Möszjö Triquet elment, avagy Fülöp Attila ravatalánál

2020.05.26. 10:30

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 139. LEVÉL

Édes Néném,

sajnos, az élet nem tud annyira leállni, hogy a halál is félretegye a maga dolgát. A héten temettük a magyar operaélet 50 éven át különböző formákban, testi teher alatt működő személyiségét, az intézményt operatívan is évekig irányító Fülöp Attilát. Először Győrben hallottam, az ő felekezetének Öregtemplomában Haydn Teremtésének szólistájaként. Valami hurut okozhatott számára gondot, nagy színészként észrevétlen cukrot csempészett a markába, hirtelen alibi mozdulattal célba juttatta. Utána boldogan és magabiztosan énekelt tovább, mintaszerű muzikalitással. Szerintem csak én láttam ezt a titkot a karzatról – de voltak más, fontosabb „titkai" is. A mai levél Fülöp Attila emlékét idézi fel.

Hármas egység

Szavajárásának is mondanám, ahogy már beérkezett operaénekesként addigi életútját megfogalmazta: „először sugároztam, majd rögzítettem, végül produkáltam a zenét.” Gyerekkoráról ő maga írt néhány szűkszavú, de láttató erejű sort pár régi fénykép alá még évekkel ezelőtt, bevallom, sose gondoltam volna, hogy a lelkészgyerek Attilának ilyen falusi, egyszerű, nehézkes, de boldog gyermekidő jutott! Az ifjú Fülöp Attila aztán a reáliák felé indult el immár a budapesti Árpád Gimnáziumban, amely út a műszaki pályára, villamosmérnöki diplomával a zsebében először egy adótoronyra vezette, ezért is mondhatta így: sugározta a zenét. Pedig akkor már magánúton elkezdte énektanulmányait a korszak legendás professzoránál, dr. Sipos Jenőnél – ott, az ő lakásán vagy zeneakadémiai termében indult el Marton Éva, Gulyás Dénes, Hamari Júlia, Kelen Péter, Kincses Veronika, Pitti Katalin, Tokody Ilona, Moldován Stefánia, Miller Lajos vagy már Járay József karrierje is.

Fülöp Attila Ramino lovagként Mozart Az álruhás kertészlány-ában 1987-benForrás: A Magyar Állami Operaház Archívuma

A zene szikrájával olthatatlanul beoltott ifjú mérnök eggyel közelebb lépett, amikor a Magyar Hanglemezgyártó Vállalathoz került tovább, és könnyű, de klasszikus albumoknak is hangmérnöke lett. Kifejezetten szórakoztató, ha az ember némi időt szán rá, és munkájának nyomait az interneten keresi: egy korai Omega-koncertalbumnak éppúgy ő volt hangmestere, mint Sebő Ferenc egyik József Attila-lemezének, de neki kellett pult mögé ülnie a Magyar Néphadsereg amúgy rémes műsorú agitprop lemezét felvenni is. Nyilván nagyobb örömmel készítette el az akkori operasztár, Házy Erzsébet operettalbumát – a temetési szertartáson a Fabiny püspök úr által említett Koncz Zsuzsa-lemezt ugyan nem találtam, de nyilván létezik, még az Illéssel közös korszakból. És új korszak nyílt Fülöp Attila számára is, amikor ennek a nem nyílegyenes, nem zenei intézmények egymásutániságával kikövezett karriernek az Operába nyílt bebocsáttatása.

Pedig Lukács Miklós – ahogy szokták nevezni, még a Kádár-rendszer dacára is: a Báró – éppen azért irányított perszonáluniót, hogy az opera tanszakon feltűnt ifjakat in situ láthassa, s így zökkenőmentesen adjon a Zeneakadémia, és optimális szereplistával induló énekeseket szerezzen az Opera. De aki Sipos Jenőtől jön – még ha oldalágról is, mert már magát és családját tartja el –, annak jutott így is ösztöndíj. És Fülöp Attila vocéja nem volt kisméretű, zengéssel, érccel bírt: ha nem is a C-s tenorok táborát erősítette, a pálya első szakaszában a nagyobb lírai feladatokat is kiválóan oldotta meg a barokk-rokokó-klasszika világában, egészen Rossiniig. Aki Taminót, Almavivát, a Haydn-operák főszerepeit sikerrel viszi, és kortárs operákét és nagyoperettekét, – köztük nem egyet hanglemezen is: 28 korong készült az immár mikrofon előtt álló Fülöp Attilával! –, annak muzikalitása és hangi biztonsága is csúcsra kellett járjon.

