Böjte Csaba testvérről, avagy a homília mint opera

Böjte Csaba ferences rendi szerzetest hétfőn számolt be a közösségi oldalán arról, hogy ő is elkapta a koronavírust.

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 137. LEVÉL Édes Néném, nagyon sokat eszembe jut a mi megtört és lemondott Keresztény Évadunk. Fájnak dolgok: fáj, hogy az oltárképfestő Mathis, Hindemith szép és ritka nagy műve végül esélyt se kapott, Helen nővér operája, a Ments meg, Uram! a vészhelyzet első napján debütált volna. Minden keresztény operák non-plus-ultráját, a Parsifalt szinte el se kezdhettük próbálni, a Don Carlost egyáltalán nem. Szent II. János Pál 100. születésnapja is mindjárt itt van, de már biztosan csak virtuális ünneplésben lehet része, Az aranyműves boltja még jó darabig zárva tart. És a Keresztkantáták, Bach nagy basszus-szólókantátáinak mozgásszínházi előadása, középpontban Szent Péter alakjával szintén más időkre csúszik – háromrészesnek szánt Joyful! balettünk harmada tud majd elkészülni jövőre. Valami mégis megvigasztal, ami nem színház – de nagyon is keresztényi, sőt, ha úgy elemzem, operai dramaturgiát találni benne. Márpedig hatást gyakorolni: ez a kereszténység és az Opera közös pontja. Böjte Csabáról írok ma Önnek – az Opera történelmi leállásai oly rég voltak úgyis, várnak még egy hetet.

Intézmény?

A héten izgalmas versenyt futott az idővel meg a – minden tétre menő válogatott focimeccsünkön is tapasztalható – patópálúrsággal a székely autonómiatörekvés egymillió aláírásának ügye. Nagyfiam annyira még nem is nagy, mint benne a lelkesedés: sorozatban gyártotta a közösségi médiára azokat a posztereket, amelyeken valamely ismert magyar személyiség buzdít aláírásra. Egyvalakinél csak az arcképet tette ki, ő is támogatja. Mivel ma már mi is ezzel dolgozunk az Operában, lassan megtanulom, hogy pl. 5 ezer feletti megosztás olyan elementáris tömeget ér el, hogy – ezt már a feleségem nézte meg – Donald Trump némely posztja se ér el többet a 330 milliós Államokban (meg a 7 milliárdos világon...). Ennek az arcnak és a mögötte rejlő fedezetnek, a hitelességnek most jó saccra többezres aláírás-hozadéka lehetett a mi 33x kisebb társadalmunkban!

Böjte Csaba beszél a 777 Közösség Egyesület és a 777blog.hu, 777 OFFLINE EXTRA – A torinói lepel című, John P. Jackson amerikai fizikussal, a torinói lepel kutatójával folytatott beszélgetés előtt a budapesti Erkel Színházban 2018-ban Forrás: MTI/Szigetváry Zsolt

Van tehát egy magyar ferences szerzetes, aki valamiféle kommunikációs rejtély folytán úgy lett „sztár”, hogy semmilyen „szexi” vonása nincs – már úgy értem: semmi, ami az egyházi személyekhez kapcsolt általános elvárásokból, „a világi regulából” kilógna. Nem hamvasan fiatal, nem énekel tehetségkutatóban, nincs jelen főzőműsorokban, nem politizál, nem bungee jumpingol, nem fest tűzfalakra fura dolgokat és a világ különösen távoli helyeiről sem küld veszélyekkel dacoló tudósítást.

A „messze” neki a putri és a mélyszegénység távola, a főzőműsort „saját” árvaházaiban élőben nézheti, tehetségkutatóban az általa és munkatársai által felneveltek énekelnek majd, kivéve, ha jobb ötletük nem akad. És valóban, nem is fest, ellenben a falon jól „fest”: Déván van egy hatalmas kirakós a falra akasztva, Böjte atya képmását adta ki az a puzzle, a gyerekek ajándéka volt a számára.

Böjte Csaba az Opera Kárpát-Haza OperaTúráján 2019-ben Forrás: Nagy Attila

Böjte Csaba testvér a maga 82 db kisebb-nagyobb szociális családi házával, igen, intézmény. Tavaly megírtam Önnek azt az élményünket az Opera csapatával, a dévaiaknak vitt Szerelmi bájital-előadás délelőttjét, és még pár más dolgot is a hálózatáról. A Keresztény évad lelkileg mindenképpen ott indult számunkra, a ferences templomocska szélfogójában elrebegett imával egyik beteg, azóta elhunyt énekkaros társunkért. Most pedig úgy alakul, hogy hétről hétre az egyik legjobb magyar egyházi szónok homíliáit követhetjük nyomon az internet segítségével: igen, ínségnek gondolt korszak idején lélekben és lelkekben oly gazdag Böjte Csabáét.

