A művészet valahogy visszafelé fejlődik

2020.06.21. 22:59

A 2020-as év Kossuth-díjasai között találjuk Berczelly István operaénekest is, aki páratlanul hosszú, egészen a közelmúltig tartó, töretlen karriert mondhat magáénak, mint a Magyar Állami Operaház magánénekese, 2001 óta örökös tagja. Pályatársai mindig az elismerés hangján szólnak róla, sokoldalú és karakteres előadóművész, akivel az Opera a közelmúltban interjúkötetet is megjelentetett.

Manapság egy művész életrajza meglehetősen tarka, öt-hat munkahely szinte biztosan szerepel rajta, az Öné viszont nagyon sima. Először Debrecen, Csokonai Színház, aztán pedig egyenesen az Operaházba került. Ez a fajta egyszerűség vagy hűség nagyon ritka...

A budapesti Operaház igazi szentélye a műfajnak, miért mentem volna máshová? És persze azt sem szabad elfelejteni, hogy akkor, amikor én fiatal voltam, még nagyon más világ volt. Most nyitva vannak a határok, lehet jönni-menni, de akkor nem lehetett utazgatni. Ráadásul régen fix munkaviszonnyal dolgoztunk, ha valahová elszegődtünk, biztos állásunk volt. Mára ez megszűnt, szinte mindenhol stagione-rendszerben dolgoznak a zenész színházak. Egy-egy darabra szerződtetik a művészt, és ha esetleg nem tetszik, még csak nem is kell neki felmondani, lejár a projekt, és mindenki megy a maga dolgára, legfeljebb nem hívják többet. Kegyetlenebb most a világ.

Berczelly István Erkel Hunyadi László-jábanForrás: Origo

A mobiltelefon elterjedése előtt nagyon sok művész maradt vidéken...

Igen, de a vidéknek is megvan a maga sajátos varázsa, sokan megszerették. Én szívesen maradtam volna ott is akár, a véletlen hozott fel Budapestre. Be kellett ugranom egy Don Giovanni-ba. Ketten énekelték ezt akkoriban, Melis György és Bende Zsolt, egyikük biztosan külföldön volt, a másik pedig lebetegedett. Felutaztam, elénekeltem, és már a szünetben szerződtettek a következő évadra. Ha ez nincs, lehet, hogy én is ott maradok vidéken.

A debreceni színházról rengeteg jót hallani, kiemelkedő csapat dolgozott ott.

Igen, jó énekesgárda verődött össze. Ott volt Korondy György, Tréfás György, Bartha Alfonz... a színészek között megtaláljuk például Latinovitsot. A karmester is remek volt, Rubányi Vilmos.

Az Ön karrierje rögtön a konzervatórium után kezdődött, a Zeneakadémia kimaradt a sorból...

Azon egyszerű oknál fogva, hogy nem vettek fel. Nem tudom, miért, szerintem egész jól énekeltem. Nem szomorkodtam sokáig, gondoltam, valahogy máshogy csak bekerülök majd a pályára, mert biztosan éreztem, hogy odavaló vagyok. Azután, mint oly sok mindenben, ebben is a véletlen segített. Debrecenben elő akarták adni a Don Giovanni-t, és nem volt senki, aki alkalmas lett volna a címszerepre. Voltak, akik el tudták énekelni, de száz kiló fölött volt mind, és egy szívtipró szerepre az nem a legideálisabb... Az előző évben szerződtették oda Albert Miklós tenoristát, ő szólt Rubányi Vilmosnak, hogy van egy haverja, együtt jártak a konziba, el tudja énekelni a szerepet és tűrhetően néz ki, hallgassa meg. Leutaztam, elénekeltem, és azonnal szerződtettek.

Mozart Don Giovanni-jában 2013-banForrás:Tomas Opitz

Érdekes, hogy Mozart Don Giovanni-ja juttatta mind a két szerződéséhez...