A Rajna kincsé-ben Mimeként Rozsos Istvánnal (Loge)Forrás: Mezey Béla

Később a nem hősi irányba forduló tenoristákból kitűnő karakter válhat, és – ahogy egyszer Heinz Zednik, a neves bécsi kabinettenor mondta, ezért is idéztem őt a ravatalnál – le sem jön a színpadról, oly nélkülözhetetlenné válik e szerepekben. Tényleg: Bardolfo (Falstaff), Mime (A Rajna kincse) vagy Triquet (Anyegin) három, minden ízében különböző feladata három teljesen más operai világnak, stílusnak, nyelvnek. Egyben közösek: ha a zenei pontosság nincs meg, a karmester haja hullik, ha a karakter nincs színen, akkor meg a rendező gurul be – tényleg nincs kis feladat ezen a szinten. Fülöp Attila 1971 és 2001 között összesen 1.105 (!!!) előadáson lépett fel a Magyar Állami Operaház kötelékében, számtalan hangversenyszereplését megbecsülni sem tudjuk. Tényleg „produkálta a zenét”: hosszan, sokszor és sikerrel.

Bardolfként Verdi Falstaffjában (1985)Forrás: A Magyar Állami Operaház Archívuma

Négyes egység

Amikor a rendszerváltozás elérkezett, és a szakszervezeti mozgalmak valós tartalommal kezdtek töltődni, az épp érdekképviseleti elnökből operaigazgatóvá avatott Ütő Endre helyére került az ötvenéves magánénekes, Fülöp Attila. Hajh, bárcsak minden időben olyanok képviselnék saját kollégáik ügyét, akik valóban tudják, mit és hol beszélnek, s hogy milyen határig mehetnek el, mekkora veszélyektől övezve? Ekkor megadatott. És amikor az új direktor, Vámos László hirtelen halálával megüresedett a poszt, a nagy hirtelen kiírt pályázaton ő is elindult az Operettszínház épp leköszönt igazgatója, az operaénekesek által pályázni felkért Szinetár Miklós ellenében. A Tanár Úr meséli, hogy a szavazás során a kilenctagú bizottság 6:3 arányban hozta ki őt győztesen a szakszervezeti vezetővel szemben – tegyük rögtön hozzá, hogy Szinetárt akkor semmiképp, de máskor se nagyon lehetett efféle helyzetben lepipálni. Az intézmény és a fenntartó szocialista kormányzat is nyugalmat, változatlanságot akart, igaz, közben szépen hagyta elinflálódni az Opera támogatását a Bokros-csomag összes mellékhatásának hála. Nem várt könnyű jövő az új vezetésre.

Mastro Trabuccóként Verdi A végzet hatalmá-ban (1990)Forrás: Mezey Béla

A győztes új főigazgató azonban váratlant húzott: a fáma szerint azt ajánlotta a vesztesnek, hogy növesszék a 6:3-as győzelmet 9:0-vá, és legyen Fülöp alatta művészeti főtitkár! Az Opera akkori struktúrájában, egy rendező főigazgatása mellett ez a második művészeti pozíció, stabil főzeneigazgatásról ugyanis ekkor sem beszélhettünk (ugye, ez egy másik poszt, a zenei vezetőt jelenti: Kocsár Balázs máig tartó bő 4 éve, Ferencsik János 1984-es halála, tehát 36 esztendő óta a leghosszabb periódus). Így lett Fülöp Attilából aktív énekesi életének utolsó öt évére aktív énekművésszel kombinált művészeti főtitkár.