Különben a szentbeszéd műfaja nagy ziccere ám a XXI. század kereszténységének, a protestáns testvérek inkább prédikációnak mondják, mindegy. A mi egyházunk a maga sokáig latin nyelvű miséjéből így tudott magyar fülek számára érthető hangon kiszólni. Ma erre még több szükség lenne, hisz a társadalom már nincs átitatva a keresztény eszmével, és a kütyük figyelemorzó borzalma meg a mindenhonnan üvöltő információs zaj sosem ad már módot nyugodt figyelemre.

Ha viszont betérsz egy templomba, ott nincs okosteló, és mire a homília elkövetkezik, a pulzusod lenyugodott: a lelked is ideért. És akkor előáll 15 perc, amíg elfáradás nélkül vagy felvételre állítva, és amivel a keresztény egyházak fokozottan kellene, hogy éljenek. Hát hova megy el egyaránt minden társadalmi osztály, ül a padokban együtt, és nem fordul el vagy halkítja le a készüléket, ha valaki hosszabban szólna hozzá? Csak ide, és ide akár minden héten jönnek töltekezni, nem úgy, mint az átlag operajegyes. Mindig morgok, hogy mi, katolikusok ugyan miért nem használjuk az e célra épített szószékeket: odafordítják a figyelmet a papra és mondandójára, ennyi színpadias hatást igazán igénybe lehetne venni, pláne, ha eleinknek se derogált. (Legalább ma már kiabálni nem kell, ott a mikrofon.) Nekem ne mondja senki, hogy a megemelt pozíció taszító volna, egyek kell legyenek a gyülekezetükkel a papi személyek, ne! Persze, legyenek egyek a hétköznapokon akár vízmértékkel is, de vasárnap, abban a negyedórában nyugodtan váljanak médiummá szónoki tehetségükkel is, amelybe egy csomó tanult elem is építhető, nem kell tehát eleve lemondani róla, ha valaki introvertáltabb volna az elején. És kedves hívőtársak: ha színházban, cirkuszban és légi parádén se frusztrál minket a felfele tekintés, biztosan most se fog.

Böjte Csaba a Dévai Szent Ferenc Alapítvány bentlakó gyerekeivel Erdélyben, a torockói Kis Szent Teréz Gyermekvédelmi Központban 2019 októberében Forrás: MTI/Biró István

Böjte Csaba nem az evangélium rokon értelmű kifejezésekkel történő újramesélését tűzi ki célul, nem is azt a meghaladott, kenetteljes nyelvet, amelyre főleg a régebbi évtizedek papsága oly hajlamos. Nem teológiai-filozófiai problémákat boncolgat, merthogy nem is vatikáni konferencián vagyunk, nem is a rendtársak sztorijait mesélgeti a saját belső életükről, amely nem is olyan érdekes a kívülállónak, hogy köze mi van hozzá – semmi! –, arról meg nem is szólva. Böjte Csaba azt teszi, ami a maga közegében optimális: az evangéliumot és/vagy az ünnepet kiindulópontként használja.

Remélem, nem lesz túl erőltetett a hasonlat: épp így készül egy sikeres opera is! Nem régi sémákra, mantrákra, nem érthetetlen nyelvezetre kell komponálni, nem a múltnak, de nem is a távoli jövőnek, nem, az Ómagyar Mária-siralom nyelvén, de nem is bináris kódokkal: a jelennek kell szólni! A promt hallgatóságnak, és bármiféle alkalom, amit a naptár ad, csak az elrugaszkodást szolgálhatja. Az elrugaszkodást, de nem a valóságtól, ellenkezőleg: a fogalmi szinten lévő ünneptől fejest kell ugranunk a realitás sodró folyamába, abban megmerítkezni, ott az úszás fortélyait tanítani, örvényeire figyelmeztetni, kilábaláshoz utat mutatni.

Szent?

Böjte testvér az Anyák Napjától indul – mondanám, ez a nyitány, amely a jó operákba nemcsak hangulatilag vezet be minket, de sok esetben (nyilván első hallásra szinte teljesen rejtetten) megcsillanthat valamit a későbbi cselekményből. Szűz Mária gyermeket vár a világ legkülönösebb anyaszerepében, (Munkás) Szent Józsefnek pedig a legbizarrabb apafeladat jut: feldolgozni, hogy a Világ Megváltójának nevelőapja lesz...