Igen... Miután felkerültem Budapestre, még kétszer énekeltem Don Giovannit a régi, Oláh Gusztáv-féle rendezésben, Márk Tivadar jelmezeivel. Gyurkovics Mária volt Zerlina, Fodor János volt a Komtur. Hihetetlen élmény volt! A debreceni Csokonai Színház tényleg a szívemhez nőtt, de amikor beléptem az Operaházba, valósággal elolvadtam. Fodor Jánossal osztoztam az öltözőn, csodálatos ember volt és még csodálatosabb hang, ilyen ma már nem is terem talán. Olyan, mintha nem ember lett volna, hanem valaki, akit odafentről küldtek... Lelkendeztem neki, hogy milyen nagyszerűen érzem magam, ő csöndben hallgatott, majd megjegyezte, hogy ahhoz képest, amikor ő odakerült, a harmincas években, ez a mostani Operaház már csupán egy „bolhacirkusz". Így működik az emberi elme, az emlékek mindig megszépülnek.

Én is így gondolkodom, mert rohanva fejlődik a világ, elmegyünk a Holdra, egy gombnyomással tudok úgy Amerikával beszélni, hogy még látom is az illetőt, de a művészet valahogy visszafelé fejlődik az én meglátásom szerint. Tudom, hogy konzervatív vagyok, de azt látom, hogy kiölik a zenéből a szépséget, és anélkül meg hogyan lehet csinálni bármit is, és főleg minek? Rengeteg a torz vagy torzított hang... Meg kell tanulni énekelni, szépen énekelni! Szép hanggal mindent ki lehet fejezni. Jago is szépen énekel, pedig a világ leggonoszabb embere... Vagy Scarpia. Huszonévesen énekeltem először Scarpiát, és próbáltam benne vicsorogni, meg torzítani a hangom. Felszólt a zeneigazgató, hogy magának olyan szép hangja van, miért rondítja el? Mondtam, mert gonosz a szerep... Azt felelte: nézze meg a nagy énekeseket! Hallgassa meg Leonard Warrent, Svéd Sándort! A leggonoszabb karaktereket is a legszebb hangon formálják meg. A hang csak eszköz, a szerep megformálása a lélekből jön. Ha az ember gonoszt is játszik, nem kell rondán énekelni. Ha belül megvan a kifejezés, az érzet, akkor az szép hanggal is csodálatos lesz, sőt, még élvezhetőbb! Nagyon ritkán megyek már el az Operába, mert azt hallom, hogy az énekesek eltorzítják a hangjukat, pedig azt nem szabad, tönkreteszik magukat és a művészetet is.

Beethoven Fidelió-jában 2008-banForrás: Éder Vera

Ez az utóbbi időszakra jellemző rendezői gyakorlat, a realista megközelítés...

Na, a rendezésről egy külön előadást tudnék tartani Önnek... Ez a manapság dívó „hozzuk közel a művet a ma emberéhez” filozófia, és hogy ezért alsógatyában játszik mondjuk, a herceg, na, annak semmi köze sincs a műhöz.

A múltkor valamelyik televíziós csatornán hallottam egy interjút Dietrich Fischer-Dieskauval. Sok évvel a halála előtt készült vele a beszélgetés, de ő már akkor sem énekelt operát. Kérdezte tőle a riporter, hogy miért nem? Azt válaszolta: „nézze, már nem vagyok fiatal, ráadásul karmester is vagyok, nem csak a saját szólamomat ismerem az operákból, hanem az összes zenekari stimmet is. Erre jön egy rendező, és teljesen mást akar rendezni, mint amit a zene mond, és ez borzalmas...” Azt is hozzátette még, hogy szerinte direkt csinálják, és hajlok arra, hogy egyetértsek vele. Ez a világ már nem a szépségről szól... de azért én ezt mindig, mindenhol elmondom, mert hátha meg lehet változtatni. A múltkor is elmondtam ezt nyilvánosság előtt, és sokan odajöttek gratulálni, hogy végre, valaki ezt ki merte mondani.

