Visz major, avagy az Opera ellopott könyveiről

2020.05.02. 08:59

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 136. LEVÉL

 

Édes Néném,

 

csak' félbe kell szakítanom jól eltervezett minisorozatomat az Opera nagy leállásairól – aki „rettenetesen" izgulna emiatt, annak írom: összesen három ilyen esett meg 136 év alatt (tehát még két rész van hátra), ez a mostani a negyedik –, mert már a múlt héten bejárta a sajtót egy hír, egy videó, amit illene kommentálnom. Tehát hazatértek az Opera ellopott könyvei, ugye.

Főemléktáros, s amikor az Emléktár fő

2015 októberében egy londoni kereskedő kivakart pecséteket észlelt antik könyvekben. Magyar Királyi Operaház, ez állt valaha bennük. Ekkor – magánál tartva a felkínált anyagot – feltárcsázta a pesti Operát, abban is Karczag Mártont. Aztán meg a Scotland Yardot – de ne fussunk úgy előre.

Forrás: Menczer Tamás/Facebook

Marci az Opera főemléktárosa. A titulus talán megmosolyogtató, nekem mindig eszembe idézi az intézmény patináját, amely gondjainkra bízatott. Ez a patina alsó hangon 136 éves lesz idén ősszel, de teljesen jogosan számítjuk létünket inkább a „közös" Nemzeti Színház, sőt, a Pesti Magyar Színház 1837-es nyitásától, hisz onnan datálható az intézményes magyar operajátszás kezdete is. Sok emberöltő, rengeteg hivatásszeretet és erőfeszítés – és természetesen a működő szervezeteket óhatatlan jellemző hierarchia – termelte ki a vezetői titulusokat is, amelyek főportástól főgondnokon át főtitkárig és főigazgatóig húzták alá egy-egy pozíció jogát és felelősségét. Ezek senkinek sem újak, napi használatban vannak ma is szállodákban, intézményekben bárhol. De egy színházban van ezer más munkaterület is, és még a filmes szójárásból ismert fővilágosító mellett – hogy épp vele indítsam ezt az újabb fővilágosító jellegű mondatot, ezer bocs – a fősúgó, a főfestő és igen, a főemléktáros is része az Opera történetének. Hívhatnánk persze, úgy is, ahogy néha másokkal, az ún. tárvezetőkkel tesszük: emléktárvezető, de számomra és talán Önnek is többet mond, ízesebben fejezi ki a mi múlt által erősen meghatározott világunkat a főemléktárosi cím.

Az egyik ellopott könyvForrás: Magyar Állami Operaház

 

Neki az emberöltők alatt egy friss intézmény boldog nulla pontjáról számos feladata nőtt: az 1884-től gyűlő plakátok, műsorlapok, kiadványok mellé Radnai Miklós saját igazgatása alatt alapított Emléktár őrzése és gyarapítása is odakerült. Időnként sírköveket állítani vagy ápolni is kell, ez a munka egyik véglete, a másik pedig az Opera DigiTár, amelyet 2013 óta töltünk, és már szeptember óta nyilvános 130 év történetének bétaverziója (minden operaházi, Erkel színházi és várszínházi előadás minden részlete, szóval több millió adat!), az Opera újranyitására pedig nemcsak, hogy elkészülünk vele, de új ruhát is kaphat.

De van ezenkívül számos más feladat is. Szobrok, hagyatékok, levelek, muzeális kották, emléktárgyak, amelyekről tudomást szerezni kell, azokat megtekinteni, vásárolni, szortírozni, az intézménytörténetben elméletileg is helyére tenni, írni róla – és kiállítani is. (Utóbbival csak száz éve van gond, merthogy nincs hol, miközben a Scalának és más operaházaknak tüchtig kis – nem nagy, kis – múzeumaik vannak. Most drukkolunk, hogy az Operaház felújítása kapcsán eltervezett kisprojektek legfontosabbika el ne bukjon a válság idején...) És még ott van a Múzeumi és a Szcenikai Könyvtár is...