A két ünnep egymás mellé került idén: szép szimbolikával május 1. mellé csúszott az első anyás vasárnap, egész közel. És egymás mellé került az a két ember is akkor, kétezer éve, egyikük nem „úgy” anya, ahogy más, másikuk sehogy sem apa, de viseli férfiasan, szeretettel, és főleg hittel az iránt, hogy amit se pro, se kontra nem tudna bizonyítani génlaborok híján, az pontosan úgy van, ahogy Mária állítja – tanúnak pedig csak egy éjjeli álmát tudja hívni, abban is egy pasztell angyalt... Ha valamihez kell hit, ehhez aztán biztosan.

Böjte Csaba fa partiumi Máriaradnán, a katolikus kegytemplom és volt ferences kolostor újraszentelésén 2015 augusztusában Forrás: MTI/Rosta Tibor

A nyitány után Csaba testvér kibontja az egyik „karaktert”, Szűz Mária személyiségét: zenei szakszóval „kidolgoz”. Lefesti látogatását Erzsébetnél, aki tulajdonképpen – bibliai szóhasználattal: „idős kora” miatt – ab start veszélyeztetett kismama, és Máriában van szeretet és serénység, hogy Krisztust a szíve alatt hordozva, tehát maga is gyermeket várva hónapokon át szolgálja az idősebbet: ő ezzel az áldozattal kezdi az maga szent anyai feladatát. (Itt most elmélázok, mert azt opera és szentmise közben is kell, gondolatébredésnek hívnám inkább. Mária letérdel, hogy annak útját egyengesse, aki majd Jézus útját fogja, tudniillik Keresztelő Jánosét. És beleborzong az ember, ha arra gondol: ez a Mária szolgálatával szinte megszülető unokatestvér lesz majd az első vértanú, számomra legalábbis biztosan. Ugyan egy félbolond lány követelésére egy felőrült uralkodó fejezteti le, tehát közvetlenül nem a hite miatt, de machaerusi börtönébe a jézusi tanok miatt kerül, vértanú tehát – lásd a Keresztény évad egyik (talán) tovább élő zárókövét, a szeptemberi Salome-előadást Richard Strauss tollából.)

Csaba testvér megy tovább, és kórustablóhoz hasonlatosan festi fel az árvaházak (gyermekjóléti tagintézmények) hálózatának karantén alatti helyzetét. Bennük sok-sok Mária és kevesebb József dolgozik, most, a bezártság idején talán békésebb minden. Mintha egy-egy rövid szólót hallanánk: az egyik „családtól” reggel képecske érkezett, a kislányok szép ruhában vasárnapra, kezükben orgona, mmm, micsoda illat jöhet át a fotón! – itt olyan pillanathoz érünk, amikor megáll az előadás, csak nem holmi taps miatt, hanem mert a mai Munkás Szent Józsefnek elborítja szemét a könny. De folytatja.

Böjte Csaba a torockói Kis Szent Teréz Gyermekvédelmi Központban 2019 októberében Forrás: MTI/Biró István

Kéri a gyermekteleneket, fogadjanak bátran tőle gyermeket, mert nemcsak feladatot kapnak, állást is vele, azzal pedig megélhetést, de még sokkal fontosabb, hogy szeretetet – és értelmet az életüknek. A jelenet lassú része itt tagolódik, mint a klasszikus operaszín. Epizodisták perdülnek elénk: egy lány, akire a szülők az összes pénzük odaköltötték, szegények pedig, de minden ment a felvágós lagzira. Vajon lesz-e ebből boldogság, vagy inkább a meghittség ágyazott volna meg jobban a jövőnek? Vagy „vajúdnak a hegyek és nem születik gyermek?” A másik lány egy személyes kudarc kudarca lehet. Ott volt a Szent Ferenc Alapítványnál, de nem találta a helyét, most egy benzinkúton látják, miközben igazi szükség lett volna rá. A harmadik lány (nem nőellenes mű ez, ellenkezőleg, és éppen Anyák Napja van, érti, ugye, Néném?) inkább látomás, valahol a színpad és élete mélyén tűnik fel, miközben magát magasban hiszi. Ott „hemzseg milliók között”, New Yorkban, két órát utazik, hogy felcserélhető szám legyen egy drága város munkahelyén, ahol az idehaza soknak tűnő pénzből is csak kevésre futja, közös bérleményre másokkal, gyökértelenül, jövőtlenül.

És jön a stretta, a mindenkori jelenet egzaltált fináléja: a ferences szerzetes kifakad: miért van az, hogy 30 év alatt egyetlenegyet sem sikerült meggyőznöm közülük? Hogy itt a helyük? Hogy itt a feladatuk, itt a küldetésük a máshol boldogtalanoknak, gyermekteleneknek?

Vagy saját lelkifurdalásunk vetülete?

