A kilencedik napon

2020.05.03. 15:32

Alleaume doktor és asszisztense éppen a kísérleti állatok ketrecei előtt állnak, amikor botokkal, vascsövekkel felfegyverkezett állatvédők csoportja tör be a laboratóriumba, szétverik a berendezést, a gépeket, és kiengedik a ketrecekből az állatokat: kutyák, görények, majmok, tengerimalacok és patkányok rohannak szét, ki az épületből. Az asszisztens riadtan felkiált: „Tele vannak vírussal! Széthordják az egész világban..."

Hervé Bazin A kilencedik napon című regényének elején olvasható ez a jelenet, a főszereplő Alleaume doktor álma. Aminek telefoncsörgés vet véget: a doktort a főnöke keresi, mert nyugtalanító híreket kaptak egy agresszív influenzajárványról, amely Bombayben tört ki, de a légiközlekedés révén nagyon hamar elterjed. Márpedig Alleaume doktor kutató virológus, aki éppen egy mindenféle influenzavírus ellen hatásos oltáson dolgozik, és már nagyon közel jár a megoldáshoz, amikor kitör a világjárvány. 

Bazin úgy építette fel a regény dramaturgiáját, hogy az olvasónak egészen a végéig talán eszébe sem jut az álomjelenet. Akkor viszont egészen biztosan, hiszen, a történeten végighúzódó rejtélynek, ha nem is pontosan ez, de valami nagyon hasonló a megoldása.

Hervé BazinForrás: AFP

A kérdés pedig pontosan az, amire most, amikor már lecsendesülőben van a koronavírus-járvány első hulláma – szakértők szerint szinte bizonyos, hogy ősszel lesz egy második –, egyre többen keresik a választ: pontosan honnan és hogyan indult is el ez a pandémia?

Egyes feltételezések szerint egy fertőzött állatról terjedt át a vírus emberre, akár úgy, hogy egy fertőzött állat megharapott egy embert, vagy úgy, hogy megették a húsát – ez a járványok kirobbanásának mondhatni legszokványosabb útja-módja. Csakhogy pillanatnyilag senki nem tudja minden kétséget kizárólag bizonyítani, hogy ez történt. Így aztán az sem zárható ki, hogy valami sokkal fatálisabb oka van a vírus elterjedésének: az, hogy egy baleset során kiszabadult a vuhani laboratóriumból. 

A bizonytalanságot pedig elsősorban az erősíti, hogy éppen Vuhanban, egy élő állatokat is áruló piac közelében működik Kína egyetlen, 4-es biztonsági fokozatú laboratóriuma, ahol természetesen állatkísérletek is folynak. És bár azt azért senki nem gondolja komolyan, hogy a vírust biológiai fegyvernek állították elő és szándékosan engedték szabadon – egy másik regényben, Dean Koontz 1981-es krimijében viszont ez történik, és mivel az ő vírusát egy vuhani laboratóriumban állítják elő, mostanában mint jóslatot idézik –, a véletlen baleset lehetőségét egyelőre senki sem cáfolta.

Hervé Bazin jó negyedszáza írta A kilencedik kaput. Bazin, ez a furcsa író, aki gazdag, jobboldali családja ellen úgy lázadt, hogy a második világháború után csatlakozott egy, a francia kommunista párthoz közeli mozgalomhoz. A sajátos kettősség végigkísérte életét. A hetvenes években az alapvetően konzervatív és nagy tekintélyű irodalmi díjosztó bizottság, a Goncourt elnöke lett, ugyanakkor elfogadta a Lenin-rendet Brezsnyevtől. A kilencedik kaput akkor írta, amikor már elmúlt 80 éves. Egyik mottójául az egyik legnagyobb francia konzervatív filozófustól, Luc Ferry-től választott idézetet. Ami egyfajta visszatérést jelentett családjához, gyökereihez. (Luc Ferry elsők között bírálta 1968 agresszív liberalizmusát, a baloldal intellektuális ürességét. Később Jacques Chirac oktatási minisztere lett.)

Hervé Bazin regénye egészen pontosan 1994-ben jelent meg, de számtalan részlete kísértetiesen aktuális a mostani világjárvány kapcsán is. A „hogyan terjedhetett el" kérdése például már akkor rávilágított, hogy a globalizáció és a határnélküliség óriási veszélyeket jelent: bárki felülhet egy repülőgépre, és tíz órán belül átvisz egy fertőzést akár a világ túlsó felére. Bazin értékelésében: "Az óceánok nem jelentettek többé akadályt, és sem a sivatagok, mint a Góbi, sem a legmagasabb hegyek, mint a Himalája, nem védtek meg többé senkit." Pedig akkor, 26 évvel ezelőtt még nem kínáltak fapados repülőjegyeket egy kétszemélyes vacsora áráért. Az eddigi (egészen abszurd) rekordot egyébként a légiforgalomban 2018 júniusában regisztrálták: 24 óra alatt 202 ezer repülőjárat szállított utasokat, a legforgalmasabb percben több mint 20 ezer gép volt a levegőben. 

