a dokumentumfilmet.

Almási Tamás filmrendező, a zsűri tagja (b) és Kisfaludy András filmrendező a 8. Jameson Cinefest - Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon az Iránytű - Compass címmel megrendezett dokumentumfilmes szakmai napon.Forrás: MTI/Vajda János

Hűvösvölgyi Ildikó egy korábbi, Origónak adott interjújában elmondta: színészként nem volt mindig egyszerű összeegyeztetni az életritmusát az önével, de azt is hangsúlyozta: rengeteg mindent tanult öntől. Oda-vissza is igaz ez?

Én is rengeteget tanultam Ildikótól. Ő a hétköznapi ügyekben gyorsan dönt, majd cselekszik, a hölgyek praktikumra törekvő ritmusában. Kedvesen, vidáman, végtelen bájjal. Ugyanakkor egy műalkotásra, vagy az élet tragikus, más esetben felemelő történéseire reflektálva olyan mély érzések, valamint éleslátás jellemzi, ami lenyűgöző. A lelket és az elmét is megérintő „elemzésekre" képes – mintha csak ott lett volna egy már korábban megírt, a majdani eseményhez kapcsolható írás valamelyik fiókjában. A megkapó, nőies könnyedség, valamint az elmélyülés és a pontos megfogalmazás képessége számomra egyszerre lenyűgöző és inspiráló. Annyira, hogy még egy közös munkát is jegyzünk.

Mégpedig?

Élő musical volt, a címe: A tánc és a tükör. Vukán György szerezte a zenéjét. A háttérben nagy zenekarral, hatfős tánckarral. 1985-ben készült, a Veszprémi Televíziós Fesztiválon mindenki azzal biztatott a zsűriből: biztos befutó lesz. Legyen annyi elég: nagyon jól sikerült alkotás, fontos darabja a közös életünknek.

Két leányuk egyike maga is színész. Egyebekben melyik szülőjükre hasonlítanak?

Mindketten önálló individuumok. Próbáltuk őket távol tartani a szakmától. Zsófinál ez csak átmenetileg sikerült. Hágában járt gazdasági főiskolára, angolul írta a diplomamunkáját, majd egyszer csak azt mondta: „Hahó, én színész akarok lenni!" Már a gazdasági főiskolával párhuzamosan elvégezte a Bartók Béla Konzervatórium magánének szakát, majd felvételt nyert a Madách Musical Tánc- és Zeneművészeti Iskolába. 2013-ban lett tagja a budapesti Operettszínháznak, szerepel a Madách Színház és a Turay Ida Színház előadásaiban is, illetve vidéki színházakban. Közben a Színház- és Filmművészeti Egyetem drámainstruktor szakának is a hallgatója volt, most a Károli Gáspár Egyetemen tanul színháztörténetet. Megy a maga feje után, irányíthatatlan. Illetve belülről irányított ember. Amiben lényegében hasonlít Nóra lányunkhoz, csak ő introvertáltabb. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemet, majd az egykori Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolát végezte el kommunikációs szakon, több évig dolgozott újságíróként. Készített televíziós riportokat, írt a Magyar Nemzetnek, majd az unokánk születése után az egyik kereskedelmi televíziónál helyezkedett el. Mindkét lányunk járja a maga útját. Büszkék vagyunk rájuk.