Az Otellóban 1973-banForrás: Origo

Az ember szereti felfedezni magában a jót, és igyekszik nem észrevenni a rosszat. Milyen szereplő bőrébe kényelmesebb belebújni, a jókéba, vagy a gonoszokéba?

Szerepe válogatja... Scarpia az egyik kedvenc szerepem volt, pedig nála kevés gonoszabb van... Másik kedvenc volt Simon Boccanegra, aki egy igazi szívember, imádja a lányát, őt mégis nehezebb volt saját magamból kibányászni.

A legeslegnehezebb talán Jago volt. Mert Scarpiáról rögtön tudjuk, hogy gonosz, az első pillanatban kiadja magát. Megszólal az az ominózus három akkord a Te Deumnál, és máris tudjuk, hogy Scarpia egy szemétláda. Jago viszont egy sértett ember, aki csellel, hátulról döf kést Otellóba. Másnak adja ki magát, mint amilyen, ez manapság amúgy is nagy divat. Úgy tesz, mintha ő lenne Otello legjobb barátja, és a végén a legaljasabb módon teszi tönkre az egész családot. Kemény feladat volt, sokat kellett rajta spekulálni, hogy hogyan csináljam. Ráadásul szépen kell énekelni, még a Credót is, az egyetlen részt az operában, ahol őszintén kiadja magát. Akkor egyedül áll a színpadon, és végre kimondja, hogy őt senki és semmi nem érdekli, csak a gyűlölet és a bosszú. Az álom-elbeszélésben olyan sima szájjal teszi tönkre Otellót, miközben elmondja, hogy Cassio Desdemona szeretője, hogy elképesztő...

Önnél mit jelent az, hogy spekulál a szerepen? Hogy kell elképzelni ezt a folyamatot?

Biztosan nem úgy, hogy leülök és gondolkodom... Általában éjjel támadnak a legjobb ötleteim. Sötét van, nem zavar senki, hacsak valamelyik macskám nem nyávog, hogy éhes. Ilyenkor gyorsan jár az agyam, de bevett módszerem nincs. Ha jó a rendező, akkor nem a saját maga elgondolását akarja ráerőltetni az énekesre, hanem meglátja, hogy mi van annak a lelkében. Így lesz az egyik előadás teljesen más, mint a másik, pedig ugyanazt a darabot játsszák. És mindkettő ugyanolyan jó, mert nincs két egyforma ember sem. Csak a rossz rendező erőszakolja magát másokra. Egyszer például söröznöm kellett Judittal a Kékszakállúban...

Hűha! Hol?

Ljubljanában.

Hogy tud művészként helytállni, ha nem ért egyet a rendezői koncepcióval?

Ha valahol vendég az ember, ráadásul beugró, akkor nincs sok lehetősége. Egy próbánk volt összesen, azt csináltam, amit akartam. Kértem, hogy hagyjuk ki a sörözést, így is lett.

Minél szimbolikusabb a darab, annál többféle rendezést lehet ráhúzni. A Kékszakállú-ból nagyon sokféle változat született már...

Nem tudom, mennyire jó, ha egy ilyen lélektani drámát realizálni akarnak. Megmondom őszintén, én a koncertszerű előadást preferálom, az a legjobb. Énekeltem már többféle rendezésben, volt közöttük jó is, a Mikó-féle vagy a Nagy Viktor-féle. Külföldön pedig egyáltalán nem értik ezt a darabot, mert nem ismerik eléggé Bartókot. Nehéz ember és nehéz mű, csak magyar ember érti igazán.

Wagner A nürnbergi mesterdalnokok 2006Forrás: Éder Vera

Pályájának elején magasabb fekvésű szerepeket énekelt, aztán fokozatosan haladt egyre mélyebbek felé. Hogy alakult ez a fachváltás?