A kivakart operai pecsétForrás: Magyar Állami Operaház

Szóval épp ott tartottam, hogy Marcitól jön egy levél nekem majdnem öt éve, amely szerint bizonyos londoni antikvárius felhívta, és arról számolt be neki, hogy kivakart operaházi pecséteket talált néhány, számára megvételre ajánlott értékes kötetben, és érdeklődik, jól látja-e, amit lát? Főtt a feje a főemléktárosnak. Természetesen azonnal leltározni kezdték az ún. szcenikai könyvtár anyagát, ezernyi kötetet, merthogy a becsületes brit jóember fényképe és a művek címe egyaránt azt mutatta, bizony, ezek a mi kincseink. Visszaigazoltuk a gyanút, megtettük a feljelentést – az antikvárius is ezt cselekedte. Mégis, ki az, aki Londonba lophatta ki az Opera több százéves köteteit?

Forrás: Menczer Tamás/Facebook

Hol landol a holland?

2015-re Solymosi Tamás balettigazgató már eléggé felkészültnek érezte a jelentősen átformált, bővített és megfiatalított együttesünket arra, hogy a balettek non-plus-ultráját színre vigyük, természetesen vadonatúj kiállításban. A Hattyúk tavát egy híres holland koreográfus, Rudi van Dantzig látásmódjával készültünk színpadra vinni – a klasszikus nagybalettek esetében az őskoreográfia maga a táncmű, tehát bár sokaknak nem világos, de a muzsika mellett van még „valami", amihez alkalmazkodni kell. Itt is, mint a Csajkovszkij-sztoribaletteknél általában, Marius Petipa százhúsz éves elképzelése a kiindulópont (pedig épp ennél az első Csajkovszkij-balettnél nem ő az ősforrás hanem egy másik művész, de Petipa még a zeneszerző életében és tudtával fogott egy új, sikeresebb koreográfiába, szóval mégis ő az eredet), ezt formálják tovább, technikásabbra, nehezebbre, kifejezőbbre, aktuálisabbra, az adott művészekhez illőbbre.

A második ellopott könyv belső borítójaForrás: Magyar Állami Operaház

A nemzetközi gyakorlat szerint lerójuk a verzió jogdíját, amihez van eset, hogy mi készíthetünk színpadi környezetet, de olyan is, hogy a joghoz szabott képzőművészeti koncepció jár (magyarán oktrojált díszlet- és jelmezterveket kapunk). Utóbbi működött a Hattyúk tava esetében: ott a néhány évvel korábban elhunyt nagy ikon, van Dantzig alkotótársa, a jóval fiatalabb, a táncosi pályát még huszonévesen képzőművészetre cserélt Toer van Schayk rajzai voltak mérvadók. Az eléggé nyilvánvaló, hogy elhunyt koreográfus semmit sem tudna betanítani, de a nagy élő mogulok jogkezelője is balettmestereket küld ilyenkor, a tervező pedig – ha ismert név, pláne – asszisztenseket, akik felügyelik a helyszíni gyártást.

Forrás: Menczer Tamás/Facebook

Nagy urak ők ám: a betanító balettmester, akinek tehát megvan a licensze arra, hogy az alkotó szándékát az adott együttesre és helyszínre alkalmazza, ugyancsak jogosítványt oszt a társulat azon tagjai számára, akik szerinte a mű adott szerepeit táncolhatják. Ólálkodhat ott a balettigazgató, tehet javaslatokat, mégis végül a balettmester dönti el, ki megy színpadra, s hogy ki lehet majd pót, ha ő már tovaszökken, és a sorozat egyéb előadásain beüt a krach, ami a versenysportszerű balettnál bizony nem ritka. A tervező asszisztense hasonlóképp: adaptál, tehát beleszólhat mindenbe, röptetheti is az illető operaház szakembereit a jófejségével, rugalmasságával, de életüket egy-két hónapra meg is keserítheti a szőrözésével.