És ez még csak a legális turizmus. 2015 óta azonban egyre több orvos beszél arról, mekkora egészségügyi kockázatot jelentenek az illegális migránsok, akik Európában már felszámolt, vagy soha nem is ismert betegségeket hurcolhatnak be. Bazin egyik tudós szereplője is mond egy gondolatot, amely nagyon aktuális, amióta csak a müncheni főpályaudvarra megérkezett egymillió, egészségi szempontból ellenőrizetlen bevándorló: „...az egész bolygónkra kiterjedő népmozgás – népvándorlás azzal fenyeget, hogy az eddig csak helyi járványokat okozó egzotikus támadók (...) mindenhová eljutnak."

Hervé BazinForrás: Origo

A másik aktuális, és igen fájdalmas probléma, amely megjelenik a regényben és a mai sajtóban is, az az orvosi dilemma, hogy mit lehet tenni, ha több beteg van életveszélyben, mint ahányat képesek megmenteni. Amikor ugyanis elkészül az életmentő vakcina, azonnal kirobban a vita, hogy kik kapjanak elsőként oltást, hiszen az idő most életet jelent, vagyis: vannak-e értékesebb emberek? Az idősek a fiatalok ellenében, vagy a politikusok, rendőrök, orvosok és tűzoltók, akiknek a kezében a járvány kezelése van? Vagy döntsön sorshúzás? Végül valami ilyesmi történik, de azonnal korrumpálódik is a rendszer: megindul az illegális kereskedés a vakcinára jogosító igazolványokkal, a hamisítás, a szervezett igazolványrablások és persze megvesztegetési ügyek is.

A franciául triage-nak nevezett választási kényszerhelyzet – az orvos kit kezeljen és kit hagyjon elegendő kórházi ágy, lélegeztetőgép és személyzet híján meghalni – ma már egyáltalán nem csak esti televíziós kerekasztal-beszélgetések hipotetikus témája. Aki látta az olasz vagy francia, vagy spanyol kórházakban készült felvételeket a folyosókon összezsúfolt betegekről, vagy fényképeket a New York-i nővérszobákban tárolt holttestekről, tudja, hogy ez egyes nyugat-európai országokban és Amerikában konkrét probléma lett. A stockholmi egyetemi kórházban pedig egy kiszivárgott utasítás szerint vészhelyzet esetén nem fogadnának az intenzív osztályon 80 évesnél idősebb koronavírus-fertőzötteket, akkor sem, ha egyébként egészségesek, valamint a 70 évesnél idősebb krónikus betegeket is elutasítják. Ők tehát döntöttek, hogy ki élhet, és ki haljon meg. 

Alleaume doktor történet eleji rémálma a végén egy kis mutációval válik valóra. Igaz, már menet közben is van néhány különös mozzanat. 

Például, hogy a vírus olyan agresszív és a halálozási aránya olyan magas, hogy mindenki az 1918-as spanyolnáthához hasonlítja – aztán a minták elemzéséből kiderül, hogy valóban, az emberiség egyharmadát megfertőző, és minimum 50, más becslések szerint 100 millió halálos áldozatot követelő vírusnak egy „változata, ha ugyan nem a feltámadása", amivel a kutatóknak dolguk van. Milyen szerencse, gondolja az orvoscsoport, hogy a szupervakcina előállításakor kísérletezhettek a spanyolnátha vírusával is, merthogy a laboratóriumban a sokféle halálos kórokozó között éppen az is megtalálható – egy sarkköri expedíció két tagjának Alaszkában jégbe fagyva megtalált holttestéből nyerték ki.

A másik nyomasztó apróság, hogy Alleaume doktor legközelebbi munkatársa, helyettese, Martin rejtélyes módon eltűnik: bár a történet elején megtudjuk, hogy szabadságra ment, csakhogy senki nem tudja, hová, és ahogy telnek a hónapok, a férfi még a járvány kitörésének hírére sem jelentkezik. Alleaume a legrosszabbtól félve kerestetni kezdi. De amit végül a postán kapott halotti bizonyítványon lát, az minden elképzeltnél rosszabb hír: Martin Bombayben halt meg a járvány első áldozatai között, és Alleaume-nek eszébe jut egy apró baleset az elutazása előtt pár nappal: Martin fején megrepedt a védősisak, de azt gondolták, még időben kimenekült a laborból. Hát nem.

Hervé BazinForrás: leemage via AFP/©DESPATIN & GOBELI/Opale/Leemage/Despatin & Gobeli

Mint az Ödipusz-történet sci-fi változatában, Alleaume saját magát találja a nyomozás végén, amely választ keres a kérdésre: honnan származik ez a gyilkos vírus? A helyről, ahol az elpusztításán dolgoznak. A „feltámadt" spanyolnáthavírus magából a speciális laboratóriumból szabadult ki. „A MEGMENTŐ MAGA A GYILKOS" – ezt a mondatot maga Bazin írja csupa nagybetűvel, és bár elismeri, hogy főhőse nem akart rosszat, mégsem menti fel: "Igen, én vagyok a legbűnösebb ártatlan a világon!" Alleaume abba a pokolba jut, ahová Bazin szerint a jó szándék vezette: „A rossz csak a jó gennyesedése." A bűnös persze büntetést érdemel, amelyet az író ki is szab rá: felesége is elkapja a vírust és belehal, Alleaume-ről pedig kiderül, hogy rákos, fél éve van még hátra. „A Gondviselés útjai néha különösek" – kommentálja a tudós a vele és a világgal történt tragédiát a regény utolsó mondatában.

Alleaume tehát halálos beteg, és számításai szerint, mire a hivatalos nyomozás felfedezi a balesetet, és Martin bombayi halálát kapcsolata hozza a járvánnyal, ő már nem él – így kerülheti csak el, hogy sötét gyanú vetüljön rá: hátha szándékosan szabadította ki a vírust? A veszélyes kutatásokat ugyanis sem az intézet új vezetője, egy Millesond nevű tudós, sem az engedélyeztető bizottság elnöke nem nézi jó szemmel. 

A speciális, legmagasabb biztonsági kockázatú labor engedélye hamarosan lejár, és már éppen bizonyossá válna, hogy felszámolják a főhős, Alleaume munkahelyét, amikor váratlanul kitört a járvány, amelyre a megoldást éppen ott keresik. 

Bazin meglehetősen cinikus képet fest a tudományos világban is vérre menő konkurenciaharcról, a politikai és üzleti érdekeket méricskélő intézményvezetőkről, a televízióban vég nélkül - és tét nélkül – vitatkozó szakértőkről; arról, hogy a jó szándék mennyit ér általában véve is: ha a tudósok veszélyes kísérleteket folytatnak, az a baj, ha járvány van, akkor meg miért nincs máris kész az ellenszer. De mivel azt, hogy milyenek az emberek és milyen a társadalom, mint adottságot elfogadja, ezért regénye nem válik cinikussá, de nem is fullad ki valami sablonos erkölcsi ítéletben. Viszont nem kíméli a tudósokat sem: maga Alleaume is bevallja, hogy persze amellett, hogy segíteni akar az emberiségen, nagyon is fűti az ambíció: maradandót alkotni, a megmentő és jótevő szerepében megdicsőülni, lekörözni a többi tudóst. Szerencsére Bazin itt sem moralizál: miért ne akarna éppen egy tudós karriert, pénzt, dicsőséget? Teljesen emberi és természetes, hogy akar. Csakhogy ennek is meg kell fizetni az árát. 

A regény címe utal arra, hogy Bazin egy sokkal tágabb perspektívában is értelmezi a saját történetét. Az isteni teremtés hat napja és a hetedik pihenőnap után, mondja az intézet vezetője, a nyolcadikon az embert kivetették a Paradicsomból, mert evett a tudás almájából. „De a kilencedik napon, gusztust kapva rá, a sapiens megteremtette magának az eszközöket ahhoz, hogy maga is elpusztíthassa vagy átalakíthassa a teremtett világot." Az ember – nem új, de akárhányszor elmondva is ijesztő a gondolat – Istenné akar válni. Bazin nem mondja, hogy a fejlődés megállítható, azt sem, hogy jó volna még mindig barlangban élni, de nyilvánvalóan kételkedik abban, hogy a fejlődés maga a modernkori üdvtörténet.

Nem pusztán a tudósokról van tehát szó, hanem általában az emberi tudásvágyról és arról, mi az ára annak, ha ez a vágy elszabadul – mint ahogy nagyjából a felvilágosodás kezdetekor el is szabadult, és nem olyan régen kezdték csak komolyan venni a kérdést, hogy mi van, ha kicsúszik az ember kezéből.