A debreceni színház kis színház, kis kórussal, kis zenekarral. Ott nem lehet Wagnert énekelni, maximum a Tannhäuser-t, viszont A trubadúr-t, Álarcosbál-t, Falstaff-ot, Aidát lehet. Ezek népszerűbbek és eladhatóbbak, ezekkel kezdtem én is. Valentinnel, aztán Don Giovannival, Luna gróffal... Később, miután felkerültem Budapestre, Wagner-szerepet is kaptam, A bolygó hollandi-ban. Azonnal éreztem, hogy ez lesz számomra az igazi. Így hát „bevettem” Wagnert. Őt be kell venni, olyan, mint egy titokzatos vár. Nehéz megszeretni, de aki megszereti, az rajong érte, aki pedig nem szereti, az egyenesen utálja. Nehezen adja meg magát, annyi biztos.

Volt egy nagyon sűrű időszakom, rengeteget énekeltem, nagyon nehéz szerepeket. Szinte minden nap színpadon álltam, és vasárnap este még be kellett ugranom egy Verdi-Requiem-be. Napokig alig aludtam. A reflektorfényben még valahogy felturbózza magát az ember, de mindig megvan a böjtje. Hétfőn összeestem az utcán. Valahogy hazavánszorogtam, ügyelet, mentő, azt mondták, infarktusom van. Kórház, intenzív osztály... Végül kiderült, hogy nem infarktus, de azért voltam már jobban is, mint akkor. Amikor pár nap után azt mondták, hogy hazajöhetek, kérte az osztályvezető főorvos, hogy énekeljek valamit. Mondtam, ez nem túl jó ötlet egy intenzíven, de ragaszkodott hozzá, hát énekeltem. Utána odajött egy ápolónő, hogy jé, művész úr, magának mekkora hangja van! Mikor fog legközelebb fellépni? Mondtam, nemsokára leszek a Siegfried-ben. Meg lehet hallgatni? Visszakérdeztem, volt már valaha operában? Nem. Hát, akkor nem ezzel kellene kezdeni, mert úgy meg fogja utálni a műfajt, hogy a Hajós utca környékére se megy soha többé... Nehéz zene, ráadásul rettenetesen hosszú. Ötkor beül és valamikor tizenegy után lesz vége. A világ egyik legszebb műve, de nem ezzel kell kezdeni. Kezdőknek ott van A sevillai borbély, a Traviata, a Parasztbecsület... majd tíz év múlva talán eljut Wagnerig. A nővér kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő erre akar jönni. Adtam neki jegyet, és mondtam, hogy ha kibírja a második felvonásig, akkor a szünetben keressen meg, megmutatom a hátsó traktust, az ám az érdekes világ! Eljött egy barátnőjével, meg is kerestek, körbevezettem őket, aztán kérdeztem tőle, hogy na, akkor most már hazamennek? Minek mennénk, még nincs vége... De hát nem unják? Ezt? Ennél szebb zenét még életemben nem hallottam! Azóta már rég férjhez mentek, családjuk lett és operabérletük van. Wagner a kedvencük.

A mostani szezon végét már elvitte a vírus. Szeptemberre milyen tervei vannak?

Nincsenek terveim. Néha énekelek még, most húsvétkor lett volna egy János-passióm, az elmaradt, de nagy terveket már nem szövögetek. 82 éves vagyok, ebből 54-et végigénekeltem, elég volt. Ennyi évesen már ne énekeljen az ember, pedig hangom talán még lenne... Nem akarom lerontani, amit eddig felépítettem.

Nehéz lehet eldönteni az ilyesmit...

Nagyon nehéz. Néha azt kérem az esti imámban, hogy már ne legyen hangom, mert akkor nem sajnálnám, hogy nem énekelek. Talán egy szerep van még, amit megpróbálnék... Az Inkvizítor a Don Carlosból. Őt Torquemadáról mintázták, a darab szerint ő egy vénember. Na, azt elénekelném... a régi rendezésben, Forray díszleteivel, Márk Tivadar jelmezeiben.