A barna táska titka

A mi műhelyünk – ez gyűjtőszó, valójában manufaktúrák sorát értjük alatta, hisz több varroda, szabászat, díszletasztalos- és lakatos-, valamint festő-, illetve szobrászműhely, de kalapos-, cipész-, kárpitos- és parókaműhely is működik az Opera kebelén belül –, szóval a mi produkciós gyártásunk, „A Műhelyünk" jó hírű, sőt kiváló hírben áll, ezt elfogultság nélkül mondhatom, hisz nem az igazgatóktól jó, hanem az elhivatottságtól. Régóta és ma is az. A Szcenikai könyvtár pedig épp az itt dolgozó tervezők és gyártó kollégák munkáját hivatott segíteni, abból a korból maradt itt, amikor még nagy nemzeti gyűjteményeket kellett volna feltúrni, kézikönyvtárakban másolgatni egy-egy hiteles díszítés, stíluselem pontos visszarajzolása miatt, arra meg kinek van ideje, mindig ott hagyva a munkát? Inkább építünk magunknak sajátot, mondhatták eleink.

A harmadik ellopott könyvForrás: Magyar Állami Operaház

Karczag Marci egy korábbi cikke szerint a saját könyvtár pontos eredete ködös, de Keglevich István gróf, kétszeres, összesen hat esztendőn át az állami színházak élén intendánskodó úriember vethette meg ennek alapjait a nagy századfordulón. Az ún. meiningenizmus, tehát a nagyító alatt is korhű színházi miliő trendjét ismerte fel, és zenetörténeti meg viselettörténeti könyveket vásárolt össze a munkát segítendő. Heraldikai és művészettörténeti albumok sora is került az Operához, némelyik már akkor, bő száz éve ritkaság volt, kincset érhetett. Utóbb az 1956 telén Münchenben hirtelen és igazi örökös nélkül elhunyt korszakos művész, Oláh Gusztáv szakkönyvtára is itt kötött ki, szeretett operaházának szcenikáján. Tizennégy szekrényben legalább ezer kötet: magam is emlékszem, amikor első operaházi időszakomban Csikós Attila vezető tervező irodájában pazar atlaszok és finoman lapozandó ősnyomtatványszerű könyvek halmozódtak, de hát más idők voltak azok, húsz éve az internet még közel sem játszott ekkora szerepet az életünkben.

Forrás: Menczer Tamás/Facebook

Itt ér össze a történet: a tervező van Schayk asszisztenseként érkező holland személy, bizonyos Ruud Lutgens oly sokat töprengett a kiviteli tervek felett, hogy néha még hétvégére is bennmaradt a Házban, szokásos – és igen európai! – bizalmunk miatt kulcsa is lehetett ezért a szcenikai irodához. Nagy, barna táskával járt, hozta-vitte a gondokat és a megoldásokat. Aztán úgy látszik, inkább vitt, mint hozott... „Jó" érzékkel választotta ki a legértékesebbeket, ahogy a hírekben is olvasható volt, az Erb-Huldigung: Effigies Ducum et Regum Hungariae, valamint a Les Peuples de la Russie címet viselő kötetek piaci értéke mintegy 40 millió forint, eszmei értékük azonban felbecsülhetetlen.

Néném ne higgye, hogy mi nem leltározunk – külön csoportunk van rá, az Opera ingóvagyona is milliárdos –, de nyilván meghatározott ütemterv szerint tesszük, nem minden külföldi kolléga látogatása után. Néhány hónapnak kellett eltelnie a különben gyönyörű Hattyúk tava-előadás premierjétől számítva, és az antikvárius után a brit rendőrség is belépett az ügybe, mert a holland kollégának elég hamar szüksége lehetett a magyar állam tulajdonának pénzzé tételére.