Az egyik tudós, aki komolyan vette, a már említett francia konzervatív filozófus Luc Ferry, akinek ezzel kapcsolatos gondolatát választotta az író regénye egyik mottójául. „Szörny-e hát a tudomány, mely tőlünk függetlenné vált s amelyet újra meg kell tanulnunk megszelídíteni." Luc Ferry többek között a görög mitológia ismert szakértője is – nemcsak a kortárs társadalmi problémákról, például az ökológiáról, hanem antik mítoszokat elemző könyveket is írt.

A görögök hübrisznek nevezték, amikor az ember – általában egy hős, vagyis hérosz – azt hitte, istenné válhat, vagy akár csak az istenekhez merte mérni magát. A tragédiák és mítoszok tanúsága szerint ennek a legfőbb bűnnek a büntetése mindig kegyetlen volt: halál vagy őrület. Visszafelé következtetve, a hübrisz bűnébe esett a rákban haldokló Alleaume doktor is – ha nem az egész emberiség.

„Én nem szónokolok az őrült tudósról; de megpróbálom ráébreszteni az angyalian naiv tudósokat, akik gyanútlanul sétafikálnak az ismeretlenben, hogy aknamezőn járnak" – ezt szintén Alleaume főnöke mondja, aki elég gerinctelen figura, egyszerre akar a biztonság őrének és a merész kutatók támogatójának szerepében tetszelegni. De ettől még igaza van.

Az „őrült", vagyis a tudományt az etika és az élet elé helyező tudós figurája mindjárt nem sokkal az után megjelent, hogy a felvilágosodás meghirdette az ész diadalát. Mary Shelley Frankensteinje sajnos nagyon hamar a kommersz horror szintjére degradálódott, a történet mutációk során odáig jutott, hogy sokszor a szörnyeteget hiszik-nevezik Frankensteinnek. 

Holott Victor Frankenstein tehetséges fiatal orvostanhallgató, akit hihetetlen ambíció fűt, megfejteni az élet titkát.  Amire vágyik, az valójában sokkal több, mint a tudás: a csodára, mágiára – ezért aztán először az alkimisták írásai csábítják el, majd utóbb mégis a természettudományok felé fordul. Éjt nappallá téve kutat, kísérletezik, szorgalma pedig meghozza neki a vágyott sikert: rájön az élet keletkezésének titkára. Sőt, annál még többre is: "Rádöbbentem, hogy magam is képes vagyok életet adni az élettelen anyagnak." 

A sikerhez vezető út mindazonáltal kissé bizarr. Vagy még inkább gusztustalan. Frankenstein rájön, hogy „Ha az élet titkát kutatjuk, mindenekelőtt a halálhoz kell visszatérnünk." Ezért ez a huszonéves fiatalember, akinek szülővárosában gyönyörű menyasszonya, szerető családja van, megszakít minden kapcsolatot velük – hat éven át nem látogat haza és levelet is ritkán ír -, barátaival, egyetemista társaival sem találkozik, és minden idejét hullaházakban és csontkamrákban tölti, ahol holtakat boncol és a test felbomlását tanulmányozza. Majd, miután megszerezte a vágyott tudást, szüksége van egy megfelelő halottra, akit feltámaszthat, ezért hullarabló lesz belőle, aki bonctermeket és vágóhidakat foszt ki.

Nem csoda, ha közben már ő maga is olyanná válik, mint egy hulla. Ahogy leírja saját magát: „Arcom belesápadt a tanulásba, testem kiaszott az örökös bezártságtól... Mintha kiveszett volna belőlem a lélek, az érzés." De hogyan vezethetne jóra az olyan tudás, amelyik lélektelenné, vagyis embertelenné teszi a tudóst? „Néha magam is megriadtam, ha rádöbbentem, miféle emberroncs vált belőlem". Frankenstein istenné akart válni, de a végén már embernek sem nagyon lehetett nevezni.

Megváltozik a viszonya a drága áron megszerzett tudáshoz is, amelyről eleinte, a siker mámorában úgy gondolja, „ennek nyomán beözönlik a fény a sötétség honába." Mehr Licht, ugyebár. De nem sokkal lejjebb az ifjú tudós már a teremtés mocskos műhelyének nevezi a tetőtéri kamrát, ahol feltámasztja az összetákolt halottat, és amit tett, a következő percben már katasztrófának nevezi. Felidézve Luc Ferry gondolatát: vajon ki vagy mi itt az igazi szörny, a feltámasztott halott, vagy a természet rendjét megerőszakoló tudomány?

Mary Shelley regényének teljes címe „Frankenstein, vagy a modern Prométheusz". Utóbbi volt az a titán, aki az istenektől ellopta és az embereknek ajándékozta a tüzet, a fény forrását – mítoszát lehet akár a tudomány allegóriájaként is olvasni. De a végzetes lopás előtt tett még valamit: Zeusz, a főisten parancsára ő teremtette meg az embereket...

Mary ShelleyForrás: Roger-Viollet via AFP

A „modern Prométheusz" pedig így foglalja össze sorsának tanulságát: "Tanulja meg tőlem ... milyen veszélyes dolog a tudás, s mennyivel boldogabb az az ember, aki szülővárosát hiszi a világnak, mint az, aki oly nagyságra vágyik, amelyet az emberi természet nem tesz lehetővé."

Szupervakcinát kifejleszteni persze sokkal szelídebb dolognak látszik, mint hullákat életre kelteni. De azért a tudomány határairól és veszélyeiről Bazin regényében szónokló intézetvezető szerint a tudósok manapság – a 90-es években – már „igazán nagyon olcsón elő tudnák állítani azt, amivel föl lehet borítani az életet és fricskát adni a halálnak."

Hiszen végeredményben ez lenne az ember szempontjából az élet titka: a halál kicselezése. Az oltóanyag és a halott feltámasztása ebből a nézőpontból nem is különbözik olyan nagyon. Utóbbi persze morbid elmebetegségnek tűnik – bár a defibrillátor feltalálása óta talán már kevésbé –, de a tudósoknak sikerült találni egy olyan, sokkal szalonképesebben csengő lehetőséget, amely éppen úgy az örök életet ígéri: ez a klónozás.

Éppen ez a témája Michel Houellebecq Egy sziget lehetősége című regényének, amelyben a Tudós és utódai rájönnek, hogyan lehet egy embert a genetikai kódjának segítségével akárhányszor reprodukálni, méghozzá mindjárt saját 18 éves formájában, átugorva a felnőtté válás folyamatát. Persze, még mindig ott a lélek kérdése: hogyan lehet klónozni a személyiséget? Erre a választ – a technikát – önkéntelenül is a főszereplő Daniel találja meg: a később klónozott ember és a klónok is folyamatosan írják saját élettörténetüket, és ezzel egymásra hagyják az emlékeiket.

Michel HouellebecqForrás: AFP/Ander Gillenea

A regény egyik fele a mában játszódó, tökéletesen realista elbeszélés, a másik pedig a kétezer évvel későbbi jövőben, erősen lírai – szó szerint, sok a versrészlet benne – sci-fi. A kettő között a kapcsolat a főszereplő életében felbukkanó szekta, az elohimiták, akik szerint az embert földönkívüliek teremtették, akik egy napon visszatérnek, és – modern Prométheuszként – megosztják az emberekkel a halhatatlanság titkát. A földönkívüliekre építő teremtésmítosz aztán egyre súlytalanabbá válik a szektatagok életében – a lényeg csupán a halhatatlanság ígérete.

Amelynek csírái Bazin regényében is felbukkannak: Alleaume doktor több más tudóssal részt vesz egy televíziós műsorban, ahol egy idő után már nem a pusztító vírus és a vakcina a téma, hanem egy özvegyasszony, aki a klóntechnikának köszönhetően újra meg tudta szülni fiatalon meghalt fiát. A legvitatottabb kérdés itt is az, ami Houellebecq-nél: tényleg ugyanaz az ember lesz a klón és az „eredeti"? Ennyi lenne az ember: genetikai információk összessége? Houellebecq válasza a kérdésre maga a regény: a klón Danielek úgy olvassák „eredeti" énjük naplóját, mint egy vadidegenét. 

Természetesen egyik író sem azt akarja mondani, hogy nincs szükség a tudás gyarapítására, a tudományos fejlődés pedig úgy rossz, ahogy van, ezért állítsuk le. 

Ellenkezőleg: ha egy művész olyan témát választ, amellyel a tudomány területére kalandozhat, éppen azt jelzi, hogy fontosnak tartja és lenyűgözi mindaz, amit az emberi értelem évezredek alatt képes volt elérni. De a csodálat mellett – vagy éppen miatta – megjelenik az aggódás is: féltik az emberiséget, amelyik – ezt ma már tudjuk – mostanra képes lenne saját magát elpusztítani, akár egy végzetes vírus elszabadításával is. Ezért is fontos megtudni az igazságot arról, hogyan indult el ez a mostani járvány.