Jártam nála én is. A főigazgatói iroda melletti kicsiny, egyablakos irodában ült, és kétségtelenül gyorsan volt képes megoldást találni problémás helyzetekben, és mindezt olyan méltányosságra törekvő igyekezettel, amelybe pompás sztorik is belefértek. Belefértek, mert így működött a szereposztás és szerep-újraelosztás bonyolult pszichológiája. Minden sikeres főtitkár másképp csinálja, az ő módszere a társulati énekesekkel való természetes egyívásúságon, a balanszírozáson és a diplomata sármon alapult.

Évadnyitó társulati ülés 2002-ben. Petrovics Emil főzeneigazgató, Szinetár Miklós főigazgató, Görgey Gábor, a NKÖM minisztere, Fülöp Attila művészeti titkár, ifj. Harangozó Gyula balettigazgatóForrás: Mezey Béla

Húsz éve már ennek, nagyon más volt a világ, a rendszerváltozás és a technológiai forradalom némely áldása-ártánya még nem tette be a lábát, az Operaház még csak 12 éve koptatta az előző felújítás szerelvényeit, az Erkel Színház meg akkor is a hazai színházi technológia sereghajtója volt, ahogy ma – csak húsz évvel messzebb van már az utolsóelőttitől. (Szinetár egyik könyvében szerepel olyan levél, amelyet 1997-ben írt miniszterének arról, hogy ideje lenne már felújítani az Operaház bizonytalankodó színpadtechnikáját – nos, pontosan húsz évvel később tudtuk elkezdeni. Ugye, el tudja képzelni azt a technikát?)

Solti György-megemlékezésen Petrovics Emil főzeneigazgató és Szinetár Miklós főigazgató társaságában 2003-banForrás: Mezey Béla

Akkor még nagyjából a közalkalmazotti énekesgárda el tudta énekelni a több ezer kitűzést, jobbára olyanokat foglalkoztattak külsősként, számlával, akiket státus híján felvenni éppen nem lehetett, vagy nem akartak elköteleződni, és létezett a művésznyugdíj, amely 25-30 év után lehetővé tette a friss levegőt (és hangokat) hozó fluktuációt. Ebben a teljességgel saját közegben, amely cserébe rengeteg előzetes viszonnyal és iszonnyal, történéssel és emlékkel terhelődött, valósággal lubickolni éreztem Fülöp Attilát, és aligha láthattam ezt rosszul, nem pusztán becsülték: szerették az énekesek. Pedig nyilván nem volt ez egyszerű, úgy meg pláne nem, hogy titkos, vagy inkább titkolni próbált terhekkel kellett az operai keresztet viselnie.

Életre szóló terhek

Nem cikkbe illik, nem is ilyen friss haláleset kapcsán, hogy miféle egészségügyi problémákkal küzd az ember. Csakis azért írom a bekezdést, mert mindig azt éreztem, ha találkoztunk, vagy ha színpadon kívül szerepelni láttam, levezetni, beszélni, intézkedni, hogy sietteti a dolgokat. Valami atavisztikus sürgetést éreztem, mintha nem is másokat, magát sürgette volna. Ez egyrészt nem tett rosszat az Opera ügyeinek, hisz ekkora méretű és ennyi extravaganciával és érzékenységgel bélelt intézménynél a dolgok vagy robbannak vagy letapadnak, normális menetben képtelenek haladni. Ha tehát épp csitítania kellett, de ha béke volt, akkor is mintha késésben lett volna valahogy – nem a döntéssel, az megszületett, hanem valamilyen belső időmérőhöz képest. Utólag csak a diszkomfort érzéssel tudom magyarázni, mert bár sose mondta volna, azért látszott, egyre jobban mutatta magát egyfajta mozgásszervi betegség, amely idővel immár palástolhatatlanná lett. Bizonyára erős fájdalmakkal járt, bizonyára ingatag hangulatot predesztinált volna, de nem Fülöp Attiláról beszélnénk, ha ez modorán, stílusán érezhető. Hisz amúgy derű és bizakodás volt benne, sőt humorral kevert cinizmus, de az is csak a vicc kedvéért. Legfeljebb ez a sietés...