A katartikus mondatot némi éllel tetőzi be a kérés: Testvérek, tervezzük újra az életünket! Szusszanásnyi szünet után lírai képbe érkezünk: Böjte atya a saját karanténjáról mesél, amely lottófőnyereménnyel ér fel, alig meri hangosan mondani. Közelebb hozta ahhoz a kétszáz gyerkőchöz, akivel most a dévai gyermekvédelmi intézményben konkrétan és folyamatosan együtt is él, és akik kezesebbek, mint máskor. A virágágyásról, amelynek naponta felpattanó új szépségeit most van mód egyáltalán észrevenni is, az ebédről, amely most kevesebb rohanással költhető el, és valahogy bővebb és finomabb is, a beszélgetésekről, amelyek a kává mellett nyugodtabbak és hosszabbak lettek. A szép szentbeszéd is lehet szimbolikus, a zene szinte mindig az: ha van idő a növekvő fűszálat figyelni, hogyne lenne a cseperedő gyermeket is?

A „főhős” nagyívű eszmefuttatásba fog, száz évet ível át. Mert nemcsak istenátka, de az isteni gondviselés eszköze is lehet a koronavírus. Mi van, ha ez a jel? A fasizmus, a kommunizmus és a liberalizmus normalitást nélkülöző időszakai után az immunitás kora jöhet el, amikor fel kell vérteznünk magunkat, magunkba kell szállnunk, és amikor nem lehet elég, ha a bódult shoppingolás eredményeit ugyanazzal a kézzel hajítjuk kukába, megtöltve vele a szemetest. A képek végén a következtetés egyetlen kérdésbe tömörül megint, most már szelíden: Testvérek, nem kéne újratervezni az életünket á lá Szűz Mária?

Ferenc pápával találkozott a Vatikánban a Böjte atya vezette gyerekcsapat 2019 májusában Forrás: Facebook/Magnificat.ro - Böjte Csaba OFM - Dévai Szent Ferenc Alapítvány

A végkifejlet előtt még feltűnik egy disszonáns, de csendes hang: a nagy idillbe csak annyi szomorúság vegyül, hogy előző éjjel az árvaház kis asztalosműhelyének gépeit ellopták, az így-úgy feltett kis kamerák miatt rövidzárat is okoztak valakik. De Csaba testvér derűjét ez már nem törheti le (mintha sejtené, mire gondoltam 350 kilométerre ekkor), ez is megoldódik majd. Neki is van az égben édesanyja, Juci néni, és végül újra Máriát és Józsefet állítja például mindenki elé. Nincs szebb hivatás, mint gyermekek életét menteni, formálni... Lehet az Öröm udvara a Tied is, legyél boldog a szülőföldeden a gyerekek általi mikrokozmoszban!

A mű fináléja elúszik a vasárnapi verőfénybe, Csaba testvér finom iróniájába még a vércukorszint esése és a csalánkúra is belefér, attól tán még neki is göndör haja lehet... És mind azt reméljük szerintem, akik láttuk, hogy a másikban is megfogan a tevőleges segítés szándéka. Mert Böjte Csabában az a zavarba ejtő, hogy elénk éli azt, amiről beszél. Nem úgy, mint a „tanácsadók”, „szakértők”, „ellenőrök”, „stratégák” a papírízű írott malasztjaikkal. Nem úgy tehát, ahogy mi, még a lelkiismeret szavának felébredése előtt...

Azóta beszéltem is a műhelyvezetőnkkel, ha az év második felében megjönnek az Eiffelbe az Opera gyártóüzemeinek új gépei, a szépen karbantartott, de már nehézkes régieket elvisszük Dévára, vagy ahova Csaba testvér kéri. Van köztük velem egyidős, szóval 50 éves gyalu is, szép zöld, öntöttvas darab, öreg, de örök – és jó nehéz, ezt csak daru viszi el... Nekünk a legnagyobb urunk az idő, azért is kell a modern masina, a gyerekeknek értő szakoktatóval még sok évig jó lehet a géppark. Dévaiaknak szervezett nyári táborunk lemondása után szomorúak is voltunk, csak jövőre tudjuk azt pótolni, de addig a gépek odaérhetnek. Azért nagyon nem bízzuk el magunkat, Munkás Szentek ettől még mi nem leszünk, de egyszerű Józsefek, akik majd arra a címre is kandidálnak, talán igen.

Néném, ha szeretné megnézni ezt a bizonyos, kiválóan felépített és természetesen – igazi jó és felkészült operistákhoz hasonlóan kotta és súgó nélkül – előadott homíliát, íme:

A szentbeszéd 27:00-nál indul. Nagy erőforrás lesz.

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!” És jó egészséget Böjte testvérnek és a gondjaira bízottaknak is!

Szilveszter

2020. május 10.