Semmi se lesz már ugyanúgy

Nem vertük nagy dobra a dolgot, talán Néném megérti, horgon is a tolvaj, szerencsére. Egyébként sem túl felemelő, ha az embert meglopják, még akkor se, ha egyebek mellett azért is zártuk be az Operaházat, hogy rendbe tegyük, mert a XXI. század technikai standardjába az emlegetett tűzjelzés, netkapcsolat, wifi, telefontérerő vagy a klimatizálás mellett a biztonsági kamerarendszer éppúgy beletartozik, mit a működő színpadgépezet. Mivel műemlékbe ezeket ukmukfukk beszerelni nem is szabad, meg nem is igazán célravezető (szét kell fúrni mindent, vagy vezeték nélküli megoldások buknak meg a vastag falak miatt), ráadásul drága is. Ezért is fogtunk hozzá a nagy kalandhoz, az Ybl-palota részleges korszerűsítéséhez, amiből hogy-hogy nem, teljes felújítás lett – aminek most nézzük csak a jó oldalát, szép lesz, és egyszer majd a végére is érünk, azt remélem.

Forrás: Menczer Tamás/Facebook

Nem szeretnék őszintétlen szépléleknek tűnni, de valójában tényleg nem értem a lopásokat. Arra a tanításra épül társadalmunk évezredek óta, hogy a másik tulajdonát nem vesszük el. Az igazgatói szobában is állt egy hatalmas szekrény, benne kötetek százai (most szétszerelve egy raktárban). Éveket töltöttem abban az irodában, már Szinetár Miklós idején is mustrálhattam olykor a gerincüket, el voltam ájulva, mert ismertem az 1925-ös fotót Radnairól, és a nagy üveges szekrény már akkor ott állt, ugyanúgy könyvekkel megrakva. Az a szekrény maga a gyökérzet, az első énekesi tablóval együtt, igazából megszokhatatlan történelmi tartóoszlopa a mi Operánknak.

Kivakart pecsétForrás: Magyar Állami Operaház

Sok vendéget fogadtam ott, sokan nézték ugyanúgy a díszes köteteket, mint én, korábban. Amelyek között-fölött-mögött volt más is, évek alatt kiismertem. De hazavinni bármit is?! Az meg se fordul az ember fejében. Csak két bűnöm van, az se nagy: a leltározók által selejtlistára tett munkásmozgalmi kötetek közül – mint minden régóta működő intézményben, ilyenek is megbújtak itt-ott – egyet Navracsics Tibornak, egy másikat Schiffer Andrásnak adtam. De azokat is csak azért, mert 1., szeretem, ha bárki, akár egy politikus is magától jön Operába, 2., Szakasits Árpád beszédeinek gyűjteményéből összesen öt ugyanolyan példány várta a sorsát (tehát három még ma is megvan az egyik elcsomagolt ládában, mert könyvet és kottát nem bírok kidobni), 3., utóbbi úr vétlen családi köteléke ismert az egykori köztársasági elnök és mozgalmár kapcsán.

Forrás: Menczer Tamás/Facebook

Ahogy sporttársak, úgy „operatársak" is vannak, bizalom nélkül sokkal nehezebb volna az együttműködés. Azt hiszem, ezt sajnálom legjobban, ez a bizalom éppúgy enyészett el azon a 2015-ös októberi reggelen, a londoni telefonnal, mint amit a koronavírus járványa köztünk elintéz a kézfogások, közelebb lépések, lehalkított beszélgetések és meghitt pusmogások világát tarra vágva. És erről, a beépülő gyanakvásról esetünkben bizony, az a holland tehet, akiről persze, most is le kell kényszeredetten írnom, hogy természetesen az ártatlanság vélelme illeti meg. Öt éve, nyilvánvaló helyzetek, vallomások, bizonyítékok dacára – még hogy nálunk őrölnének lassan az igazságszolgáltatás malmai...

Néném, hamarosan küldöm a nagy világháborús leállásról szóló levelet, hisz tart a vis maior leállás, de annak az írásnak a középpontjában már nem egy kisstílű tolvaj lesz, aki viszi, bizony a „major", a legfontosabb könyveket, hanem inkább akkora géniusz áll (vagy ül), mint Kodály Zoltán!

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!" És jó egészséget!

Szilveszter

2020. május 1.