Madarász Iván Utolsó keringő c. műve ősbemutatójának sajtótájékoztatóján 2003-banForrás: Mezey Béla

Szerb Antal felejthetetlen könyvéből, az Utas és holdvilágból eszembe jut néha egy mondat – visszanéztem, utoljára bő három éve írtam le –, amely szerint a neofiták megrendülései nagyobbak. Azt hiszem, jól illik Fülöp Attilára, hisz a lelkész édesapa és a büki falusi környezet világában valószínűleg mindent inkább elhittek volna a jövőből, semmint, hogy az átható tekintetű kisfiú a nagy pesti Opera vezető személyisége lesz. Gyütt-mentként közelíthetett a zeneakadémiai padokba be- és onnan kikerültekhez, azután hamar asszimilálódott, teljes joggal, és nemcsak Tátrai Vilmos vejeként, hanem saját jogán. De míg némely más pályatársai a tanítás iránt sem érdeklődtek, ha a pályának óhatatlanul vége lett, Fülöp Attila feladatának érezte az Operával, s ha azt már nem lehetett, az operaközönséggel történő további foglalatoskodást. Ezért érzem találónak a mondatot.

Azután ugyanis, hogy Szinetár Miklós második ciklusában ő már konkrétan ügyvezető igazgatója is lett a legnagyobb magyar színháznak, és ők ketten nem megbuktak, hanem lemondani kényszerültek az ellehetetlenült anyagi helyzet miatt, tehát ezután nem megsértődött és hazament nyugdíjba, hanem azóta, 15 esztendeje folytatta a Budapesti Operabarát Egyesületben az ő jellegzetes, néha karcos, de mindig szellemes beszélgetéseit, délutánjait. A karantén előtt még gondtalanul vezette a műsort – ha csak azt nem tekintjük „gondnak”, hogy az utolsó években már kerekesszékbe kényszerült. Szép halálnak szokás tartani azt, ha valaki idős korban reggelre elszenderül – így lett, de családját, pályáját elnézve az még inkább biztos, hogy szép élete volt.

Kései sirató

Fülöp Attilát a gyász első döbbenete után azonnal posztumusz örökös tagnak szavazta meg az illetékes művészek testülete – hogy az indítványt én tettem, annak úgy lenne csak jelentősége, ha nem lennék biztos, hogy mind a 34 örökös tag fejében az járt ekkor: vajon miért gondoltuk, hogy „aztán majd Fülöp Attilát is beválasztjuk”, hogy „lesz még arra idő”. Aki 46 éven át és ilyen eredménnyel szolgálja intézményét, hivatását, és fél évszázadon át – a hangpult potméterei mögött is – a magyar zenekultúrát, annak jár a 180. örökös tagi cím.

Muzsikus számára nagyszerű érzés, ha zenészt nevelhet maga is: lányai közül Zsuzsi követte az operaénekesi pályán, Juditot még a Kodály Iskolában tanítani is volt szerencsém, ő közgazdász lett. Fülöp Attila életének párja pedig az a Tátrai Zsuzsanna asszony, aki komoly néprajzos pályát futott be az operaénekes férjjel és hegedűművész apával „terhelt” család dacára. Keresztény ember lévén pedig rendkívül fontos lehetett számára, hogy 1983 februárjában ő is ott volt Ferencsik János legendás, az aczéli tiltáson végre áthatoló Parsifaljában az első Grál-lovagot énekelve, az pedig még inkább, hogy fia tovább vitte a nagyapa evangélikus lelkészi szolgálatát.

Fülöp Attila, a villamosmérnök, a hangmester, a tenorista, a vezető és a csillapíthatatlan kedvű operabarát emlékét megőrizzük. Möszjö Triquet elment, szerepét (ezt is konkrétan!) harminc szezonon át kitűnően megoldva, ötven évre oldott légkört teremtve, szépen zenélve, ízig-vérig színházi emberként. Isten nyugosztalja Őt!

Néném pedig vigyázzon magára!

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!” Jövő héten az Opera 3., és egyben utolsó nagy leállásáról írok Önnek.
Szilveszter

2020. május 24.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK